Tavasz van, ölelő napsütés.

– Parancsolj, foglalj helyet, kiviszem – mondja az unokám korú felszolgáló lányka a legőszintébb kedvességgel. Ilyenkor udvariassággal, de határozottan jelezni szoktam, hogy maradjunk inkább a magázódásnál. Most nem teszem. Lenyűgöz a lényéből áradó tapintat és a tündéri igyekezet. Mindent szeretne úgy csinálni, ahogy illik, ahogy a legjobban járhat vendége kedvében, ahogy az a legteljesebben jó.

Tényleg nem kárhoztathatom. Én érkeztem egy történelem előtti világból, szem nem látja sötétből.

Tavasz van, napsütés ölel.

Az ember élemedett korára elég sok rossz történetet cipel. Megtiport sorsok, kilátástalan létezések, megerőszakolt mindennapok gyűlnek az évek puttonyában.

Az ő története is sokáig velem jött.

Tizenhét éves cigányfiú, a kilencediket járja, ki tudja, hányadszor. Szakmunkástanuló osztály, tele katasztrofális életekkel: a legtöbb írni-olvasni alig tud, alkoholista szülők vagy inkább csak szülő, a gyerekek még csak kezdő alkeszok, bűnöző apuka, bűnöző testvérek, bűnöző mindenki, a nevelés terepe leginkább az utca. Hosszú hónapokon keresztül csak drill, hogy egyáltalán szót értsünk, aztán lassan-lassan beszélgetni kezdünk, először csak foghegyről kapom a válaszokat, aztán, amikor kiderül, hogy nem (mindig) harap a bácsi, egyre többet beszélnek magukról. Igaz, ebben segítségemre vannak a fogalmazások, amelyekre előbb szinte semennyi, majd egyre több hajlandóságot mutatnak: alkossanak meg olyan meséket, amelyeknek nem ők a főszereplői, de hús-vér gyerekek, fiatalok, akik ugyanúgy élnek, ugyanúgy gondolkodnak, de mégsem ők, találják ki ők, ki az – találják ki saját magukat, ezt már csak én teszem hozzá magamban. És a „fantázia szülte” históriákban szörnyűségek sora lát napvilágot családi tragédiákról, magukra hagyott gyerekkorokról, a poklok poklairól.

Az egyik, éppen aktuális mesének én adok címet: „A kisfiú, akinek szomorú sorsa volt”.  Már jó ideje csináljuk, bátor lehetek ilyen elég direkt, provokatív címet adni. És a gyerekek vadul írják az életüket hosszú oldalakon át. Ezek a srácok, akiknek a kezét soha két mondatnál több nem hagyta el egyvégtében, most oldalakat öklendeznek ki magukból egy szuszra. A nyúlánk cigányfiú, aki mindig külön, leghátul ül, már amikor jár iskolába, s akitől eddig alig-alig tudtam kicsikarni egy-két szót összevont szemöldöke alól, most elsőként jelentkezik: szeretné felolvasni. A mesében nincs apuka, soha sem létezett, a kisfiút a nagypapa neveli, aki ha részeg, márpedig gyakran az, végigkergeti a házon, udvaron. A bátyja, aki féltestvére, börtönben, az arcára is alig emlékszik. Anyuka leginkább csak vendég a háznál, esténként színesre festi magát, hogy elmenjen szórakozni idegen férfiakkal, szóval egy kurva, aki napokra, hetekre eltűnik, attól függően mennyi ideig tartják ki odaadó szolgálataiért. És a fiúból dől a szó, olvassa-olvassa a szörnyű históriát, ami persze semmilyen elemében nem hasonlít mesére, ezt ő maga pecsételi meg, amikor az utolsó mondatnál leteszi a füzetet:

–  És ez mind szóról szóra így igaz.

Nézzük egymást, nekem száraz a torkom, nincs szavam, neki sincs, épp most mesélte el rövid eddigi életét, amelybe jutott annyi iszonyat, mint másnak kétszáz évébe se.

