Vannak helyek, emberek, pillanatok, amelyek egyediségükön, konkrétságukon keresztül fekete lyukként sűrítik magukba a minket körülvevő világ lényegét. Ha jössz-mész az utcán, teszed mindennapi dolgaidat, szinte csak ilyesmibe botlasz, bárhová vigyen is az utad. A pénztárosnő egyetlen hangsíkon eldarált pinkódzöldgombja, a telefonban ezredszer is fáradtan tekeredő hívásafontosnekünk mintha maga lenne a közénk ivódott Lényeg, a látszólagosan emberek közt zajló, a valóságban semmilyen intellektussal bíró (tehát értelmes, tehát emberi) lényt sem feltételező álkommunikációnak. Nincs erő, amely megbontaná a lélektelenség gigantikus ólombörtönét, ahol sokmilliárd rabként várjuk celláinkban a falakat majdan feloldó elmúlást.

A személyesség pedig semmit sem segít, s mintha még erősítené is a Törvényt. Az ügyfélszolgálat tüneményesen mosolygó szőkesége épp ugyanazzal a hangsúllyal csilingeli, hogy nagyonszépenköszönöm, ahogy előttem már tízezernek, százezernek, közöttünk a személytelenség átláthatatlan üvege, hiába cserélünk ezer adatot, infót, ő is a nagy büdös semmiből jött meg én is, és mindketten pontosan ugyanoda megyünk vissza. Soha nem fogja megtudni, milyen vagyok, amikor minden erőmet össze kell szednem, hogy a következő pillanatban is még akarjak élni, sosem fogom megtudni, milyen ő, amikor nagy szatyraival kiszáll a házuk előtt, és nem érti, miért nem hajtott el tovább, bárhová, ahol csak egy fikarcnyival is jobb annál a semminél, amit majd az ajtó mögött talál. 

De nem: én csendben várom, hogy lemásolja a személyiazonosítóvalamintalakcímkártyát, ő ül a pult másik felén, áll az ablak mögött, pötyög billentyűin a vonal végén, ott vagyunk egymástól egy lélegzetnyire, egy karnyújtásnyira a kozmosz legtávolabbi két pontjaként. Ez a világ. Ez ma a Mindenség.

Szinte.

Amikor most belépek az ügyfélszolgálatra, még jó darabig a milliószor ismételt forgatókönyv pereg. A kis hölgy nagyon kedves, éppúgy, mint minden más kedves kis hölgy, fiatalember, jóasszony, akikkel ilyenkor találkozni szükséges. Mechanikusan adom a személyes irataimat, az ügyem egyszerű, bár egy kis fennakadást telefonon kell intézni, megvárom, gyorsan követik egymást a megszokott snittek, viszonylag gyorsan célhoz érünk. A dolgom még egy kis utógondozást igényel, névjegykártyát kapok, majd hívjam, hogy pontot tegyünk a le nem zárt mondat végére, elköszönéshez készülök. A kártyán illendően végigfut a szemem, a családnévnél megakadok, nem túl gyakori, kedves barátom fejfáján is ez áll, a búcsúbeszédben, melyre második családja kért, életem egyik legnehezebb feladata volt utoljára szólni hatalmas lelkű pajtásomhoz. Egy ezredmásodpercig villog a fejemben a tiltó lámpa, hogy a kötelező lélektelenség ólomüvegén át merjek hatolni, aztán bátortalanul nekikezdek az esetlen mondatnak: 

– Ne haragudjon… ön D.-nek a…

– A lánya vagyok…

Nézzük egymást. Az ólomüveg milliárd apró darabra robban szét. A lét egy atommozdulásnyi idő alatt átváltozik, már semmi sem az, ami idáig. Egy eleddig elképzelhetetlen, teljességgel létezhetetlen mozdulattal átnyúlok a pulton, és megfogom a kezét. És a kis hölgy karját egy másodpercre az édesapja keze simítja, és én egy másodpercre jó barátom kezét érinthetem. És akkor már nagy, kövér könnycseppek zuhognak alá a szeméből, talán már elköszönni sincs erőnk, ő kisiet egy kis ajtón, én kibotorkálok egy másikon.

Homályos látásom alig képes követni a járda vonalát, és csak arra gondolok, hogy borzasztó pokol a világ, amelyben nap mint nap botladozunk zombiként, esünk-kelünk, tapicskolunk mások vagy saját magunk mocskában, és csak a felettünk való ajándékozhat meg bennünket egy-egy, az emberi minőség szintjére fölemelő pillanattal, legyen az bármilyen fájdalmas is.

