A ház előtt, az úttesten vidám krétavonalak szaladgálnak. Színesek, girbegörbék, az utcabeli aprónép alkothatott itt ismét. Óvatosan kerülgetem, rá nem lépnék a vonalra, amelyet apró gyerekmancsok húztak tegnap talán.

Ahogy elnézem a vonalak rendszerét, az utca közlekedését gondolták újratervezni, ami (lássuk be) nem is épp elvetendő ötlet – tekintettel az időnként kialakuló igencsak tumultuózus jelenetekre. Kék, zöld, rózsaszín utak vezetnek erre-arra, közöttük-rajtuk nyilak, utasítások irányítják a tudatlan arra járót.

TILOS

– virít valahol az út elején. Helyes. Mondott szóból ért az ember, aki közlekedik, legyen tudatában, hogy itt aztán nem ám a mindentszabad elve uralkodik – hát hová lenne akkor a világ? Szabály van, de elsősorban is tilalom, okoskodásnak helye nincs – a kis fickók világképe szerint.

FORDUJ MEG

– jön a következő barátságos utasítás. Nagy figyelem vezérelte a tervezőket! Sehova tovább a céltalanságba! Ha nincs erre dolgod, ne itt keresd! S hogy ez a mély empátia, az odafigyelés, a mindenkiért aggódás mennyire áthatja a munkát, kiolvasható a következő ukázból:

JÓZSIBÁCSI MENYÉ VISZA.

Hát, ha én Józsibácsi lennék, istenbizony meghatódnám ezen a finom, személyesen nekem címzett iránymutatáson. Így kell ezt! És már pereg is előttem a jövő metropolisza, ahol a „Parkírozni tilos!” vagy a „Jobbra hajts!”  ellenében a „Lacikám, keress másutt helyet, aszondom!” vagy „Katika, inkább erre, aranyszívem!” táblák (kézzel írva!) lepik el a város és a lelkünk tereit. Ó, boldog jövő!

Íme, itt épül majdani világunk, ha ezek a törpék felnőnek, végre megvalósulhat az, ami itt és most még úgy hiányzik: az odafigyelés, az emberség, a jóakarat. Még húsz, még tíz év, és tényleg galambok bújnak a verebekhez, az utcák mosolyt virágoznak, a derű tölt ki majd minden zegzugot.

Bizony, mondom néktek, lesz magyar feltámadás!

De, jaj, a legnemesebb szövetségek, a legmagasztosabb vállalkozások között is ott lopakodik a békétlenség ördöge. Ahol ilyen héroszok vágnak neki a világátalakításnak, ott sunyi alattomossággal kezd férkőzni az intrika gonosz manója, a viszály csúf koboldja, s csak a pillanatot lesi, hogy éket verhessen nagy tervek megálmodói közé. Mert ott az utolsó felirat:

HAGYATOK BÉKÉN.

A projekt véget ért. Sic transit gloria mundi.

(Egy, a Facebookon megosztott posztnál kialakult áldatlan vitához szóltam hozzá az imént:)

Csak az oktatáshoz tudok hozzászólni, s – bár benne dolgozom lassan két évtizede – annak is csak néhány szegmenséhez. Amire rálátok, ott a jelentős előrelépések mellett igen komoly bajok vannak. A magam részéről ad hoc kettőt emelnék ki:

Reggel óta olvasom-hallgatom az agymosottakról, gombákról, megvezetettekről, idiótákról, birkákról, hitlerekről, vakokról, ostobákról, hazaárulókról, kreténekről, nácikról, krumpliszavazókról, agyhalottakról, viktátorokról, korhadéklakókról, baromarcúakról, kilóramegvettekről, putyincsicskákról, faszszopókról, győzikékről, debilekről, kolostormalacokról, fososszájúakról, csatornamatyikról, homofóbokról szóló értekezéseket.

Értetlen vagyok. Megfordul a fejemben, hogy az elébb – a teljesség igénye nélkül – felsoroltaknak lehet, hogy egész egyszerűen más a véleményük a világról. Más az értékrendjük. A tapasztalatuk. És az is lehet, hogy nincs is igazuk – immár tizenkét éve. És még az sem kizárt, hogy én sem értek egyet némelyik meglátásukkal. Lehet, hogy egyikkel sem.

