A június páratlan hőséggel érkezett. Már két hete dúlt a forróság, az alig-tavaszból nyárközépbe robbanó meleg testet-lelket próbára tett. A férfi kiitta az utolsó kortyot is a korsóból, aztán bement a kocsmahelyiségbe, hogy újabb esélyt nyerjen az életben maradásra, ahogy mondani szokta ilyenkor, a korsók cseréje során. Benn ugyan kevergett egy plafonról lógó ventilátor, de az is épp csak arra volt jó, hogy a helyiségben uralkodó sör-cigaretta-hónaljszag keveréket szép egyenletessé tegye a kunyhót imitáló talponálló kemenceforróságában. A csapos egykedvűen nyomta a habot, közben folyamatosan az utcát nézte a kirakaton keresztül, mintha bármi érdekes történhetnék odakint. Pedig semmi látnivaló nem akadt. Szombat délután volt. Ilyenkor az amúgy forgalmas út teljesen elnéptelenedik, jó, ha egy-egy biciklis, időnként egy árva autó érkezik a közeli városközpont felől vagy halad felé komótosan.

A férfi visszaült a napernyő alá. Utálta a szombat délutánokat. Utálta a könyvesboltot, utálta a főnökét, mindenkit utált, de legjobban ezeket a rohadt, sivár szombat délutánokat utálta. Egész héten várta, mikor lesz már hétvége, a szeme mindig a naptáron kandikált – de amikor eljött végre, valami zsibbasztó, ócska tehetetlenség telepedett rá, mint a tumor, kiűzött a fejéből minden szándékot, vágyat, akaratot. A szombat délelőtt még elviselhető volt, olyankor kiment a piacra, vásárolt ezt-azt, főzött is valami fogára valót, de aztán a délutánok… Csak a kongó szobában ült ilyenkor egykedvűen, reménytelenül kapcsolgatta a tévét, majd rövidesen felpattant és eliszkolt a Kunyhó felé (a neve is az volt), mintha bármilyen sürgős dolga lett volna ott.

Elviselhetetlen volt a hőség. A sör is csak addig volt jó, amíg tele korsójával az asztalhoz ült, addig volt benne valami reményt adó, valami megmagyarázhatatlan lehetőség, a hab érintetlensége mintha egy új, lehetséges út perspektívája lett volna – aztán az első (egyébként jóleső) korty után elszállt ez az egész hülyeség. Csak a dögmeleg beton, és a rohadt szombat délutáni poshadt csönd maradt, s ettől a betonból áradó csöndtől még szörnyűbb lett számára a forróság. Az a kevés járókelő, aki valamilyen halaszthatatlan okból erre kényszerült járni, lassan szédelgett árnyéktól árnyékig. Csak most vette észre, hogy egyre többen jönnek, s indokolatlan mértékben fel vannak öltözve: némelyik nő harisnyában, a férfiak ingben – bár jó részüknek hasközépig kigombolva –, a gyerekek pedig mind fehér felsőben. Eszébe jutott a naptár és hogy a közelben van egy általános iskola, nyilván az évzáróról jönnek ezek a szerencsétlen flótások tetőtől talpig ancúgban. Egyre többen sorjáztak, nemrég lehetett vége az ünnepségnek, és most mindenki eszeveszetten menekült haza. Aztán ahogy gyarapodtak a sétálók, úgy lassacskán el is apadtak, s megint maradt a kuka, döglesztő csönd.

Két kislány zárta a hazaigyekvők sorát, pontosabban nem is olyan kislányok, nagyobbacska, süldő leánygyermekek, szép illedelmességgel befont hajjal, de a szoknyába korábban betűrt blúz már félig kiszabadulva a csípőjükön lógott. Az eget verdeste jókedvük, messzire hallatszott a nevetésük. Egészen pontosan megszakadtak a röhögéstől. Hol egymás kezét fogták, hol a tenyerükbe temetett arccal próbálták megfékezni a feltörő hahotát – teljesen reménytelenül. Időnként mondani akartak valamit egymásnak, de az első szótag után leginkább visítás, teli tüdőből feltörő nyerítés következett, s valami önkívületi erejű boldogsággal vették tudomásul teljes beszédképtelenségüket.

A járda mellett egy párakapu állt, a lányok egyenest arra tartottak, érzékelhetően nem hirtelen ötlettől vezérelve – jól megtervezett céljuk volt a hűsítő vízesés.

S a következő pillanatban az ünnepi öltözék, az iskola jól ismert címerével együtt már a víz martaléka  volt. A lányok cipőkkel a kézben ugráltak, táncoltak a vízesés alatt, a decensre befont hajak immár tépett rongyként lógtak csatostul, mindenestül a blúzokon, amelyekből alul dőlt a víz, a szoknyák a combokra tapadva adták meg magukat az áradatnak. A nevetés már, ki tudja mikor, éneklésbe váltott át, most a dallamtalan lalalázás lehetetlen ritmusára ugarbugrálnak, hol meg egymás karjaiba omlanak, hogy röhögve-viháncolva ismét táncoljanak. Egyikük még a csőbe is beveri a fejét, ettől aztán a legutolsó erejével fakad ki a visító röhej, levegőjük sincs már, csak időnként képesek a nevetést valami csuklásszerű hanggal világra segíteni. Már a földön ülnek, zuhog rájuk a víz, nem törődnek a világon semmivel és senkivel, lobog kezükben az iskolakendő maradványa, féktelen, zabolázhatatlan gyerekek, akik most léptek ki az általánosból, megnyílt számukra a világ, s most egyetlen, hatalmas ívű csukafejessel vetették magukat a semmibe.