Hetekig nem látom aztán az órán, legközelebb az igazgatói folyosón találkozunk, kérdezném, hogy mi járatban, de megelőz:

–  Fegyelmi volt. Kirúgtak az igazolatlanok miatt.

Próbálok valamit makogni, de csak ennyi jön ki:

–  Vigyázzon magára. – Bólint, és eltűnik a semmibe. A történet itt megszakad.

Eltelik tíz év. A cukrászdában kavargatom a kávémat. Anyuka jön be kicsi leány gyerekkel. Köszönés illő módon, aztán a hároméves forma kis hölgy rátapad a vitrinre, rabul ejtik a krémesek, csúcsos csokoládés gyönyörűségek. Anyuka kedvesen terelgeti, a kis tálcán ott a vaníliás varázslat, helyet foglalnak nem messze tőlem, én visszamerülök telefonom mélyébe. Tán negyed óra is eltelik, fiatalember érkezik, apuka puszija a kicsi lány fejecskéjén, az anyuka arcán.

A nyúlánk cigányfiú. Nem vesz észre, élénken beszélgetnek, a kislány fülig csokis és fülig mosolyos. Csak ülök, nézek, és tudom, hogy most valahol eltört a világ rendetlenségének a tengelye. Veszem a kabátom, fizetek, ekkor merek csak odafordulni.

– Megismer…?

– Igen.

– Gyönyörű családja van. Szívből gratulálok.

– Köszönöm.

Kibotorkálok. És most kellene valami hatásos befejezés, valami felemelő zárlat, valami, ami megrendít, ami mittudomén, hogy mit csinál itt, a történet végén.  

De csak ennyi jut eszembe: „És ez mind szóról szóra így igaz.” Ennél boldogítóbbat, gyönyörűbbet úgysem tudnék kitalálni sem most, sem soha hátralevő életemben.

Nézd, ahogy csillan az éjszaka. Kandi holdfény teríti méla köpenyét aluvó házainkra. Füstfellegek lopóznak az ég felé, békés, meghitt családi este jelölődik város hosszan a porták felett. Halk kutyaugatás innen-onnan, a béke honol mindenütt. A rezzenetlen est alatt fázós alakok baktatnak hazafelé, s a ködös némaságban bódító szarszag úszik átal a világegyetemen. A kisváros elandalodik, s lassacskán lecsukódik komótos sok szeme.

Egy kávét kért, mint mindig. A kis pohárral melengette a kezét, hideg volt a januári este. Az üzenőfalon egykedvűen lapozgatta a Hymnus-kéziratok obligát tömegét, ma nem is nagyon számított másra. Az egyik posztnál megakadt a szeme. Egykori tanítványa jegyezte, vagy másfél évtizede nála érettségizett, mindig melegség töltötte el, ha az egykori kedves kis zsiványnak a kisfiával készült képei vetődtek fel. Most nem kép volt, szöveg:

„Ma, a magyar kultúra napján hozok egy József Attila verset, melynek egyik sora számomra régóta egy filozófia, és mentalitás is. »Légy egy fűszálon a pici él, s nagyobb leszel a világ tengelyénél.« Szerintem minden benne van. ”

Elolvasta kétszer, háromszor. Aztán zsebre tette a telefonját, fizetett, és kabátjába burkolózva, sáljába túrt fejjel kilépett a mord zimankóba. Az járt a fejében, hogy ezt a két sort az ő szívébe József Attila véste vagy ötven éve, a fiúéba tizenöt évvel ezelőtt ő, a kisfiáéba meg majd a fiú fogja valaha. Meg hogy ez milyen jó, és hogy nincs boldogítóbb, kiteljesítőbb, mint fűszálnyi élnek lenni ezen a keszekusza világon.

