Ma már, amikor a világon mindennek és mindenkinek van a rejtvényfejtőktől a spamellenességig, lehetetlen, hogy épp a csóknak ne legyen világnapja. Van is – történetesen éppen ma. S bár nem tudom, megy-é előrébb a világ eme kiemelt dátum révén, én a magam részéről elkötelezetten támogatom, még ha csak délután óta is tudok létezéséről.

Mert a csók, kell, kell, kell.

Mert alig van ehhez fogható mennyei szépség, az egek fölé emelő gyönyörűség, mint az édes, finom, pihe-puha ajakérintés, nincs gyönyörtelibb élmény, mint általa megtalálni a másikat, felfedezni egy mindennél fontosabb lényeget, mélységet – mélyebbet, mint amit bármilyen szó, forma vagy dallam el tudna valaha is mondani.

Mindannyian emlékszünk a legelsőre, tudjuk pontosan, kivel, hol történhetett, milyen idő volt, hogy hogy esett ki kis híján a szívünk a helyéről, s hogy hogyan emelt fel bennünket egészen a világ tetejére.

Mert csókolni jó. Olyan titkos, soha senki más által meg nem fejthető üzenetek cikáznak ide-oda, amelyekre nincs más csatorna a világon; egyetlen ajakérintéssel tökéletesen megismerhetjük másikat, az összes történetét, a vállára nehezedő, hegységnyi köveket; egy csók úgy jellemez, hogy könyvtárnyi regény kevés volna leírni azt, ami ott egy szempillantás alatt szívtől szívig elsuhan.

Az is bizonyos, hogy nincs még egy dolog a világon, amely egyszerre tud ennyi gyönyörűséget és fájdalmat jelenteni, ha éppenséggel úgy adódik. Mert tudjuk, milyen az utolsó csók, milyen a tiltott, bűnös, titkos csók vagy milyen a csókban megérzett hamisság. Tudjuk, milyen az el nem ért csók, s pontosan tudjuk azok keserűségét, akik csak vágyódnak utána. Mert olyan után áhítoznak, amit mindenkinek törvény adta joggal kellene, hogy birtokolhasson.

Mert az őszinte, finom, egyetlen leheletnyi érintéssel egekbe repítő csók a legemberibb lényegeink egyike.

Sok éve már, hogy Párizsban, a Rodin múzeum egyik diszkrétebb termében meghatottan álldogáltunk kéz-kézben e sportág velem közös művelőjével a földi csoda egyik legfinomabb megformálása előtt, amikor az egyik ajtón három látogató, két férfi és egy nő egyszerre lépett be. Az egyik férfi és a nő szemmel láthatóan egy pár voltak, s a hölgy épp a másikkal volt vidám beszélgetésben, amikor a szobor elé érve a szívéhez közelebb álló finoman megérintette a vállát. Ő vidámságát és lendületét pillanatra sem felejtve a másodperc töredéke alatt csókolta meg kedvesét, s már folytatta is az elébb mesélt történetet.

Akkor, ott, azon a férfiarcon megjelent minden, amit a szerelemről, a földön túli boldogságról, az örökre összetartozásról, az egymásnak ősidőktől fogva rendeltetésről megjeleníteni lehet, s a már nem fiatal, bizonyára sokat tapasztalt férfiú csendben lebegett tovább, s csak én láthattam: milliméterekkel a föld felett. Pontosan annyival, amennyi megkülönbözteti a boldog embert a boldogtalantól.

Hát ezért kell a csók, gyerekek, akár van világnapja, akár nincs.

Mert kell az a másik, kell az a pillanat, kell az a csak nekünk üzenő érintés, vérünket forraló lehelet, világ tetejéig repülés, kell, kell, kell.