A férfi már percek óta nem tudta róluk levenni a szemét. Megbabonázta az a gátakat nem ismerő, hömpölygő szabadság, elemi erejű lázadás, ami ezekből az édes-gyönyörű, unokái-korú gyermekekből tódult, sugárzott, romba döntve körülöttük eget-földet, maga alá gyűrve ezt az ostoba, egyenruhákba, egyen-gondolattalanságba, egyen-boldogtalanságokba zacskózott nihilt, terméketlen ürességet, hányadékszagú féreglétet, az összes önmagát eláruló korhadéklakót, meghasonlott renegátot, akiknek a legbátrabb tette az volt, amikor beleugrottak a legostobább házasságba, aláírták a legszarabb hiteleket, elfogadták az első szembejövő munkahelyet, amit már abban a pillanatban gyűlöltek, hogy aztán évtizedeken keresztül várják a hétvégét.

Bement a kunyhóba. Szó nélkül tette a pultra az üres korsót. A csapos se szólt, csak a sörcsapoló gombja kattant.

– Egy tüskét mellé..? – kérdezte a férfit.

– Hát… lehet. Egy négycentest.

Kinézett a kirakatüvegen. A párakapu már üresen állt, s csak szállt a permet a semmibe. A járdán kicsiny, vizes lábnyomok sora, összevissza, ugrabugrásan. Néhány másodperc, és elillannak azok is.

A gép csak másfél óra múlva indul, elég időben kijöttünk, a feleségem elment kávé után nézni, én egy padon ücsörgök újsággal a kezemben. A telefonnyomkodás korában nem is tudom, hogy került a kezembe, az előbb vettem el valami pultról, most szórakozottan lapozok teljesen érdektelen utazási reklámok között. Közben figyelem az embertömeget, ideges koreaiak, tanácstalan arabok, hangos olaszok jönnek-mennek, ezer arc, ezer sors a földgolyó ezer pontjáról. Itt mintha egy kicsit összeérne az egész bolygó – csak egyetlen pillanatra, hogy aztán szétfolyjék a mindenkinek megfelelő irányokba. Velem szemben hosszú folyosó kezdődik, ide már csak az indulók lépnek be, a folyosó végén ajtó nyílik balra, ha jól gondolom, ott zajlik a biztonsági ellenőrzés.

Most épp szűnik a forgalom, csak egy percre, mint amikor a jelzőlámpák titokzatos ritmusára egy pillanatra néptelen lesz az addig autóáradatot zúdító sugárút. Fiatal pár ballag a folyosó felé, valahol harmincöt-negyven között lehetnek. Magas, szőke, nagyon mutatós, de minden kihívást mellőző nő, vékony, magas, kedves arcú fiatalember. Megakad rajtuk a szemem. Alig érintik egymás kezét, de idáig süt az őket összefonó milliárd varázsszál. Nem szólnak semmit sem, ahogy közeledik a folyosó, szépen lassítanak. Érzékelhető, hogy csak egyikük utazik. Restellnem kéne, hogy itt voyeurködöm, de ez az édes forróság, ami belőlük árad, megmelenget, magával visz. Jó ebben a hideg világban egy ilyen pillanat gyapjúpuhaságát magamra venni. Ők ketten közben megálltak. Száj se moccan, a pillantások váltanak csak szót. Már nem is érnek egymáshoz, csak a két szem ölelkezik eltéphetetlenül. Felesleges a szó, nem kell semmilyen hang, jel, üzenet – semmi sem. Ott zúg bennük az utolsó napok minden mondata, minden ölelése, az utolsó éjszaka, amely gyönyörbe, majd sírásba, aztán megint gyönyörbe és végül megint sírásba fulladt. A reggeli ideges pakolásé, a teljesen ürügyes mozdulatoké, kierőlködött mosolyoké és az egymásra révedésé.

Minden mozdulat és minden mozdulatlanság messziről árulkodik.

Ennyi volt.

Aztán a nő fél karjával mégis körülöleli a férfi nyakát, a melléhez bújik egy fél pillanatra, és határozottan megindul a folyosón. A végén megáll, most, most kellene integetni vagy üvölteni, egy ócska film záróképében odarohanni, a nyakába ugrani – semmi. A kar sem mozdul, csak a tenyerek emelkednek valami intésfélére. Körülöttük kimerevedik az egész világ.

Snitt.

És a nő belép az ajtón egészen új vagy tán egészen régi életébe. A férfi még áll, nézi, nézi a semmit, aztán értelmetlenül kotorászni kezd a zsebében, elindul valami szemlátomást számára is talányos irányba, jön, ömlik, hömpölyög szembe vele a világ.