„Szerintem a mi modern nyugati kultúránk most éppen az »alkalmatlan« időt éli. Nagyon érdekes, hogy kultúrák és időszakok kutatói mondják így, összefoglalóan, hogy most érezhető valami váltás. Nemcsak úgy visszatekintve egy történelemkönyvből olvashatjuk majd mi vagy gyermekeink, hanem mi már érezzük, hogy most valami váltás történik. S az egyik ilyen nagyon fontos váltás az, hogy eddig az évszázadok során, melyek mögöttünk állnak, hiába váltották egymást szokások, szellemiségek, jellemző volt még a mi nyugati kultúránkra is az, hogy a normát, hogy erkölcsileg mi a jó és mi a helyes tudtuk valami közös és rajtunk kívül álló alaphoz kapcsolni. A mi kereszténységünk természetesen ezt tette, érdekes, hogy azért nem keresztény kultúrszokások is őrizték ezt. Hogy az, hogy hogy beszéljünk, hogy mi legyen az adott szóval, és egyáltalán, hogy mi a norma, mi legyen a helyes norma – erről azért volt valami konszenzus. És azt mondják most antropológusok, hogy érezhető, ahogy recsegve-ropogva valami váltás történik a világban. S az emberiség – legalábbis a nyugati kultúrák biztos – ezt megragadja, és azt mondja, hogy nincs ilyen. Azt mondja, hogy ennek a normának egyetlen egy pontja van: az ÉN. Bent van. Amit én gondolok.

Ez óriási váltás. S ha belegondolunk, a hagyományos értelemben keresztény hitünkről való beszédünknek mindig az volt az alaphelyzete, hogy erre mutattunk: »Tudod, van egy külső norma, te is, tudom, tudod és keresed, és most egy kiválót mutatok, ami számomra is fontos.« Érdekes, hogy a világ ilyen szempontból most nincs »alkalmas« helyzetben, mert tagadja ezeket a külső normákat.

De hogy egy kicsit pozitív is hadd legyek: én azért azt is sejtem, hogy egy kicsit előrepislákolva a huszonhatba – meg hát a most múló huszonötös évet is figyelve – hogy bár recsegve-ropogva elmúlik egy korszak s ezek a külső normák is, de pont ezért, meggyőződésem szerint – s úgy remélem, hogy ez nem valami naiv gondolat – egyre több ember fog szomjasan, éhesen, kutatva figyelni pont ilyen norma iránt. Pont azért, mert az látszik, hogy minden szétesik, pont azért elkezdenek majd ilyen norma után kutatni. S lehet, hogy ez lesz az »alkalmatlanban az alkalmas pillanat«, amikor mi személyes hitünkről tudunk beszélni.”

(Sefcsik Zoltán evangélikus esperes a szekszárdi evangélikus gyülekezet óévbúcsúztató istentiszteletén elhangzott prédikációjából)

Tisztelt Polgármester Úr, drága Rezső, drága Barátunk!

Tudod, van úgy, hogy az ember bajlódik a szavakkal. Keresi a megfelelőt, az odavalót, a helyzethez igazán illőt. Ám vannak helyzetek, amelyek értelmezhetetlenek, amelyek sehova sem valók, amelyek nem illenek bele semmiféle logikába.

És ez a mostani ilyen. Méltatlan hozzád, összeegyeztethetetlen a lényegeddel, szemben áll mindazzal, amit belőled megismertünk. Mert a te szótáradban nem léteztek soha olyan szavak, mint „megváltozhatatlan”, „befejezett” vagy „reménytelen”. A te léted ugyanis valahol épp ezek ellentétéből állt össze. Az a végtelen erő, kitartás, tenni akarás, építkezés, amely elindított egykor ebből a gyönyörűséges községből, s vitt el Szekszárdra – az a te igazi valóságod.

