Tanácstalanul és kissé kelletlenül botorkálok a drogériában. Élőhelyemnek éppenséggel nem tipikus része, a hosszú gondolasorok között jó ideje tévelygek csüggedten, a szemetes zsák már megvan, a kézmosóra negyedórás bóklászás után találtam rá, nagy nehezen felfedezem a tusfürdő lelőhelyét is. Sokáig nem fogok most sem válogatni, a harmadik suttyomban kinyitott flakonnál többet nem óhajtok megszaglászni, ennyiből ki kell, hogy kerüljön a győztes. Évtizedekkel túl vagyok már azon, amikor minden sikerek egyik első lépésének a különböző dezodorokat, tusolókat, atombomba hatótávolságú pacsulikat tekintette az ember. Hiúságom ugyan mit sem csökkent, de a tökörészésre már nincs időm.

Mellettem fiatal hölgy válogat. A polcot nézegetve épp a látókörömben van, szürke, semmitmondó, kicsit sehova sem néző nő, egyenesre vágott, meglehetősen stílustalan hajjal, divatja múlt kiskabátban. Magam sem értem, mi hívta fel a figyelmemet rá, aztán rájövök, hogy a férfi dezodorok közti matatás okán gyulladt ki a piros lámpa, az is halványan. Eltévedhetett? Ma valahogy még a szokásosnál is lassabban jár az eszem kereke, másfél perc is lehet, mire rájövök: nyilván nem magának keresi. Módszeresen szedegeti le a tubusokat: fedél kinyit, orr közel visz, hátoldal elolvas, ár megnéz, flakon visszatesz. Egymás után, szinte gépiesen, időnként egy-egy rezzenésnyi, alig észlelhető fintor, ajakbiggyesztés, szemöldökfelhúzás jelzi a véleményt. A soros tusoló mindig pontosan visszakerül a helyére, a szürke világ szürke marad körülötte, amit az új fedélnyitás sem vált színesebbre.

Én még bíbelődöm a címkékkel, ne legyen túl sportos, ne legyen benne homok vagy mi a szentszar, mint múltkor, lehetőleg ne legyen oposszumlehelet szagú se, amikor valahol az érzékelés peremén megszűnik az eddigi flakoncserélő algoritmus. Önkéntelenül odanézek. A kezében egy százhuszadik tusfürdő, és már a sokadikat szippantja kis lyukon keresztül.

És megtörténik a varázslat.

Az iménti szürke kis egér helyébe valami egészen más lényeg lép, a teremtés leggyönyörűbb csodája: a NŐ. Látni lehet: minden zsigerét megmozdítja, amit magába szív, megérzi benne a kedves bőrét, a mozdulatot, ahogyan fejét a vállgödrébe túrja, a férfitestet, aminek gyönyörűsége talán tegnap, talán évekkel ezelőtt belerobbant az életébe, elméjébe, szerveibe, hogy most, mint a mesebeli lámpásból a legkedvesebb dzsinn, egy kis műanyag flakonból előteremjen, mert előteremti a női lélek, a vágy, a természet szépséges ősereje.

Beleteszi a kosárba.

Éppen hogy érinthető a mosoly, amivel indulás előtt még végigsimogatja.