De ez az ő véleményük, és az ahhoz való jogukat eszem ágában sincs kétségbe vonni. Ha tetszik az nekem, ha nem.

Sajnálom – ehhez én túl liberális vagyok.

Fogyóban van már a délután. Értelmes beszélgetésből andalgok hazafelé, még velem vannak az ott ellebegett mondatok. Babitsról, a Nyugatról, Pilinszkyről, majd Csányi Laci bácsiról, a hajdani és persze a későbbi Szekszárdról.

A városközpontban Iksz párt sátrában számolják visszafelé a perceket a Nagy Startig, talán onnan felől kódorog egy figura a zebra felé. Félnótás jellegű fazon, az arca ismerős – egy ekkora metropoliszban minden arc ismerős, naná –, pártrendezvényeken az első sorban csápol általában a közösségi oldal tanúsága szerint. Ormótlan, régimódi füles szatyrában matat, a feneketlen mélyből előkerül egy kis papírlap, amely aztán rögvest felragad az oszlopra. Közelebb érve látom csak, hogy nem is közvetlenül az oszlopra, hanem az Ipszilon párt reménységének arcára kerül az Iksz közlendője.

Nem ütközöm meg. Egyrészt mert nem kell mindig az erkölcs bajnokát játszani – különösképp, ha nem is biztos, hogy azok vagyunk –, másrészt tudom, hogy a jelenség valahogy hozzátartozik ezekhez a kínos napokhoz.

Valami azért mégis piszkál. Már jóval túl vagyok a zebrán, magam mögött hagyom a teret, mire rájövök, hogy mi az.

Fényes nappal van. Az piszkál.

A téren temérdek ember. Az piszkál.

Hogy ez egész egyszerűen természetes. Hogy nincs ott a fék, hogy jaj, mi lesz, ha meglátják – hanem meglátják és kész. Igen. Fényes nappal. Igen, a városközpontban. Ki lehet nyalni a seggem.

És még ezen sem lenne érdemes sokat időzni, ha nem látná az ember a cseppben a tengert. Hogy nyugodtan, bátran, fütyörészve, és nem, nem fognak szólni, ők majd ugyanúgy leragasztják.

Ők majd ugyanúgy kamuznak vigyorogva, mi majd ugyanúgy ájtatos manók leszünk, ők majd ugyanúgy megmentenek, mi meg ugyanúgy nem tűrjük ezt tovább, ők majd felszabadítanak titeket, mi meg megszabadítunk titeket.

Ti majd ugyanúgy, mint mi, és mi ugyanúgy, mint ti.

Közben ragasztgatjuk az arcainkat és letépjük a ti arcaitokat.

És mindezt fényes nappal, mert már nem kell az éjszakát sem megvárnunk.

Ma már nappal is éjszaka van.

Abban az országban, ahol 10 millió virológus egyetlen éjszaka alatt képezte át magát 10 millió katonai szakértő országává, semmilyen panasz nem érheti az oktatást.

Tudod, már hetek óta gondolkodom azon, hogy mit fogok itt majd mondani.

Valami olyant, amit majd hagysz is végigbeszélnem. Mert te sosem szeretted az ilyesmit. Mert neked szépet, elismerőt, magasztosat mondani sohasem volt éppen kockázatmentes dolog. Igen, jól emlékszünk arra az öt évvel ezelőtti, elég nehéz napra ott, az alsóvárosi temetőben, amikor néhány perccel a szertartás előtt úgyszólván a semmiből érkezett egy jó izmos szélroham, és dőlt ott koszorú, váza, kaspó, minden – és akkor egynéhányan összenéztünk, s ha nem fegyelmezzük a végletekig magunkat, talán még a röhögés is kibuggyan, mert tudtuk: ez bizony te voltál. Ez a te üzeneted volt: „Gyerekek, na, ne csináljátok, nem kell ez a felhajtás, nagyon kedvesek vagytok, de inkább koccintsatok egyet vagy valami.”