Céltalanul lapozgatom az újságot. Az utazási hirdetéseken mindenütt mosolygó, ölelkező, önfeledt, boldog párok a föld legkülönbözőbb pontjain.

Vagy nyolcéves lehettem, amikor egy délután az iskolából hazafelé tartva felfigyeltem egy nénire, aki jócskán magasított talpú cipőjében erőteljesen sántítva ment mellettem az utcán. Egy nyolcéves gyerek éretlenségével bámultam hosszasan a furcsa cipőt, mígnem a néni halkan megszólalt: „Öcsi, elesel.” Soha ki nem metszem sötét emlékeimből azt az ötvenkét év előtti szégyent, ami ott porrá zúzott, s amit viselek mindmáig. Hogy egy sérült ember állapota nekem nem volt más, mint érdekesség, furcsaság, hogy nem éreztem: annak a néninek helyrehozhatatlan nyomorúságában milyen különös tapintatra, segítő megértésre lenne szüksége. Lett volna.

Hogy ez most miért is vetődött fel bennem:

Régóta közismert Szekszárdon a polgármester betegsége. Egészen pontosan 2020 novembere óta, amikor is ő maga számolt be erről. Ács Rezső az idegrendszerét megtámadó kór miatt annak kezdete óta nehezen, sőt egyre nehezebben mozog és beszél, ma már segítség nélkül alig képes járni, beszéde nehezen, csak nagy odafigyeléssel kivehető. Megítélése szerint mindez mentális képességeit nem csökkentette, amit vele időnként találkozó ismerősként csak alátámasztanék – de tény, hogy nem vagyok orvos, a személyes benyomásom mégiscsak a személyes benyomásom, ebből alakítok véleményt. Nyilván mindenki ezt teszi, s a vélekedések, úgy tapasztalom, nagyjából két pólus között helyezkednek el:

ad 1.: a polgármester teljesen alkalmatlan a poszt betöltésére, húzzon el sürgősen;

ad 2.: a polgármester valóban súlyos beteg, de ez nem zárja ki alkalmasságát, egyébként meg lehet neki köszönni, hogy így is dolgozik.

Hogy e kettő között ki hol helyezi el saját véleményét és miként teszi vagy nem teszi közhírré, azt mindenki maga mérlegeli, s ez így is van rendjén. Azt pedig, hogy egy beteg ember méltóságához, súlyosan akadályozott voltához, személyiségi jogaihoz hogyan viszonyulunk, a huszonegyedik századi Európában már elég jól körülírták, a mindenféle jogok tengerében szerencsére ez még előkelő helyen szerepel, léteznek jogszabályok és nem rögzített közösségi elvek is, minták és iskolarendszer, amely közvetíti ezt a felnövekvő generációknak, a társadalomban élőknek.

A többi már csak intelligencia, emberség kérdése.

Mindez onnan jut eszembe, hogy az egyik közösségi oldalon a városi közgyűlés minapi üléséről láttam egy vélhetően telefonos felvételt, amelyen a polgármester kerekes segítőeszközével nehézkesen bebotorkál a terembe és elfoglalja a helyét. Hogy ne maradjon az ember kontextus nélkül, arról a posztoló a kép mellé írott véleményben gondoskodik: „íme a néma levente bevonulása”, aki „most meglepően gyorsan »berobogott«”.

Az ember lassan megszokja (ha meg tudja) azt az idiotizmust, gyűlöletet, ember alatti színvonalat, amely folyamként ömlik a közösségi hálón. A poszt szerzője azonban nem egy a tömegből, hanem történetesen a képviselőtestület egyik tagja, a nevét nem vagyok hajlandó leírni. Azt tudom, hogy régóta posztol a témában. Előszeretettel szól „tehetetlen fantom, bujkáló” polgármesterről, akit van, hogy „nem sikerül »behozniuk«” a képviselőtársaknak, korábbi videóban külön felhívja a figyelmet a „bevonulás” és a „kivonulás” pillanataira. Egy alkalommal javaslattal is előáll, hogy alkalmasságát bizonyítandó „segíthetne egy friss videó is, ahol Ács Rezső elmond egy megnyugtató beszédet, sétálás közben.” Előszeretettel kerül idézőjelbe a polgármester tevékenysége: „»járása«”, „»bevonul«”, „»tárgyal«”, utalván szellemesen a városvezető súlyos mozgás- és beszédkorlátozottságára. (Nota bene: ez az idézőjeles ironizálás nem is lenne elvetendő, ha például nevezett képviselő „szépségéről”, „sportos alkatáról”, netán az e posztokból kirajzolódó „intelligenciájáról” akarnánk véleményt mondani – ám mindez éles ellentétben áll a ’mindig a jelenséget, sose az embert’ nagyon is követendő elvével.)

Figyelemre méltó, hogy a betegségen, a tüneteken gúnyolódó bejegyzéseknél újabban ott lobog egy „emberileg megértjük” vagy valami hasonló kitétel, ami nagyjából olyan értékű, mint ha valaki, mondjuk, azt mondja egy nőnek: te büdös kurva, majd ájtatos orcával gyorsan hozzáteszi: de persze tudjuk, hogy nagyszerű anya vagy.

