Hozott tűzijátékhoz meteorológiai előrejelzést igazít ifjabb Varsányi.

A lány gyönyörű. 

A szemben lévő asztalnál ül, a barátnőjével majszolnak valami habos süteményt, nevetgélnek.

Gyönyörű teremtés. Olyan 25-28 éves talán, abban a korban lehet, amiről a magamfajta tollahullott vén keselyűnek illik elgondolkodnia, hogy vajon a lánya lehetne-e vagy az unokája.

A mosolya megigéző, a kis gödröcskék minden mondatnál táncra perdülnek a hamvas arcon. Könnyű nyári ruhája leheletfinoman hull végig a hibátlan leánytesten, a diszkrét kivágatból selymes mellecskék mosolyognak szemérmesen. Fejét kendő borítja, melynek vége a mellgödörig ér, a hegedűre kívánkozó ujjak játékosan babrálnak vele.

Gyönyörködöm. Egész lénye üdeség, finomság, a világ teljessége, körülötte minden mosolyog, egy kis időre még a villamoszajt, a kávégép sistergését se hallom.

Sokára tűnik csak fel a kendő furcsa íve, idő kell, hogy rájöjjek: alatta semmi haj. Most látom csak: sehol a szemöldökök. Sehol. 

Ólomnehéz lesz körülöttem a világ. Megfolynak a formák. Riadtan kavargatom a kávét. Nehéz lesz innen felállni.

A beszélgetők közben távoznak, a csengő leányhang gyöngyözve gurul a zajban, a fülemben marad örökre.

A cukrászdába lépve mélyet szippantok a hűvös levegőből, jólesik lenni itt és most a kinti hőség után. Szokásos ristrettómért jövök, előttem anyuka hároméves forma, tündéri kislánnyal. Anyuka a lábujja hegyéig trendi: kizárólag fekete–katonazöld kombó a pólón, a térdnadrágon, a cipőn, a 27 és fél fokos szögben álló, hosszú siltes bézbólsatyin, a mértani pontossággal hanyag táskán és talán a bugyin is, bár ez már csak teoretikus megállapítás. Úgy látom, Hajnika választhatott már sütit, de a rendelés még korántsem zárult le.

–  Hajnika, mit kérsz inni a sütihez? Inni valamit? Hm? Vizet? Hm? Szódát? Döntsd el kicsikém, nem innál valamit? Mégis vizet inkább? Kapsz sütit, de mit innál? Hm? Van szóda is. Azt inkább…? Mit szeretnél inni…?

Nem sietek, a hűvös is jótétemény, a kisgyerek meg hadd válogasson. Bár most észreveszem: Hajnika egyértelműen rázza a fejét jó ideje, nem kér inni.

–  De valamit csak innál, nem? Hm?

Végül valahogy dűlőre jut az italkérdés, rátérhetünk anyuka sütijére.

–  Hát én… Nem tudom… Talán… Talán a krémes… Vagy nem, inkább. A zserbó? Hát… nem is tudom… Inkább talán valami gyümölcsös… De nem, azt sem… Ez a kókuszgolyó krémes belül…? Illetve mindegy is… Csokisat egyek…? Lúdláb…? Ebben mi van itt… Hát… Inkább ezt… Gyümölcskosár… Hát… Mi van benne..?

Egyik lábamról a másikra állok, aztán végre döntés születik, fizetés, asztalhoz ülnek, rendelhetem a ristrettót. Közben a hátam mögött hallom, anyuka beszél, kérdez, nagyon helyes, gondolom magamban, anya-lánya program lesz – ám megfordulva látom, anyuka a telefonba csicsereg, a telefonba kedves, a telefonba érdeklődik. Hajnika csendben, ügyesen falatozza a tortácskát, mosolyog, angyali teremtmény. A telefonálásnak közben vége, de nem tűnik el a készülék, most SMS-írás jön hosszú körmökkel nehezített pályán, egy falat habos süti, egy enter, még egy falat, még egy enter, ez ki is tart a sütik végéig, mindeközben egyetlen szó nem hangzik el. Anyukától sem, Hajnikától sem.

A cukrászda-projekt most véget ér, anyuka indul, mögötte Hajnika tündéri loknijaival, derűs, békés, türelmes és okos gyermek.

Még.

Kedves Képviselőasszony! Kedves Poli!

Üzenetet hoztam neked. Közös barátunk írta öt nappal ezelőtt: „Drága Pólika! Nagyon sok szeretettel köszöntelek születésnapod alkalmából! Hiányoznak a beszélgetéseink!”