Feltűnt, hogy a tegnapi, gyalázatos liverpooli gázolás után a brit rendőrség sietve közölte, hogy az elkövetőről annyit tudni, hogy FEHÉR. Semmi több.

Feltűnt, hogy mindezt egy olyan országban teszik, ahol a bajnoki focimeccsek előtt a játékosok még ma is eltökélten térgyepelnek egy számukra is egyre homályosabb kampány igézetében, s a meccsek előtti-alatti hirdetésekben is rendre feltűnik a mindenféle megkülönböztetések elleni felhívás. Nagyon helyes.

De.

Feltűnt, hogy a fehér szín felmentést kapott. Fehérezni szabadon lehet, bárkinek a képébe vághatják, hogy hóka vagy, öcsém, utánakiabálhatják, hogy hipósképű, büntetlenül lejegesmedvézhetik és így tovább.

Feltűnt, mondom, hogy az éber brit rendőrök megelégedtek ezzel az egyetlen egy kitétellel, hogy az illető gázoló fehér. Se életkor, se hajszín, se lábméret, se semmi. Esetleg hozzátehették volna a nyomatékosítás érdekében, hogy FELTŰNŐEN FEHÉR.

Csak hogy világos legyen, miről is beszélünk.

Édes-gyönyörű, tizenkilenc éves koreai kislány.

A kelet-ázsiai lányok finomságával, törékenységével, ártatlanságával.

Pici életének legalább kétharmadát a jégen töltötte, a többit alvással.

Barátnők nincs, fiúzás nincs, hétvége nincs, élet nincs, semmi, semmi sincs.

Egybefolyó napok másodpercre beosztva, az étkezések grammra porciózva, és duplaaxel, leszúrtrittberger, kiforgás, szépkivitel, emeldfelafejedet, kezdjedelölről, flip, lutz, forgás, vezesdki, csináljad, nebőgjél, axel, flip, rittberger, nehagydottalábad, egyenesahát, mosolyogjvégre, rittberger, flip, lutz, forgás, ébren is, álmában is, flip, lutz, rittberger, forgás.

És jég.

Jég, jég, jég, jég.

És akkor élete napja.

A világon mindenki közvetíti.

Menni fog. Nemesemel. Kiforgom. Mosolygok. Integetekmajd.

Kifut.

Tízezer szempár itt, egymilliárd a kamerák mögött.

Zene indul.

Meglendül a láb.

Forgás, rittberger, lutz, ahogy száztízezerszer a múlt évben.

Hatalmas nagyot esik.

Fenékre.

Tízezer ember előtt.

Egymilliárd ember előtt.

Százezer óra gyakorlás után.

A jégen egy egészen kicsi lány hasal, a kisgyerekek riadt, semmit sem értő, tágra nyílt szemével, egy ezredmásodpercig várja is, hátha felsegíti valaki, de hát ki segítené

aztán az ezredmásodperc végén már megint versenyző, valahol az önkívület határán folytatja, ezekre a percekre aztán egyáltalán nem emlékszik majd.

Egyedül a legörbülő szájacska marad. A semmit nem értő tekintet. De nem, nem sír, a legnagyobb küzdelem most dúl a gyönyörű hófehér arc mögött.

Valahol, ezer kilométerekkel messzebb egy öregember vele együtt küzd a feltörő érzésekkel, sokkal kevesebb sikerrel.

Most meg kellene ölelgetni. A buksiját simogatni. Engedni, biztatni, hogy sírjon. Sírja ki ezeket az éveket, a sosemvolt gyerekkort, a lemondott szerelmeket, az álmatlan éjszakákat. Elmondani milliószor, hogy ő a legszebb, a legügyesebb, a legnagyobb hős.

Csak azt a rohadt pillanatot nem kitörölni.

Azt már soha nem lehet.

Van az a generációkon átívelő bolti bunkóság, amivel egyszerűen nem tudsz mit kezdeni. Megérkezel hétköznapi vásárlóként, és a fizetésig tartó vesszőfutás végén megalázott kisegérként távozol, miközben érzed hátadban az összevigyorgó tekinteteket. És ebben nem is az a szép, hogy ez megtörténik, hanem amikor ez már sok-sok éve így megy. Ezalatt ugyanott kiszolgálógenerációk cserélődtek, már a bolt körüli járdát is huszonötször újraaszfaltozták – de miliő rendíthetetlenül marad. És kénytelen vagy újra meg újra bemenni, ha azt a szart nem tudod máshonnan beszerezni.