Úgyhogy törlöm is a ma este szótárából az olyan szavakat, mint emlékezés, főhajtás, tisztelgés. S nemcsak azért, mert a korábbi tapasztalatokból kiindulva nem nagyon szeretnénk, ha ezt az igen szép, ám eléggé régi épületet esetleg ránk döntenéd, hanem azért is, mert az igazi, a legőszintébb szándékunk az, hogy itt, ma este legalább erre a kis időre találkozhassunk veled. Mert vagyunk jó páran, akik még ma is beszélgetnek veled időnként, akik érzik, sőt, tudják, hogy valójában nem mentél el közülünk, csak alakot váltottál, eltűntél a szemünk elől – régi jó szokásod szerint –, hogy aztán majd előtűnjél újra, akkor, amikor azt jónak látod.

Hát ezért jöttünk ma ide, a Művészetek Házába, ahol minden téged idéz, ahol annyi gyönyörűséget hallottunk tőled, ahol annyi, de annyi örökre fontos estét tölthettünk veled. Azért jöttünk, hogy itt legyél közöttünk, s hogy együtt legyünk veled mindannyian. Hogy tudjunk, legalább erre a másfél órára egy kicsit hitünk szerint veled együtt mosolyogni. S hogy elmondjuk, miért hiányzol nekünk olyan hihetetlenül és elfogadhatatlanul – éppen öt éve.

(Elhangzott az In memoriam Lányi Péter című hangverseny bevezetőjeként Szekszárdon, a Művészetek Házában, 2022. január 16-án.)

A bankautomatánál ketten állunk sorba, előttem idősebb úr, a pénzkiadó kis külön kuckójában még idősebb ember veszi el a bankókat.

– Tessék csak jönni, kész vagyok – mondja, miközben letépi a bizonylatot.

– Köszönöm, ráérek – válaszol az előttem álló –, de nem is akarnám, hogy fertőzést ragasszunk egymásra.

– Fertőzést? Á, az csak kitaláció, higgye el, kitaláció az egész!

Közben helyet cserélnek, s miután nem kap választ, nekem folytatja.

– Higgye el! Nincs vírus, kitaláció! Tudja, mi van? Pénz van, az van! – mondja, és vigyorog fogatlanul.

Próbálok semleges arcot vágni, de ilyenkor mindig tanácstalan vagyok. Átnézni nem akarok rajta, nem bántott se engem, se mást, de bólogatni, megerősíteni? Na, azt már nem. Így aztán valami teljesen lehetetlen visszajelzés ülhet ki a képemre.

– Nincs! Nincs! Kísérleteznek velünk, tudja? És zsebre teszik, az van!

És közben vigyorogva vizslat, várja, hogy reagáljak valamit. Ismerem ezt a nézést. Ha egyetértek, föllelkesítem, ha tiltakozom, felbőszül, és azért folytatja. De folytatni fogja, azt tudom. S teszi is.

– Mind ezt csinálják. Mindég. Bedobják ezt, hogy összeugrasszák a népet. Hadd acsarkodjunk. Egymásra. Az kell nekik. A boldogságunk, a szabadságunk. A rohadtaknak. Hogy hordjam ezt a szart, azt majd ebbe dögöljek bele. Mert azt akarják. Akkor nem kell nekem nyugdíjat füzetniük. Érti? De nekem az életemnél is fontosabb a szabadságom, tudja?! Maga mért hordja? Asziszi, jó ez valamire is? Mi? Tényleg asziszi?

Egyre nehezebben viselem, szépen csendben, de jól érzékelhetően fogy a türelmem a virológusból lassanként filozófussá átlényegülő, toprongyos szónoktól. Az az érzésem, ez az egész járványkérdés tulajdonképpen teljesen lényegtelen a számára. Nemcsak, hogy nem érti, igazából nem is akarja megérteni. Nincs is rá szüksége, minekutána nem ez, mint ürügy, ennélfogva még véletlenül sem szeretné megérteni. Egyetlen dolog hajtja: hogy egyszer végre, először ebben a rohadt életben, de most igazán és csakugyan megmondja nekik, hogy a pofájukba vágja-röhögje, hogy végre egyenrangú legyen ő is, aki soha nem volt és nem is lehetett egyenrangú. Velük. A mindenkivel.