Nagyon nem szeretnék állást foglalni abban a kérdésben, hogy a polgármester alkalmas-e posztjára avagy sem. Azt döntse el ki-ki. De az, hogy a politikai véleményét valaki egy beteg embertársa nyomorúságán való élcelődésbe, gőgös mosollyal odavetett cinizmusba, egy csatornapatkány intellektusát alulmúló jópofáskodásba csomagolja, az minden bicskát ki kell, hogy nyisson bármely jóérzésű ember zsebében – politikai szavazattól teljesen függetlenül.

Az ilyesmi, persze, megtalálja azokat, akik lelkesen tapsolnak s együtt mulatnak a mulattatóval: „városi keselyű állapota meglehetősen híven tükrözi a város szintén nyomorult és nagybeteg állapotát” – jellemzi valaki a videó szereplőjét, „senki nem mer odanézni” és két könnyesen röhögő emotikon a másik vélemény. Hiába, no, tudjuk jól: amíg lószar van, veréb is van. Igaz, nem túl sok, ez a tartalom a lájkokból kikövetkeztethetően szemlátomást csak egy igen szűk klub tetszését nyeri el hosszú ideje – ez azért biztató.

Azt megérti az ember, ha a rohamosan csökkenő Facebook-érdeklődést valaki kattintáscsalogató cikkekkel próbálja felrázni. De érdemesebb talán olyasmivel próbálkozni, ami megüti az emberi szintet. Ami eléri az oly sokat lobogatott európai értékek nívóját. Valami, ami legalább egy kicsit meghaladja a söpredék színvonalát.

Bármily hihetetlen: még mindig van rá kereslet.

(FRISSÍTÉS: Időközben némileg módosult az említett poszt szövege. Lám, semmi sincs hiában az ég alatt.)

„Kit ráz meg egy minaret összedőlése, aki nincsen alatta és nem muzulmán?” – olvasom a hozzászólást egy, a törökországi borzalmakról tudósító videó alatt.

Azon gondolkodom, hogy ezt valaki írta. És bárhol, bármikor szembejöhet velem. És nem fogom tudni, hogy ő az. Csak jön szembe szürkén, mosolyogni fog, magabiztos győzelmeket arat magában, elbújik a többi között, beleolvad a tömegbe, akik látszatra ugyanolyanok lesznek, mint ő.

És én nem fogom tudni.

Elviselhetetlen.

Amíg a kávéra várok, unottan kotorászok a telefonomban: ugyanazok a hírek, mint egy órája, mint egy napja, mint évek óta mindig. Az időjárást is kívülről fújom: marad a szokatlanul tavaszias idő. Így is, van, a kirakatüvegen túl rövid kabátocskák, könnyű pulcsik s ilyenkor ritkán előkerülő, hosszú ujjú pólók tekintenek a simogató napfénybe. Idebent friss, izgalmas kávéillat, egy perc, és érkezik számomra a délelőtt fénypontja. Igyekszem elterelni a figyelmemet, de a szemem folyvást és illetlenül a szomszéd asztalnál ülőkhöz kalandozik.

Egy kisfiú és egy kislány. Talán tizenegy-tizenkét évesek lehetnek, valahol a gyerekkor titokzatos zegzugainak utolsó íveit róhatják. Előttük sütemény, lelkes majszolás zajlik. Egymás mellett ülnek, nem szemben, de nem ez árulja el a titkot, hanem a leányka pillantása, amint az udvarias visszafogottság szándékával, de valójában ezer gödröcske csintalan és zabolázhatatlan kuncogásával az arcán néz a mellette ülőre. Kislány még egészen, de ezek a gödröcskék minden nőiségnél elevenebben jelzik: lassan odaér élete legfontosabb feladatához. A kisfiú jóképű kölyök, rendkívül laza, bár személyes emlékeim szerint órákig igazított-ragasztott haját veti hátra keresetlennek szánt gesztussal. A mozdulat csak félig tökéletes, kevésbé sikeres része lever egy üres ásványvizes palackot. Csengő kacagás szalad föl az égig, a fiúcska lángvörösen nyúl az áruló palack után – jaj, de emlékszem erre, kis barátom! De ő erős jellem, együtt nevet az ifjú hölggyel, s öniróniára is lehet érzéke: csendes megjegyzésének jutalma még nagyobb nevetés. A sütemények tovább fogynak, a fiú villáján tejszínes-csokoládés falat remeg, s a leány felé nyújtja.

És összeér a száj a villával, pillantás a pillantással. Nincs az a műszer, amely ki tudná mérni létünkből azt a másodperc sokmilliomodnyi töredékét, amíg a két szem találkozik, de nekik, kettejüknek ez pillanat most ledob magáról mindent, amit úgy hívnak, Idő, mindent, ami Valóság, ami Fizika. Az Örök születik meg a két látás egyetlen, elszakíthatatlanul közös tengelyében.

A krémesek elfogytával aztán szedelőzködnek, ahogy óhatatlanul kihallgatom, egy délutáni rajzfilmnézés körvonalazódik, aztán már csak nevetésük emléke cseng le lassan a hirtelen üressé lett cukrászdában.