Például.

Megadja magát a konyhai mérlegetek. Mit van mit tenni, elcsattogsz A Boltba, és reménykedsz, hogy most majd nem. A remény persze szép lassan elszivárog az alatt a négy perc alatt, amíg te tanácstalanul ácsorogsz a végeláthatatlan árusor végén, mozdulatlanul, mint egy márványobeliszk, hogy ha nem is köszön a rosseb se, valaki csak észreveszi, hogy fingod sincs, merre indulj. Az eladók kisebb kupacokban babrálnak, beszélgetnek, aztán valakinek csak-csak szemet szúr, hogy gyökeret vertél a bejáratnál.

– Segíthetünk valamit? – spórolja meg a köszönést jó tizenöt méterről egyikük, de egy lépést sem tesz feléd, csak odaesz a rosseb, ha akarsz valamit.

 – Igen, az jó volna… – feleled bátortalanul, de merészen egy helyben maradsz, nem bánod, ha itt rögtön agyonlőnek is, nem mozdulsz.

– Petiii! – kiált oda egy másik alaknak, aki a helyiség sajátosságait és a Thalesz-tételt alapul véve ugyancsak jó tizenöt méterre állhat. – Tudnál segíteni az úrnak?

Peti letesz egy csomagot, morog valamit, amit talán jobb is, hogy nem értek, aztán odajön végre.

– Jó napot kívánok, konyhai mérleget keresek.

Peti megáll egy hihetetlenül hosszú polcfolyosó végén, aztán karját petrencés rúd gyanánt előrenyújtva rámutat a végtelen árusor egy teljesen általános pontjára:

– Ott vannak a mérlegek.

A vasalók, hajszárítók, asztali lámpák tömegében én ugyan meg nem találom vágyaim mérlegét, további segítségért folyamodom. Peti türelme is véges, kelletlenül elbotorkál velem a sor közepéig, ott valóban mosolyog vagy húsz különböző mérleg.

– Tessék, ezek azok.

És itt követem el a drámai vétséget, amelyről csak később derül ki, hogy még csak az első.

– Ön melyiket ajánlaná – firtatom magamról megfeledkezve, számot adva teljes felkészületlenségemről a konyhai mérlegek kapcsán.

Petinél itt már elfogy a cérna:

–  Amelyiket az úr gondolja – tárja szét karjait némileg villogó szemekkel, és elviharzik. A távolban még panaszkodik valamit a többieknek úgy, hogy lehetőleg én is halljam, de szerencsére vénségem áldásaként vagyok annyira süket, hogy csak annyi jut el hozzám foszlányosan: „…konyhai mérleget…”.

Meglehetősen tanácstalanul böngészem a szerkezetek pár ezer forinttól huszonvalahány ezerig, majd megkönnyebbülve fedezem fel a dicsőségben épp tegnap kimúlt, sok évig zokszó nélkül teljesítő típust: ez lesz az enyém. Ebben nincs kockázat, a többiről itt én ugyan a feltámadásig nem fogok megtudni egy kurva szót se.

Már azt hinném, lassan menekülőre foghatom, de a dolog nem ilyen egyszerű. Átadom a dobozt az egyik pénztáros hölgynek, én botor, olvasatlanul, és elkövetem a kettes számú tragikus vétséget:

– Van benne elem, vagy vegyek azt is…? – érdeklődöm, mire a hölgy készségesen reflektál:

– Egy pillanat, máris megnézem. Te, Laci, az inklúded az az, hogy tartalmazza, vagy az, hogy nem?

– Nem tudom… Talán az, hogy van benne. Feriiii, az inklúded az, hogy van benne, vagy hogy nincs?

 – Az attól függ, hogy úgy van, hogy inklúded vagy hogy notinklúded.

Valóban nem mindegy, bár tűkön ülök, de meg nem szólalok, nem, nem mondom el, hogy ez egyike annak a tíz szónak, ami a pályájukhoz szükséges lenne, nem, nem játszom el az okostojást, nem zúdítok magamra újabb gyötrelmeket, megadóan hallgatok. A hölgy visszajön, kezében a dobozom, a másikban egy négyes csomag tartós elem.