A gyökereid ide vezetnek vissza, s erre mindig is büszke voltál. Bár magadról szinte soha sem beszéltél, azt tudhattuk, hogy a gyerekkori kötődések, barátságok, a valahai felnőttek intő-segítő szavai mindig jóval túlmutattak a kedélyes nosztalgián: alapkövei voltak létezésednek, gondolkodásodnak, az itt gyűjtött és megőrzött értékek kimeríthetetlen kincsestárát jelentették világlátásodnak. S az már ekkor kitűnt, hogy képességeid és emberséged jóval az átlag fölébe emel, kiváló tanulmányi munkád mellett sportolói kvalitásod bizonyította kitartásodat, elszántságodat, lehetetlent nem ismerő, de mindig alázattal átitatott küzdőszellemedet.

A Reziből hozott kincseket gyarapítottad a zalaegerszegi középiskolai és a budapesti közgazdasági egyetemi évek alatt is, hogy aztán ezzel a tudással, a tapasztalatokkal felvértezve Szekszárdra érkezvén negyedszázadon keresztül a köz javát szolgáld.

Szolgálat – az életrajzból kiviláglik ez a szó. Mert számodra a közélet mindig szolgálat volt, sosem a magad javát, hanem a közösség épülését keresve minden lehetőségben. Szerénységed és lényedből fakadó alázatod az oka, hogy nagyon kevés szekszárdi tudja csak pontosan, mennyi gyarapodás, fejlesztés, növekedés kötődik a te nevedhez. Kevesek által ismert, hány kemény ütközet, vita, embert próbáló egyeztetés, kompromisszum volt az ára, hogy az a kisváros megőrizhesse a neves közéleti elődök és a névtelen, becsületes kisemberek szorgalmával felépített szellemét, Babits Mihálytól, Mészöly Miklóstól, Baka Istvántól megrajzolt arcát. Tradíciók örököse voltál, és kevés ős-szekszárdi akad, akit olyan erős kötelék fűzött volna volna a tárgyi és szellemi jusshoz, mint téged. Egyedülállóan előretekintő víziód volt, pontosan tudtad, milyen erők mozgósítása, milyen potenciálok kiaknázása szükséges a jövő városának felépítéséhez, de terveid sosem csaptak át hagymázas képzelgésbe, választások előtt jól hangzó, de gyakorlatban kivitelezhetetlen, irreális potemkin-tervekbe.

„Mélységes mély a múltnak kútja…” – idézhetjük Thomas Mannt, s te mindig ebbe a kútba tekintettél, mielőtt terveid első vázlata készült, mindig a valahai Szekszárdot kutatta a tekinteted, mielőtt a majdani célok megfogalmazódtak volna. Több száz kilométerről érkeztél, és bizony sok helybélinél is pontosabban érzékelted e kisváros ritmusát, dinamikáját, mert a gyakorlati, a mérhető-kalkulálható elemek számbavétele mellett képes voltál lélekkel, állandó, olykor szinte gyermeki kíváncsisággal faggatni a szekszárdi dombok kis karéját, az ott élők gondolkodását, vágyait, elképzelt vagy megvalósított céljait.

És a te szemedben minden partner egyenrangú volt. A Remete utcai idős bácsinak éppolyan és éppannyi figyelem jutott, mint az irodádba lépő miniszternek. Mindenkire volt időd, mert tudtad, hogy egy közösségnek nincsenek jelentős és jelentéktelen elemei, tagjai, csak egyenjogú tagjai vannak, s aki jó szándékkal közelít, azt megilleti a jó szándék, az odafigyelés. S mindez nemcsak akkor, amikor vakuk villogtak, nemcsak a kampányok mosolyalbumának szezonjában, hanem a legszürkébb hétköznapokban éppúgy, mint a díszbe öltöztetett közösségi pillanatokban.

Mindenkire szükséged volt, aki tenni akart a közért, s te mindig segítettél utat nyitni, hogy tehessen is, aki erre szánta magát – s mindezt politikai érdekeken felülemelkedve, a kollektív hasznosság elvét egyedüli vezérlőelvként szem előtt tartva. Egyedülállóan széles látóterednek köszönhetően ugyanazzal az őszinte érdeklődéssel fordultál a kultúra rezdüléseihez, mint a gazdasági mutatók alakulásához, a nagyközösségi eseményekhez, mint az egyes emberek dolgaihoz.