Öt napja íródtak ezek a mondatok, és megfogalmazójuk nem is gondolta, amit egyikünk sem sejthetett: hogy ezeket a sorokat te már nem olvashatod. Mert te közben átléptél egy másik világba, amely bizonyosan mosolygósabb lett érkezéseddel – mi azonban itt maradtunk, és már nem hívhatunk, nem beszélgethetünk veled, nem kérhetjük a tanácsodat, véleményedet, megerősítésedet.

Hát elhoztam neked ezt az üzenetet. Meg vele együtt sokunkét.

Azokét, akiket mindig képviseltél. Mert te nem csak nevedben, a névkártyán szereplő titulusod szerint voltál képviselő. Ez nem cím, pozíció volt az életedben, hanem alázattal felvállalt hivatás, szolgálat. Világéletedben egyetlen cél hajtott: másokon segíteni, másoknak jót tenni, a világot emberibbé formálni.

Erős, biztos alapokra építhettél: a kikezdhetetlen értékeket megfogalmazó családi örökségre, a hitet porba tipró időkben is mindig vállalt hitedre, megkérdőjelezhetetlen tisztességedre, mindenkit befogadó, mindenkit megérteni akaró, nyílt, derűs természetedre, hatalmas szívedre. Aki pedig ilyen fundamentummal bír, az sokra hivatott, az nagy feladatokra érdemes, és te időben meghallottad az elhívást: a te küldetésed a közösség odaadó szolgálata. 

Pedagógus voltál a szó legteljesebb, legnemesebb értelmében. Mintaadó, követésre méltó, példát felmutató polgár, olyan, aki elveiből soha szemernyit nem enged, aki emberségben mindig mások fölé emelkedik, s aki mindig nyitott minden gondolatra, cselekvésre, amely létünket előreviszi, értékeinket gyarapítja.

Nincs ma Szekszárdon olyan ember – ha tud róla, ha nem –, akinek ne volna megköszönni valója előtted, akinek életét, mindennapjait, egy-egy dolgát ne tette volna jobbá munkád, fáradhatatlan igyekezeted. De lehetetlen múlt időben beszélni, hiszen benne vagy te a város minden rezdülésében, sóhajtásában és csendjében, szellemiségének minden zugában.

Nem volt olyan, az oktatáshoz, kultúrához köthető hasznos kezdeményezés, amelynek ne álltál volna élére, nem volt a közművelődésben csoport, társaság, művész, akit ne támogattál volna, s nem lehetett olyan rendezvény, előadás, hangverseny, kiállítás, bemutató, amelyen ne lettél volna jelen, mert tudtad, milyen fontos az ott lévőknek, az abban törekvőknek személyes támogatásod, elismerésed.

S tetted mindezt csendben, sosem keresve a kamerák, mikrofonok, fényképezőgépek csábító közelségét. A te munkád nem rólad szólt, hanem rólunk. Mindannyiunkról, akik ebben a kisvárosban teszik dolgukat, akiknek fontos a közös nyelv, a közös örökség, a közös érték, a forma, a dallam, a gondolatjel, a tánclépések, a motívumok – minden, amitől az itt igyekvőnek talán még „emberhez méltó dolga van”.

Üzenetet hoztam neked. Sokunk üzenetét.

Hogy hiányozni fognak a beszélgetéseink. A történeteid. A kérdéseid. A nevetésed. Ahogyan a családról beszélsz. Ahogyan Szekszárdról beszélsz.

Üzenetet hoztam, hogy hiányozni fog mértékadó hitelességed, kudarcot nem ismerő lelkesedésed, végtelen emberséged.

Üzenetet, hogy hiányozni fogsz, pótolhatatlanul, Képviselőasszony, Póli, Pollika, drága barátunk.

(Elhangzott Szekszárd MJV Önkormányzata Közgyűlése 2022. július 22-i ülése előtt.)