–  Azt mondja a kollégám, hogy nincs benne, ezért ajánlom ezt a tartós…

Sajnos közben végigszaladt a szemem a csomagon, megláttam a kis ábrát két AAA elemmel (ennyi kell bele) és a kulcsszóval: INCLUDED. Próbálom hárítani a szívélyes kínálást:

– Köszönöm, nem kérem, lehet, hogy fogok otthon találni két elemet mégis…

Ezzel megvolt a harmadik drámai vétség. A szívélyesség, sutty, elillan, a hölgy csinál egy fintort, és jó mélyet sóhajt.

– Mi van…? – kérdezi a másik pénztárnál egy szőkeség leplezetlen mosolygással.

– Seeeemmmiiiii… – jön a következő sóhajtás, azzal az utánozhatatlan intonációval, amit csak bizonyos kor fölött, bizonyos számú válás után tudnak pénztárosnők produkálni.

Fizetek, eloldalgok.

Szóval, mondom, nem az a szép, hogy így. Hanem hogy iksz éve így. És közben kicserélődött már talán az egész garnitúra. Esküszöm.

Tudod, van az a majmos kísérlet. Hogy bezárnak húsz majmot egy szobába, aztán amikor a szoba közepén lévő létrára felmegy valamelyikük, víz zúdul mindegyikre. Úgyhogy attól kezdve, ha egy is fel akar mászni, a többiek megverik, mielőtt feljutna. Aztán egyenként kicserélik a majmokat mind egy szálig, és az újak már rég nem tudják miért, de a létrára mászót verni kezdik. Nem tudják miért. Mert muszáj.

Hát, tudod, valahogy így ível át a bolti bunkóság is generációkon keresztül. Ha van verseny, ha nincs.

Muszáj. És kész.

Komor őszi késő este volt. Alig világítottak a lámpák, csípős köd ülte meg a teret, tompa, kékes szürke fényben strázsáltak a kandeláberek. Orbánviktor leszállt a lováról és nekitámasztotta dzsidáját. Teátrálisan megpaskolta a ló nyakát, az pedig szeretete jeléül nagyot döndült: nehéz vasból volt, akárcsak a gazdája. Orbánviktor körbenézett, de a nyirkos sötétben egy lélek sem járt arra, csak a nedves falevelek csillogtak a betonon. Nehéz léptekkel indult meg a téren át, látszólag céltalan egykedvűséggel, de határozottan egy irányba.

Doktormáriás a tér túlsó felén lakott, ott, ahol a sűrű, bokros rész kezdődik. A kopár ágak mögött szinte teljesen rejtve állt az ócska viskó, errefelé tartott Orbánviktor. A kalyibához érve bekémlelt az apró ablakon, majd benyitott. Nem köszönt. Doktormáriás a tűzhelynél állt, alumínium lábosban főtt valami, azt kavargatta elgondolkodva.

– Ma is piszok hideg lehet – mondta meg sem fordulva.

– Eléggé.

Szünet.

– Mi készül, zöldbab?

– Az.

– Jó fokhagymásan?

– Megkóstolhatod.

– Á, nem menne az belém – tapogatta meg a pocakját Orbánviktor, és Doktormáriásnak ekkor eszébe jutott, hogy a szobornak mindene vasból van, a karja, a szeme, a fogai és persze a belei is.

– Hát, ha nem, nem – vonta meg a vállát.

Orbánviktor komótosan, zsebre dugott kézzel körbesétált a szobában. Úgy nézelődött, mintha a sötét viskó korhadt falain bármi érdekes is lett volna. De ha lett volna is: járt itt már ezerszer.

– Miért nem veszel nagyobbat? Vagy cseréled el.

– Elég nagy ez, a legnagyobb – Doktormáriás először nézett fel:

– A legnagyobb – ismételte.

Orbánviktor továbbment. Az egyik falon kis ajtó nyílt valahová, elsétált előtte, mintha észre sem vette volna.

– Sose nyitsz be – mondta Doktormáriás.

A szobor meredten, elgondolkodva nézte a kilincset. Méla szoborarcáról egyáltalán nem volt leolvasható, hogy mit őrölnek fejében a vaskerekek.

Aztán kisvártatva lenyomta a kilincset.

Az ajtó mögött alacsony, de hihetetlenül széles és beláthatatlanul hosszú szoba vagy inkább terem nyílott. Sokszorta nagyobb, mint amekkora elfért volna a kicsi viskóban. Orbánviktor kérdőn nézett vissza, de Doktormásriás nem figyelt rá. Belépett. A teremben nagy volt a zaj, füst és szilvapálinkaszag úszott a levegőben, valahol, a távolban egy zenekar swinget játszott, és a hangzavarban senki rá sem hederített az érkezőre. Mindenki mással volt elfoglalva.