Minden együttérzésem mellett egyre jobban idegesít. A gúnyos vigyora irritál, a belőle sugárzó tudatlanság tehetetlenné tesz.

– És mondok még valamit, fiatalember. Engem ugyan be nem oltanak. És nézzen rám, makkegészséges vagyok, tudja? Semmi, de semmi bajom! Hát az én dolgomba ugyan bele nem szól senki, érti?! Senki!

A számon lehetne, hogy majd erről ne feledkezzék meg tubussal a torkában se, de még mielőtt akár csak megszületne a gondolat, szerencsére lefékez a kapu előtt: ilyent az ellenségének sem kíván az ember, nemhogy egy ilyen szerencsétlen öreg krampusznak. Senkinek.

Csakhogy ez rohadt egy paradoxon ám.

Mert az ostobaságával szemben torpan meg az etika. Nem magyarázom el neki, mert ad 1.: úgysem értene egy mukkot sem, ad 2.: nem is akarná megérteni a rögeszméitől. És mire megyek, ha valamilyen csodálatos módon ezt az egyetlen szerencsétlent meggyőztem? Lezárult a pandémia? Viszont ha így marad, eggyel több potenciális fertőző grasszálhat közöttünk. Ő esetleg túléli, de lehet, hogy valaki meg épp az ő vírusainak köszönhetően nem.

Ezen a ponton aztán a márvány pofázmányom, úgy fest, átbillenti az öreg szabadsághőst a szavalatával együtt, és útjára indul végre.

– Kitaláció az egész! – legyint még az ajtóban vissza sem nézve. – Rohadtak.

Amikor hazaérek, fáradtan rogyok a gép elé. Aztán az első hír olvastán nem is megyek tovább.

Bezárom a gépet.

Csak nézek a semmibe. A Kóbor is. Mondandó itt már nem maradt.

És különben is: kitaláció az egész.

Lassan kezdem megszokni, hogy az üzlet, ha muszáj, mindent felülírhat. Kérem! Ha ez a szabad világ, ha ez demokrácia, hát ez! Francba az évezredek tapasztalataival, sutba a sok ostoba hagyománnyal, ha nincs haszon, minek tartsuk azokat? Márpedig az üzlet mindig mindenkinek jó, így van berendezve már ez az egyre kényelmesebb világ: ad is a baba, kap is a baba. Tiszta sor. Hogy ez már túllép minden racionalitáson, azért legfeljebb a racionalitást kárhoztathatjuk.

Vagy a Jóistent.

Merthogy sikerült olyan fércmunkát összecsapnia, amelyben a hét pontosan hét napig tart. Agyrém. Ostoba számok! Kell ehhez ragaszkodnunk? Kell a fenét!  Ki velük a teremtésből, de üstöllést!

Most olvasom például egy nagy amerikai cég hirdetésében, hogy: „Nálunk péntekig kiberhétfő van!” Hurrá! Cybermonday péntekig! Ez kell nekünk, ez a mi barátunk! A naptárt egy gombnyomás átírni, a bolygók akadékoskodását meg ki nem szarja le! Addig szabhatod a naptárt, apukám, amíg hasznod van és kész!

A történet azonban baromian nem új, és még csak nem is Ámerikából származik, amint azt milliók állítják. Sőt, az is megadatott nekem, hogy személyesen ott lehettem a világra jötténél.

Jó sok éve Szegeden egy elegáns kínai étterembe mentünk ismerőseimmel. Imádom a kínai cuccokat, az étlapon reveláció volt felfedezni számomra, hogy cápauszonylevest is kínálnak.

– Egy cápauszonylevest kérek! – csettintettem oda hanyagul a hajlongó pincérnek, mintha csak egy kávét kérnék, pedig bensőmben remegtem a megálmodni sem mert találkozás közelségétől. Ám ekkor megrendült körülöttem a világegyetem:

– Máris hozom, uram! – hajladozott tovább a pincér. – De azt tudnia kell, hogy mi a cápauszonylevest csirkéből készítjük – és már viharzott is a konyha felé.

Úgyhogy, barátocskáim, ti a péntekig tartó kiberhétfőtökkel a fasorba’ se vagytok. De nem ám.