Ó, drága kicsi barátaim! Mennyi gyönyörűség, mennyi kín vár tirátok mostantól, ha ti tudnátok azt! Mennyi hegyet kell innentől megmásznotok anélkül, hogy akár sejthetnétek: fent gyönyörű, napsütéses táj vagy szörnyűséges szakadék vár-e.

De nem tudják, és ne is tudják, mert nekik a Most az Örök, s gazdagabbak, tényleg gazdagabbak, mint bárki a föld kerekén.

Egy jókor jó helyen kitört háború aranybánya a sajtónak. Egy éve tart szomszédunkban a pokol, s gyárt óráról órára instant piacképes szörnyűségeket. „Elfoglalták", „visszafoglalták”, „elkészült a mesterterv”, „kiderült, hogy hogyan győzhetnek”, „állítólag halálos beteg”, „megérkezett a csodafegyver”, „minden eddiginél nagyobb”, „a történelemben először”, „megkezdjük híradásunkat”, „mára elköszönünk önöktől” – mintha csak egy körkapcsolásos közvetítés menne a hétvégi focifordulóról, s nem halottak tízezrei, családok százezreinek menekülése, földönfutóvá válása, örökre megpecsételt, örök ideggyengeségbe terelt gyereksorsok jelölnék ki ezeket a napokat. És a kattintások hozzák, hozzák a lóvét, mert közben pörög és tejel a reklám a megtakarításról, a házhoz szállított csirkéről, a most még olcsóbb karácsonyi meglepetésekről.

Egy ilyen áldást, mint a háború, legfeljebb két dolog veszélyeztethet: a békekötés és frontvonalak megmerevedése. Az első egyelőre távolról sem fenyegeti a merkantilt (huhh!), a második azonban egyre jobban. Nem jönnek új hírek, egyre nehezebb a szenzációkreálás, csak simán halnak a tömegek és kész. Katasztrófa.

Ám mielőtt komolyan borongani kezdenénk efelett, itt a megváltás: Pelé – akár egy utolsó felmentő csapat – haldokolni kezd. Ó, a Messiás! És már mehet is a „Pelé ágynak esett”, „Pelé állapota rosszabbodik”, „Pelé már nem válaszol”, „így búcsúzott Pelé”, „a családtagok elköszöntek Pelétől” a szélrózsa minden híroldalán. Dörzsölhetik markukat és bonthatják pezsgőiket a szerkesztők.

Azok, akiknek legszebb ábrándjai szerint a labdarúgás legnagyobb ikonja még elhaldoklik egy jó darabig, s eltartja azt a tömény hányást és székletet, amelyet az ebből kokainozó félanalfabéta köcsögöknek van pofájuk sajtónak nevezni.

Tizenkilenc éves vagyok.

Pár hónapja rúgtak ki otthonról.

Most albérletben lakom, pontosabban épp most fogok az egyikből átköltözni a másikba.

De ma nem foglalkozom ezzel: Pesten vagyok, valami jutalomutazást kaptam, hosszú vonatút áll előttem: Moszkva — Leningrád — Kijev — Pozsony. Talán negyedszer vagyok fenn egyedül Pesten, a metróval már egészen jól tudok közlekedni. Elnyűhetetlen matrózcsíkos pólómban és félig szakadt farmeremben igyekszem olyan lazán állni, amiből nem tűnik ki, hogy nem is pesti vagyok. Van egy napszemüvegem is, szerintem piszokul menő, talán még én is jóképűbb vagyok benne, egészen komolyan vehető, már nem gyerek, hátha a személyimet sem kérik el, ha majd sört akarok venni.

A Keletibe taxi visz, a legmélyebb hangomon, kemény arcéleket erőltetve próbálok a sofőrhöz szólni, magabiztos flegmasággal dobom be a hátsó ülésre a sporttáskát, amit egy haveromtól kaptam kölcsön – a sajátomba jó, ha két póló meg egy gatya belefért volna. Gyönyörű nyári vasárnap van, száguldunk végig Pesten, a rádióban a Poptarisznya, Bétótlászló, és most hallgassunk meg egy csodaszép dalt a Chicagótól: Hard to say I’m sorry, Nehéz azt mondani, hogy sajnálom, és már szól is, a Zsiguli rohan a Körúton, kikönyökölök az ablakon, teljesen átitat a zene, mintha egy film lenne most minden körülöttem, engem vesz a kamera, a szél cibálja a hajamat, a lányok gyönyörűek, a világ hatalmassá nyílik előttem, most, igen, most kellene megállítani a pillanatot, s a hőségben – érzem! – egy kicsit meg is rázkódik a világegyetem. Ez az, amit olyan réges rég vártam már: felnőtt lettem! Talán még nem is tudom megfogalmazni, de tökéletesen érzem, hogy így van, teljesen szabad vagyok, tiszta is talán, és már mindig is az maradok, ha beledöglök is, mindig szerelmes, most már folyton-folyvást száguldani fogok meg mindenbe belevágni és nevetni, nevetni, a Mindenséget átölelni – felnőtt lettem, Világ!