Amikor Olaszországban játszott idegenlégiósként 1999-ben, és közelgett a firenzei EB, az olaszok egy ocsmány, aljas, mondvacsinált doppingváddal (egy zavaros módon neki felírt lábkenőcs miatt) kiprovokálták, hogy a világ legjobb játékosa ne lehessen ott legnagyobb ellenfelük, a magyarok együttesében. Ez természetesen nagyon megviselte a világ akkori legjobb csapatát, ugyanakkor rettenetesen elszánttá is tette őket: az elődöntőben éppen az olaszokat verték meg 7-5-re, majd a döntőben a horvátokat is legyűrve lettünk Európa-bajnokok. A lefújáskor mindenki a vízben ünnepelt a gyúrótól a játékosokon át a szövetségi kapitányig, de szokatlan módon nem a győzelmet éltették, hanem egyetlen nevet skandáltak szinte önkívületben a firenzei éjszakában: „BENEDEK TIBI! BENEDEK TIBI!”

Ilyen dicsőség, ilyen nemes elégtétel csak a legnagyobbnak járhatott, és ő, igen, ő volt a legnagyobb. Megsiratni való hogy még mindig csak 50 éves lenne.

De már örökre a legnagyobb marad.

(Kép: origo.hu)

Ma már, amikor a világon mindennek és mindenkinek van a rejtvényfejtőktől a spamellenességig, lehetetlen, hogy épp a csóknak ne legyen világnapja. Van is – történetesen éppen ma. S bár nem tudom, megy-é előrébb a világ eme kiemelt dátum révén, én a magam részéről elkötelezetten támogatom, még ha csak délután óta is tudok létezéséről.

Mert a csók, kell, kell, kell.

Mert alig van ehhez fogható mennyei szépség, az egek fölé emelő gyönyörűség, mint az édes, finom, pihe-puha ajakérintés, nincs gyönyörtelibb élmény, mint általa megtalálni a másikat, felfedezni egy mindennél fontosabb lényeget, mélységet – mélyebbet, mint amit bármilyen szó, forma vagy dallam el tudna valaha is mondani.

Mindannyian emlékszünk a legelsőre, tudjuk pontosan, kivel, hol történhetett, milyen idő volt, hogy hogy esett ki kis híján a szívünk a helyéről, s hogy hogyan emelt fel bennünket egészen a világ tetejére.

Mert csókolni jó. Olyan titkos, soha senki más által meg nem fejthető üzenetek cikáznak ide-oda, amelyekre nincs más csatorna a világon; egyetlen ajakérintéssel tökéletesen megismerhetjük másikat, az összes történetét, a vállára nehezedő, hegységnyi köveket; egy csók úgy jellemez, hogy könyvtárnyi regény kevés volna leírni azt, ami ott egy szempillantás alatt szívtől szívig elsuhan.

Az is bizonyos, hogy nincs még egy dolog a világon, amely egyszerre tud ennyi gyönyörűséget és fájdalmat jelenteni, ha éppenséggel úgy adódik. Mert tudjuk, milyen az utolsó csók, milyen a tiltott, bűnös, titkos csók vagy milyen a csókban megérzett hamisság. Tudjuk, milyen az el nem ért csók, s pontosan tudjuk azok keserűségét, akik csak vágyódnak utána. Mert olyan után áhítoznak, amit mindenkinek törvény adta joggal kellene, hogy birtokolhasson.

Mert az őszinte, finom, egyetlen leheletnyi érintéssel egekbe repítő csók a legemberibb lényegeink egyike.

Sok éve már, hogy Párizsban, a Rodin múzeum egyik diszkrétebb termében meghatottan álldogáltunk kéz-kézben e sportág velem közös művelőjével a földi csoda egyik legfinomabb megformálása előtt, amikor az egyik ajtón három látogató, két férfi és egy nő egyszerre lépett be. Az egyik férfi és a nő szemmel láthatóan egy pár voltak, s a hölgy épp a másikkal volt vidám beszélgetésben, amikor a szobor elé érve a szívéhez közelebb álló finoman megérintette a vállát. Ő vidámságát és lendületét pillanatra sem felejtve a másodperc töredéke alatt csókolta meg kedvesét, s már folytatta is az elébb mesélt történetet.

Akkor, ott, azon a férfiarcon megjelent minden, amit a szerelemről, a földön túli boldogságról, az örökre összetartozásról, az egymásnak ősidőktől fogva rendeltetésről megjeleníteni lehet, s a már nem fiatal, bizonyára sokat tapasztalt férfiú csendben lebegett tovább, s csak én láthattam: milliméterekkel a föld felett. Pontosan annyival, amennyi megkülönbözteti a boldog embert a boldogtalantól.

Hát ezért kell a csók, gyerekek, akár van világnapja, akár nincs.

Mert kell az a másik, kell az a pillanat, kell az a csak nekünk üzenő érintés, vérünket forraló lehelet, világ tetejéig repülés, kell, kell, kell.

