A lány gyönyörű. 

A szemben lévő asztalnál ül, a barátnőjével majszolnak valami habos süteményt, nevetgélnek.

Gyönyörű teremtés. Olyan 25-28 éves talán, abban a korban lehet, amiről a magamfajta tollahullott vén keselyűnek illik elgondolkodnia, hogy vajon a lánya lehetne-e vagy az unokája.

A mosolya megigéző, a kis gödröcskék minden mondatnál táncra perdülnek a hamvas arcon. Könnyű nyári ruhája leheletfinoman hull végig a hibátlan leánytesten, a diszkrét kivágatból selymes mellecskék mosolyognak szemérmesen. Fejét kendő borítja, melynek vége a mellgödörig ér, a hegedűre kívánkozó ujjak játékosan babrálnak vele.

Gyönyörködöm. Egész lénye üdeség, finomság, a világ teljessége, körülötte minden mosolyog, egy kis időre még a villamoszajt, a kávégép sistergését se hallom.

Sokára tűnik csak fel a kendő furcsa íve, idő kell, hogy rájöjjek: alatta semmi haj. Most látom csak: sehol a szemöldökök. Sehol. 

Ólomnehéz lesz körülöttem a világ. Megfolynak a formák. Riadtan kavargatom a kávét. Nehéz lesz innen felállni.

A beszélgetők közben távoznak, a csengő leányhang gyöngyözve gurul a zajban, a fülemben marad örökre.