Izgatott vagyok, ismeretlen gyönyörűség árad szét bennem tömény folyamban, még nem tudom, hogy a vonaton már vár rám az első felnőtt szerelem, amely amennyire rövid, épp annyira értelmetlen és ostoba kudarc lesz a vége, megnyitva végeláthatatlan sorát az egekbe röpítő és az első pillanattól halálra ítélt románcoknak. Még él az anyám, élnek imádott nagybátyáim, él Csonti is (aki majd csak hat év múlva csapódik egy út menti fának) egyáltalán: mindenki él. Még csak ezután vár rám egy csomó gyalázatos döntés, olcsó alkuk, aljas továbblépések, gyomorfordító hazudozások, még sehol sincsenek a zokogásba fulladt álmatlan éjszakák, a havonta egyszer látott lányom, a sehova se indító hajnalok, a kongó szobák, poshadt befőttesek, hányásszagú folyosók, didergő radiátorok.

Tizenkilenc éves vagyok, a szemem becsukva, könyököm a taxi ablakában, szél borzol, szól a zene, szaladok a szerelem felé, még csak sokára jön majd szembe a nevem a rendőrségi besúgó jelentésen alatta a legbensőbb barátom aláírásával, a laktanyaudvar a  katonatársam fejét széttépő dörrenéssel, nem látom még a kispályás cseleket, gáncsokat, elárulásokat, a mosolyok mögött felém lopózó késeket, a századszor megélt semmibe zuhanást, még nem szenvedek a saját katasztrofális döntéseimtől – ezeket csak évek múlva hozom majd meg – , nem kínoznak éjjelente az arcok, akiket megaláztam, becsaptam, hiszen ekkor még nem is ismerem őket, még nem látom, milyen fél órát meredni a posta előtt egy bírói végzésre, hogy az eddig gondolt életem most véget ért, nincs, nem is volt, még nem tudom, milyen sehova sem tartozni, senkié lenni, lógni az űrben, a tér, a létezés peremén.

Ez az egész nincs még, nincsen sehol semmi sem, még a semmi sincsen.

Tizenkilenc éves vagyok. Pár hónapja rúgtak ki otthonról. Fut velem a Zsiguli a Keleti felé, átölel a Hard to say I’m sorry, úszom a zenével, és most megállítanám, óvnám, örökre eltemetném valahová egy titkos és féltett mesebeli zugba ezt a gyönyörűnél is gyönyörűbb pillanatot, a ráébredését, hogy felnőtt lettem, örökre szabad.

Egy anekdota szerint Juhász Gyula állandó kávéházi asztalához Makón gyakorta leült egy diák, aki ilyenkor sokáig, szótlanul kavargatta kávéját, majd távozott. Juhász egyszer megkérdezte a pincért:

– Nem tudja, ki ez a fiú?

– Ide jár a gimnáziumba. Valami József Attila.

– Hm. Olyan jókat lehet vele hallgatni.

Akár valóságos a történet, akár nem, mindenesetre így kellett történnie.

Mert a csönd a legerősebb kapocs is lehet két ember között.

Prózai előadóművészként régóta tapasztalom, hogy bár csodálatos dolog az előadás végén megfürödni a közönség tapsában, a hangos ünneplésben, a vállveregetésekben, ölelésekben, egy valami tud még ennél is nagyszerűbb lenni: a közösen megélt csönd. Amikor az előadás egy pontján egyszer csak megáll körülöttünk az univerzum. Amikor kifeszül egy pillanat, és semmihez sem fogható, lélegzet-visszafojtott másodperctöredék ölel egybe pódiumon állót és előtte ülőket. A megértés csöndje ez. Amikor egyszerre döbbenünk rá létünk egy közös darabjára, s válunk hirtelen és borzongva lelki meztelenné: ugyanazt élem, mint te, s te ugyanazt, mint én.

Hasonlíthatatlan bármihez is ez a hangtalan pillanat. A különössége az, hogy voltaképp szinte pontosan olyan, mint bármilyen csönd. Ha úgy tetszik, mérhető, fizikai kategóriákkal leírható (nulla egész nulla-nulla valamennyi decibel) – és mégis: valami alapjaiban más, egy vele teljességgel összehasonlíthatatlan létező. Valami elemi erejű közös felismerés, amelyben még csak nem is a felismerés az igazán fontos, hanem a közös. És mégis teljességgel megfoghatatlan. Olyan, akár a szerelmes érintés: fizikailag semmiben sem különbözik a többi érintéstől, puha tapintás, bőr ér bőrhöz, az is csak éppenhogy, a pillanat kicsiny, észrevétlen töredékééig – s mégis, az érzők gerincében a Mindenség robban szét. A színházi csöndben is egyenesre feszül minden lélekszál, a végtelenig suhan az érzékelés, megnyílik minden mélység, hogy múltával visszaolvadjunk a való dimenzióba valami felbecsülhetetlenül fontos, új tapasztalással gazdagabban.

Nagyon ritka az ilyen milliomod másodperc, és az előadót a legnagyobb hálára készteti: nézője-hallgatója maradéktalanul be- és elfogadta azt, amit ő elébe kínált. A legtöbbet tette érte, amit tehetett: megértette őt.