„Ukrajna: Így pusztít a termobárikus fegyver – videó”, „Példátlan videó került ki egy ukrajnai csatáról”, „Kilőtték az ukránok az »orosz Walit«, a különleges erők sztárját”, „Ezt lehet tudni az ukrán csodafegyverről”, „Videón, ahogy a kamikazedrón lecsap az oroszokra”, „Térképen mutatjuk, hol próbálnak áttörni az oroszok”, „Videón a szétlőtt közösségi ház az ukrajnai Derhacsiban”, „Videón, ahogy szétlőnek egy orosz parancsnoki állást Ukrajnában”, „Letakart holttestek, szétlőtt Mariupol, elítélt orosz katona – a háború 100 napja képekben”.

Szalagcímek az elmúlt hetekből. Képek, videók, utolsó hörgések hangfelvételei. Hihetetlen válogatási lehetőség! Most még több hulla! Garantált borzongás! Sírás prolongálva! Holnap új kazettás bombák! Közte reklám, de legalább addig kimehetsz sörért.Mert amikor már hétköznapivá, ennélfogva dögunalommá válik mindenféle világbajnokság, döntő, emberfeletti kapura emelés, kisodródás egy sikánban, még magasabbról ugrás ejtőernyő nélkül – szóval akkor, amikor az új versenyimpulzusok már teljesen reménytelenné válnak adrenalinra induló foteledben, megajándékoz a világ valami újjal, valami eddig sosem látottal, ami egészen egyszerűen új távlatokat nyit meg az életedben. Háború – egyenes adásban.

És te lehetsz a szurkoló.

Amiről gyerekkorodban álmodoztál a tankos filmeket nézve, amire régen borzongtál a moziban, de egy idő után untad már a pirotechnikai csodákat felváltó ótvaros videótrükköket, az most itt van előtted, élőben, instant, és mégcsak a kezedet sem kell kinyújtanod. Előveszed a telefonodat, végiggörgetsz a híroldalakon és dől, dől a videó, a fénykép a valós időben felrobbanó lőszerraktárakról, a széttrancsírozott emberekről (belek tapintatosan kikockázva), az ezer darabra szétrepülő ötventonnás vasszörnyekről bennük 4 éppen szublimáló emberrel, rohadék oroszokkal vagy rohadék ukránokkal – attól függően, melyik csapatnak szurkolsz. Sztárok, szuperségek, csodaságok, minden, mi szemszájnak ingere. És mi szállítjuk neked, nincs más dolgod, mint hogy feszülten figyelj, nézd a rohanó (helyenként rothadó) civileket, ha szerencséd van, még épp a közvetítés során robban alattuk az akna, ha lemaradnál, holnap biztosan lesz majd olyan snitt is, csak klikkelj, klikkelj, klikkelj.

Egyetlen veszély leselkedik rád és ennélfogva ránk: ha megunod ezt is. Márpedig az egymást naponta überelni vágyó címek erről árulkodnak: ezt is meg tudod szokni, előbb-utóbb ebbe is beleszoksz, nekünk mindig újjal kell szolgálnunk, mert még a végén elkapcsolsz, és akkor lőttek a hullabiznisznek.

De nem! Mert a hírek gyárában ott bizakodik az a névtelen senki, az a vörösre égett szemű gyűjtő, aki abból él, hogy a főnöke abból él, hogy a tulajdonosa ebből él – szóval ott ül, és lázasan keres-kutat a hírügynökség legeslegfrissebb hullatömegei között, mert épp lemaradóban az oldal (gyerekek, mennyinél tartunk ma, ne szarakodjatok má'), és már csak a szokásos dögunalom tankrobbanások jönnek elé a képernyőn. Nincs veszélyben, nem néznek rá fegyvercsövek, csak a profit a tét, az az élet-halál kérdés, neki csak az egeret kell tolnia. Ő az a gond nélkül csajozó-pasizó jeltelen és jelentéktelen nímand, az a megváltozhatatlan világban hívő, önoltalmazott telefonnyomkodó, az a péntek esténként magát kásává szétcsapó, kukába hányó aranyifjú, aki történetesen ebből csapja szét magát, és hiába a romló kattintásszámok, ő nem adja fel: reménykedik.

Hogy nem, nem következik be. Hogy nem történik meg a megtörténhetetlen. Hogy nem kell egy reggel erre ébredni. Hogy van túlélés, nem jön el a borzalmak borzalma: a háború befejezése.