Mindez hatalmas energiákat igényelt. De volt hited, mély, erőt adó, igazán megélt, amely nem a politikai termékcsalád részét képezte, nem a kameráknak szánt, szószékről mellet döngetve harsogott, hanem mélyen elkötelezett, önelemzésre is számot tartó, olykor vívódásokkal megélt igaz hited. Sohasem öltötted magadra a tévedhetetlenség látszatköpenyét, nem tekintetted döntéseidet megfellebbezhetetlennek, ha kellett, korrigáltad azokat, soha nem foglalkozva az esetleges arcvesztés kérdésével. Nem foglalkoztál, mert neked nem volt külön a közönség számára fenntartott arcod, csak az, amelyikkel estéről estére nyugodtan tükörbe nézhettél.

„Bátrak voltunk – becsületesek” – mondja A nagy generációban az egyik szereplő, s ha valakire, rád ez sokszorosan igaz volt. Bátor voltál, mert a becsület vezérelt. Soha, egyetlen percig nem akartál engedni a város érdekeiből, sem politikai, sem személyes érdek nem írhatta felül számodra a megyeszékhely javának egyedüli prioritását. Becsületes voltál egy olyan közegben, ahol villogó szemű cápák köröztek prédára lesve, s te tudtad, hogy neked a köz érdeke lehet az egyedüli vezérlőelv a privát haszonra leselkedőkkel szemben.

Kitartottál az utolsó pillanatig – pedig sejthetted, hogy ebben az egyenlőtlen harcban nemigen van esélyed.

Kitartottál – pedig a betegség ekkor már súlyosan, kíméletlenül nehezítette mindennapjaidat.

Kitartottál – mert aki egyszer kimondta, hogy „becsületemre és lelkiismeretemre fogadom”, annak hited és meggyőződésed szerint nem adatott más választási lehetőség.

Különb voltál mindannyiunknál.

Csak a legközelebbi családtagok a megmondhatói, hogyan nem tudott maga alá gyűrni a kegyetlen betegség, hogyan őrizted meg az utolsó pillanatig a derűdet, emberségedet akkor, amikor már neked, aki valaha többórás beszédeket tartottál, a legegyszerűbb szavak is emberfeletti kihívást jelentettek, akkor, amikor téged, aki valaha kiváló sportoló voltál, cserben hagyott a tested. Ám „az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet” – mondja Santiago, az öreg halász, s te magad voltál a bizonyíték e szívszorító, mégis csodálatos mondat igazságára. Mert a test kínja sem volt képes arra, hogy börtönként magadba zárjon. Mindvégig érdekeltek a világ történései, mások apró-cseprő gondjai, sohasem panaszkodtál, mindig inkább adni szerettél semmint kapni.

Az utolsó pillanatig.

És most itt mondani kellene még valamit. De tudod, van úgy, hogy az ember bajlódik a szavakkal. Keresi a megfelelőt, az odavalót, a helyzethez igazán illőt.

A mostanihoz azonban nincs. És nem is lehet. A hiány, az űr megfogalmazhatatlan állapot. Csak mondattöredékek vannak, félbehagyott, kettéhasadt kifejezések, továbbgondolhatatlan gondolatfoszlányok. És aztán a végtelen csönd. Semmi más.

Hát,

Isten veled,

Polgármester Úr,

drága Rezső,

drága Barátunk!

(Rezi temető, 2025. december 17.)

A cukrászda csendes, diszkrét pohárcsörrenés szakítja meg olykor a hűtők andalító duruzsolását. Három korosztálynyi hölgy, szemmel láthatóan anyja-lánya-unokája tér be. Lekerülnek a kabátok, két idősebb lopva összemosolyog, az ötéves forma legkisebb türelmesen vár. Nem kell sokáig: a felszolgáló hölgy kicsi tortát hoz - gyertya lobog a közepén. Anyja-lánya boldogan nézi a megleoett ünnepeltet.