Egy minapi beszélgetés juttatta eszembe mindezt, ahol szóba került egy tíz év előtti élményem, mégpedig nem is egy a sok közül, hanem pályám talán legkatartikusabb, mindazonáltal legborzalmasabban felkavaró momentuma.

Vagy másfél évtizeddel ezelőtt egy előadáson hallottam földim, jó ismerősöm, Kovács Gábor Muzsikus gitáron kísért énekes előadásában egy Pilinszky-megzenésítést. A tónus, az ívek, a zene drámaisága nagyon megütött, s korábbi Pilinszky-rajongásommal összevegyülve a zenészhez vezetett: csinálnánk együtt egy közös munkát mondott és énekelt versekkel. A megbeszélésből nagyon rövid idő alatt előadás lett, s Gábor csodálatos barátsága volt a hozomány: azóta is, ha bárhová indulunk együtt, mindig folyamatosan és egyszerre beszélünk utazás közben, annyi mondandónk van egymásnak – ez a későbbiekben még jelentőséggel bír majd.

Már jó ideje játszottuk a darabot a legkülönbözőbb helyeken, középiskolákban, könyvtárakban, egyetemisták előtt, színházi közönségnek, és elég jó fogadtatást tudhattunk magunkénak a vaskosan nehéz irodalmi anyag s a rendkívül puritán megjelenítés ellenére (két előadó 50 percig széken ülve beszél, illetve énekel), amikor befészkelte magát a fejembe egy gondolat. Az előadásban a Pilinszky-világ nagyon sok kicsiny kristálya megjelenik, az elszenvedett háború a kioltott életek tömegével, a szemtanú állandó bűnösség-élménye, a kozmikus léptékű magány – s talán mindezek ébresztették fel bennem az elsőre inkább vadnak, mint megvalósíthatónak tűnő ötletet: mi lenne, ha mindezt megpróbálnánk egy büntetés-végrehajtási intézetben, nem metafora-, hanem valóságos rabok előtt előadni. Így jutottunk be a szekszárdi börtönbe, majd egy merészebb, ám végül is sikeres próbálkozás után a kalocsai női fegyházba, s ha már idáig sikerült elérni, hátha sikeredik a legjelentősebb helyre is eljutni: célba vettük a szegedi Csillag fegyházat. Erről a börtönökben dolgozó újdonsült ismerőseink igyekeztek lebeszélni, mondván, oda földi halandó nemigen jut el, ám láss csodát: egyik nap csörög a telefon, hogy ha komolyan gondoljuk a dolgot, akkor kellő átvilágítás után tudnak bennünket fogadni, adjuk meg a szükséges adatokat.

A némileg felvértező börtöntapasztalat ellenére meglehetősen izgatottan érkeztünk a képekről jól ismert, csillag elrendezésű folyosóra kísérőnkkel, ahol szürke ruhás, ám mindenképpen barátságos embercsoportok gyülekeztek. Itt tudtuk meg kalauzunktól, egy nevelőhölgytől, hogy a szinten, ahol előadtunk, a legkisebb büntetési tétel 15-17 év volt. Akivel csak találkoztunk, annak legalább egy kioltott emberélet száradt a lelkén.

Legalább egy.

Néztem őket, nyugalmat erőltetve az arcomra vadul kerestem, fürkésztem, mi az, ami megkülönböztet egy gyilkost a többitől, a nem gyilkosoktól, valamit, ami más és megvilágítja azt az ember alatti lényeget, amely miatt évtizedeket töltenek itt, egyetlen emeleten. Hasztalan kutattam az arcokat. Aztán egyszerre mintha ismerős tekintetre leltem volna, s kis idő kellett, hogy ráébredjek: a móri tömeggyilkosság egyik, a híradóban sokszor látott tettese álldogált tőlem három méterre. Végre betereltek bennünket a rabokkal együtt egy terembe, ahol vagy ötvenen ülhettek velünk szemben. Alig-alig tudtam a lassan esedékes kezdésre koncentrálni. A zsibongásban, fészkelődésben a kezeket figyeltem, amelyek valahol valamikor megfojtottak, leszúrtak, agyonütöttek, lelőttek, megmérgeztek, felgyújtottak valakit – akkor, amikor én is voltam épp valahol, léteztem, lélegeztem és éreztem, ezek az emberek pedig éppen akkor öltek, a kezeik között valakire rázuhant az őrületes felismerés, hogy most meg fogják ölni, két perc múlva már biztosan nem él, pedig reggel még az esti programot latolgatta meg a jövő hetit, és most itt, igen, itt meg fog halni.

Egyre nehezebben vettem a levegőt. Mit tudok én itt mondani? És kinek? És miért? Egyáltalán, mit keresünk mi itt? Aztán már nem volt visszaút, Gábor a kezébe vette a hangszert: indulunk.

És akkor csönd.

A végtelenig, az univerzum széléig kifeszített csönd. És jön sor sor után: „A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?”, „nem szabadul már soha többé tőle”, „mint vetitett kép hunyorog
rabruha és fegyencfej”, „némán, némán is reánkvallasz”, „ma ontják véremet” – és az összes többi.