Az maga lenne a pusztulás.

A történet így kezdődik.

Szülő áll a sarkon a bolt előtt, virágot árul, arcán derű. Tanárnő jobbról, kezében szatyrok, mosolyog bele a mindenségbe. Szülő felismeri Tanárnőt, kezében megmoccan a csokor virág, az említett felé fordul, és azt mondja:

– Virágot, Tanárnő?

Ám álljunk meg egy pillanatra itten, a történet majd mindjárt folytatódik.

Tanárnő ugyanis hosszú köteget húz maga után. Történetek kötegét.

Történeteket, amelyek a kifizetetlen számlákról, a pénztárnál sebtiben összeadott bevásárlásról meg a soha nem volt ötvenszázalékos béremelésről szólnak. Meg egy csomó másik történetet is húz maga után, amelyekben Tanárnő úgy találja, hogy a gyerekek manapság időnként úgy szólnak hozzá, hogy annak idején az ő iskolájában egy-egy ilyen mondat után már nem is kellett volna másnap iskolába mennie, de hát az milyen régen volt, istenem, mára már ezek a kijelentések régen feloldódtak a mindenféle homokosokat és házasságtörőket legitimáló délutáni műsorok szennytengerében. És tanárnőnek eszébe jutnak a szatyrában cipelt dolgozatok, amiket majd este meg hétvégén fog javítani, meg aztán egy csúnya nap is eszébe jut, amikor az egy tollvonással megszüntetett iskolájából zokogva hazaérve este háromnegyed kilenckor jött rá arra, hogy elfelejtette a kislánya névnapját. Meg még az jut eszébe, hogy ma egy ország borong-dühöng az érettségi különböző szintű baromságain, miközben senkinek sem ötlik fel, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, hogy a kétszintű érettségi előkészítésével, vagyis elő nem készítésével, az összevissza áramoltatott információkkal és az ezek nyomán kinövő riogatásokkal – eléggé el nem ítélhető módon kihasználva a tanárok felelősségérzetét – egy egész pedagógustársadalmat vágtak úgy pofon, hogy idő kell majd, hogy ez a sajgás feledésbe merüljön.

Aztán Tanárnőnek eszébe jut még az is, hogy gyerekkorában milyen volt a pedagógusnap, az a június első vasárnapja, amit – ki tudja, minek köszönhetően – minden külön biztatás nélkül ünnepeltek a nagy ünnepeltetések idején, s hogy az öreg Panni néni osztályában komoly lökdösődések tárgya volt, hogy ki az a három gyerek, aki hazaviheti az ő háromszázhúsz virágcsokrát pénteken a negyedik órában környezetismeret helyett.

És eltűnődik, hogy ha ma kezdené, vajon újra pedagógusként kezdené-e, és persze megint az a válasza, hogy ő már csak ehhez ért, de a gyerekét majd mindenképpen lebeszéli róla, vagy az unokáját legalábbis…

Nagyjából itt tart, amikor Szülő hangja utoléri:

– Tanárnő! Virágot? Csokrot ötvenért?

Tanárnő áll, áll, sokáig áll.

Aztán kissé erőltetett, ám mindenképpen kedvesnek mondható mosollyal határozottan megrázza a fejét, elindul hazafelé.

Mögötte sötét lesz, sűrű, mindent felemésztő sötétség.

(Ez az írás napra pontosan 17 évvel ezelőtt jelent meg. Ki-ki döntse el, mely alanyokat-állítmányokat kell, lehet vagy éppenséggel lehetetlen kicserélni benne.)

összerakni

a csikorduló féktárcsákat

a kórházfolyosó tömény húgyszagát

a madárcsiripelést

a szétrugdalt köveket

a boltos tessékkéremjét

összerakni

a kilincs hideg tapintását

az arcot az üvegen

a megtorpanó lábat a forgalom közepén

a hírt hogy ő is váratlanul

a valahai házat a valahai erkéllyel

a sehova néző bágyadt tekinteteket

a köszmegvagyokokat

a templom csendjét

a lépcsőt ahol újra meg újra

összerakni

az arcát amikor utoljára

az esőt amint

a szétszórt lapokat

a megértést hogy ez mind csak

az ostoba ajándékokat

a pince szagát a sötétet

az ópapa ráncos kezét az arcodon

összerakni

mindezt

összerakni

és nem belehülyülni