Egy régi olvasmányom szerint a felettünkvaló világával csak a művészet és a testiség gyönyörűségében találkozhatunk evilági időnkben. Kihagyta a harmadikat: a gyermekmosoly látványát.

A kicsi lány arca leírhatatlan. A boldogság megélésének gyönyörűsége lenyűgözi a kívülállót is. Az Isten tiszta mosolya sugárzik át most a tiszta gyermekszemeken. A kislány körül nem bezárul a világ, hanem megnyílik az utolsó atomi részecskéig. A pici ember egyszerre érez most mindent, ami a létezésből megfogható. Többet érzékel mindenkinél, aki közel s távol rója monoton köreit e szürke délelőttön. Ő tudja azt, amit közel s távol senki sem tud már: mi a boldogság.

Nézem a csillogó arcocskát. Örökre elteszem a mosolyát. Elrejtem, megőrzöm, legbelső titkos dobozkámba zárom még mielőtt elveszítené, amint el fogja, ahogy mindannyian közel s távol, akik már rég elszórtuk valahol.

Első verzió.

Este nyolc körül jár. Kilépek a kávézóból. Komótosan, zsebre tett kézzel. Az ajtó előtt elgondolkodva körülnézek. Nem megyek tovább, mert jobbról valami gyorsan mozgó fényt érzékelek. A fénypont abban a pillanatban oda is ér. Elektromos rollerén talán 10 éves forma srác suhan el előttem. Szűk a járda, nincs egy lépésnyi távolság közöttünk. Egy másodperccel később már csak a hátát látom. Pár perc, talán negyed óra múlva valahol, egy szekszárdi lakásnál kopogtat. Nyílik az ajtó. Megjöttél, hol jártál, na, kezdődik a szünet, mi, gyere vacsizni.

Második verzió.

Este nyolc körül jár. Kilépek a kávézóból. A kezemben telefon. Rosszul hallom, kérem, beszéljen hangosabban, halló. Ideges vagyok a zajtól. A sötétben valamilyen fénypont rohan felém. Kívül esik a látószögemen, különben is a telefonra koncentrálok. Furcsa, azonosíthatatlan zaj. Elektromos rollerén 10 éves forma srác próbál kétségbeesetten megállni. Szűk a járda, kívül autó parkol, engem kikerülni képtelenség, a csapágynyi kerekeken gördülő pálcikaeszközt megállítani reménytelen. A fiúcska ösztönösen a kormányt markolja. Teljes tehetetlenségével, fejjel előre csapódik a másfél méterre álló, beton villanyoszlopnak. Egy másodperccel később már semmi sem történik. Nincs zaj, nincs fény. Fél, talán háromnegyed óra múlva valahol, egy szekszárdi lakásnál kopogtatnak.

Nyílik az ajtó.

Talán az kívánkozna ide felütésként, hogy kirítt a kisváros lakói közül, de ez nem lenne teljesen igaz. Abban az időben még bizonyosan élt néhány olyan polgár, akire illett a címbeli megnevezés, de emlékezetem szerint ő volt az utolsó. (Ez persze szubjektív megállapítás – mivel is lehetne mérni az ilyesmit –, de benyomásaim között az övé volt a legerősebb, s mondhatom, mindmáig ható.)

Dr. Scherer Sándor főorvos úr neve fogalom volt. Mai rossz kifejezéssel azt mondhatnánk, hogy annakidején idol volt a városban: mindenki ismerte, mindenki tisztelte, mindenki szerette. Különösképpen mi, akkori gyerekek, hiszen a Scherer doktor bácsinál megnyugtatóbb jelenséget lehetetlen volt elképzelni. Miközben életkorunknak megfelelve rettegnünk kellett volna az injekciós tűk, fém spatulák, spirituszégők olykor fájdalmas, de mindenképpen rejtélyes, ennél fogva félelmetes világától, Scherer doktor bácsi hideg sztetoszkópja, nyirokcsomóinkat firtató csontos, mégis finom ujjai valami esszenciális biztonságot, nyugalmat sugároztak, amitől jó volt, egyszerűen jó volt ott lenni.