És a csönd most már nem tágít többé. Ott ülünk, beszélek, de talán már nem is én, én csak közvetítő vagyok valamiben, amit nem is egészen értek, de mégis velem, általam történik. És az ötvenvalahány ember, akiknek jó része tán írni-olvasni sem tud, s a pokolból érkezett ide, a pokolba, nyeli, falja a Pilinszky-szöveget, ezt a hihetetlenül nehéz, borzalmas anyagot, amelyről azt kellene gondolnom, hogy egy szavát sem értheti, a bonyolult képeket, a végtelenségig tömör nyelvet, a széttöredezett valóságsíkokat – és értik, szívják magukba, a saját életüket érzik peregni a szavak homoktengere között.

Csönd van. Az éjszakának legmélyebbjén csönd van.

A megértés csöndje.

És érzem, hogy akkor most valamit újra kell gondolnom, talán csak egyetlen dolgot, de lehet, hogy az egész életemet, nem tudom, csak azt, hogy mostantól semmi sem tud továbbmenni úgy, ahogy eddig ment; amit idáig a megértésről tudni hittem, az mind ostobaság, csak karcolja talán a felületet (ha karcolja egyáltalán), a nyelv és a létezés találkozásánál egy olyan megrendítő orkán közepébe jutottam, ami után már semmi sem tud az lenni, ami annak előtte volt.

Már sötétedett, amikor kibotorkáltunk a hatalmas épületből, a rácsok iszonyú erdejéből. A bepakolás után még egy mély szippantás a talán soha ilyen frissnek nem érzett levegőből, és indulás.

Csak Bajánál vettem észre, hogy Szegedtől egyetlen árva szót sem szólt egyikünk sem. És még csak fel sem tűnt. Valami kiürült belőlünk. Valami beköltözhetett belénk. Valami, amit nem értünk azóta sem, valami, ami ott maradt abban borzalmas, a pokol legförtelmesebb zugáig lerántó, s mégiscsak azt kell mondanom, mert nem tudok másként érezni: egekig emelő pillanatban.

Még nincsen ősz, de vannak pillanatok, amelyek csak-csak felhívják a figyelmedet: apuskám, használd ki ezt az egy vagy két napot még a nyárból, mert aztán rohanvást megjön az ősz. Hogy őszinte legyek, nem is nagyon bánom, ebből a hőségből nem esik nehezemre átbattyogni a hűvösebb hajnalokba, a rövidnadrágot hosszabbra cserélni, a sarut elfelejteni újabb háromnegyed évre.

Egyáltalán: az évszakváltás mindig is megtisztító, szép élményem volt. A novemberi fázós begombolkozások, a február végén kinyíló kardigánok mindig hoztak valami számomra teljességgel megfejthetetlen hírt – nem tudom miről. Nem is ez volt a lényege. Hanem maga a hír, a kihámozhatatlanságával, titokzatosságával, mintha az idő kajánul rád kacsintana – de te, amíg világ a világ, nem tudod meg már soha, mi állt a kacsintás mögött. És csak egyszerűen jól esik.

Az évszakváltás leggyönyörűbb élménye, emlékszem, a hadseregben volt. Sőt, ha jól latolgatom, ez volt az egyetlen átmelengető pillanat az egész hányinger másfél év alatt. Hogy mindannyiszor rájöttem: megy az idő, s vele megyek én is, már csak ennyi, már csak annyi. És hihetetlenül megörültem a legközhelyesebb pillanatoknak, a sárguló leveleknek, az első hóesésnek, a mit tudom én, minek. Mert ment az idő.

Megy azóta is szakadatlanul.

Most például egy kis utcán bandukolok éppen, kisvárosi kis házak között, esti hűvösségben. Az egyik ház helyén évtizedek óta csak gaz, nem is szívesen nézek rá, valami olyasmi motoz bennem, mintha fájna az utcának ez a heg. A gazok. Az üresség.

És most, hogy ideértem, valami egészen különös dolog történik. Valami, amire nem készültem, mert nem is készülhettem fel, valami, ami kimozdít mindent a helyéről.

Oldalról süt a nap.

Valahol fenn, épp elérve a hegytetőt, laposan, koraestiesen. És amint odapillantok, meglátom a hegygerincen az erdőt, soha nem mertem még odanézni, és most látom, amint gyerekkorom erdeje mögül hömpölyög az aranyfény, a fák játszanak vele, és ömlik rám az őszelő gyönyörűsége. És átrohan minden ezen a fényen, a kis piros biciklim, a legelső, az Ili óvónéni, az árvíz Óbányán, Évi, az első szerelmem, a vereségekkel teli évek, halottá vált élőim, minden, egészen addig, hogy most itt állok és hagyom boldog-kéjesen, hogy simogasson a koraesti napsütés.

Talán hat lépés az egész. Néhány méter örökkévalóság. Egy pár milliomodmikronnyi idő, amelyben egy pillanatra becsukom a szemem, és tudom, hogy élek,

hogy élek,

hogy élek,

és hogy ennél szebb, nagyszerűbb, fájdalmasan-édesen megreszkettető dolog már nem is lesz, mert nem lehet soha.