A legnagyobb varázslat azonban a hangja volt. Mély, bársonyos baritonja túlnőtt azon, hogy fizikai jelenségként lehessen leírni, még csak nem is pusztán egy csodálatos ember megnyilvánulása, megemlegethető jellegzetessége volt. Az a kevés halk, megfontolt szó, amit tőle hallani lehetett, egyszerűen mágikus erővel bírt. Racionálisan talán nem is megfejthető, hogyan és miért. De a betegségtől gyötört, félelemmel telt gyermeki lélekre (s biztosan merem mondani, az egész biológiai szervezetre) csodatételként hatott: nem létezett olyan kemikália, priznic vagy inhalálás, amely felvehette volna vele a versenyt. S ha azt gondolnád, hogy mindez egy kedvesen mosolygó, mesemondó nagyapó arcú alakba öltözött, hát tévedsz. Scherer doktor bácsi – akarom mondani, főorvos úr – magas, szikár ember volt, szigorú arcú, erős vonásokkal.

Az arca szigorú volt, de a tekintete valami hihetetlen melegséget sugárzott, olyant, amitől a legteljesebben otthon érezted magad az életben, a létezésben. Nem a szája vagy a szeme mosolygott – az egész lényéből bölcs, atyai mosoly áradt. A pszichológiának bizonyosan megvannak a maga tudományos paraméterei az arcok ilyen-olyan voltáról, de az a mélység, az a körülölelő oltalom, amely bűverejével elcsendesítette a legszorongóbb kicsi lelket is, fizikailag megragadhatatlan. A jelenlétéből, egész spirituális valóságából fakadt.

És mindez még csak bevezetés, ahhoz, hogy most, ötvenöt-hatvan év távolából visszanézve hozzátegyem: meglehet, ő volt az utolsó úriember, akivel találkozhattam.

Tizenhat-tizenhét éves lehettem, amikor aktuális napirendem s a belőle fakadó gyalogos útvonalam úgy hozta, hogy nap, mint nap találkoztunk a lakótelep környékén. Magam abban a tinédzserkorban jártam, amikor az ifjonc valahol félúton a gyerek- és felnőttkor között még gyakran gabalyodik a csókolom-jónapotkívánok problematikájába. Így volt ez a főorvos úrral találkozván is. 

S míg én a számomra is értelmetlen beszédhangok motyogásával foglalatoskodtam, ő köszönt, megemelte a kalapját, egy pillanatra behunyta a szemét, meghajtotta a fejét, és továbbment.

A Scherer doktor bácsi, a főorvos úr kalapot emelt nekem, az éretlen süvölvénynek. És fejet hajtott nekem, az éretlen süvölvénynek. És egy pillanatra behunyta a szemét, megtisztelvén engem, az éretlen süvölvényt.

Mert az ő világában ez nem lehetett volna sehogy másképp. Minden más cselekvés, mozdulat, gesztus, de a legapróbb rezdülés is kiesett volna abból a hihetetlenül összetett rendszerből, abból az egyszemélyes kozmoszból, amit ő képviselt, ami ő maga volt.

Amit lehetetlen megtanítani – amit csak megtanulni lehetett. Amiben fel kellett nőni, amiben találkoznia kellett évszázadok kultúrája minden egyes egymásra rakódó aranyfüst-darabkájának, a családi miliőnek, a nehéz könyvespolcoknak, a hosszú esti beszélgetéseknek azzal az eggyel, aki képes volt mindennek örökösévé lenni, s aki még a történelem egy olyan pillanatában születhetett, hogy volt, lehetett kiktől, lehetett miből úriemberré válni.

Viszem magammal azt a kalapemelést, őrzöm a legbelső, legtitkosabb zsebemben majd’ ötven éve azt az egyszer-volt mozdulatot, az utolsó úriemberét.