Az egyik asztalnál, közel az ajtóhoz ott ült Kosztolányi Dezső, aki Rogán Antallal és Magyar Péterrel kártyázott. Osztás után lehettek, mert még minden lap kézben volt, azokat sorakoztatta ki-ki a maga logikája szerint. Dedi egy kicsit hunyorított, úgy gusztálta a leosztást, ám közben észrevette a szemlélődő vendéget, és orrával partnerei felé bökött:

– Ezek…? Ezek hamiskártyások mind, tudod? – vetette oda a szájában lógó hosszú, vékony szivarka mögül, és hívott egy kőr ászt. – Na, erre legyetek kedvesek a rongyaitokat rázni, kedves uraim! – dőlt hátra fel sem nézve a lapokból.

Kicsit távolabb Zsukov marsall sakkozott Zrínyi Miklóssal. Egy-egy hokedlin ültek, és egy harmadikon zajlott a parti. A táblán harminckét gyalog nézett farkasszemet egymással. Orbánviktor odament, egy darabig némán szemlélte az állást, majd váratlanul megtolta az egyik parasztot f2-ről g3-ra. A sakkozók meglepetve néztek rá – nem volt egyértelmű, hogy a kibic bárdolatlanságán ütköztek meg vagy azon, hogy ez a remek lépés hogyan nem jutott egyikük eszébe sem. Orbánviktor továbbment, unott arccal, zsebre dugott kézzel. Gyerekek szaladgáltak a lába körül, némelyikük nekiment a szobornak, de mintha mi sem történt volna, rohant tovább a többiekkel. Greta Thunberg egy hatalmas műanyag kacsán ült, amin pedálok voltak, s a kislány minden erejét megfeszítve, kidülledt szemekkel hajtotta a szerkezetet, és áramot termelt. Albert Einstein stopperrel a kezében állt mellette, és időnként biztatólag megveregette a vállát.

Az asztalok között tenyérnyi táncparkett maradt szabadon, Gobbi Hilda és Gina Lollobrigida ropta vadul a swing ritmusára. A közelben bámészkodók érdeklődve nézték, amint az idős színésznő hihetetlen lendülettel pörgeti a nála jóval magasabb dívát, majd egy váratlan rántással átszánkáztatja őt szétvetett lábai között. A filmsztár sikoltott gyönyörűségében, a közel állók tapsoltak, Gobbi diadalüvöltésben tört ki, és többször is légbokázott.

Nem messze tőlük Major Tamás a tolószékes Pernye Andrásnak magyarázott valamit hevesen, szélesen gesztikulálva. A szivarozó Pernye egy ideig elgondolkodva hallgatta őt, aztán hosszan kifújta a füstöt, és kissé szkeptikus ábrázattal ráncolta a homlokát:

– És szerinted ezt majd engedi a párt…?

– Mi az, hogy engedi?! – üvöltötte a direktor, és hegyes ujjával hevesen dobolni kezdett a mellkasán. – De hát itt én vagyok a párt, nem érted?!

Orbánviktor két settenkedő alakra lett figyelmes. Urho Kekkonen és Nyikita Hruscsov azt játszották, hogy időnként valaki háta mögé lopakodtak, aztán hirtelen elébe toppantva, rákiáltottak, hogy „huhh!”, és amikor az illető a fejét kapkodta azt sem tudván, a két kopasz közül melyik melyik, egymás hátát csapkodták a röhögéstől.

Hömpölygő áradat volt a végtelen szoba: Maigret felügyelő sétált karon fogva Jockey Ewinggal, a Pásztorok Bokával sugdolóztak, Joszip Broz Tito a legtávolabbi sarokban ült egy sámlin egymagában, és folyamatosan motyogott valamit maga elé, miközben értetlenül és bosszankodva ingatta a fejét, az asztalok között Stan és Pan kergetőzött, Rúzsa Magdi ijedten állt, mert a lábát egy idegen kisfiúcska ölelte át, Öveges professzor néhány aggastyánnak magyarázott valamit, Örkény István pedig a Turfot forgatta elmélyülten. És szólt a swing, a hangoskodásba tapsok, pohárcsörgés, nevetés és néhány jókedvű sikoltás vegyült már-már szétválaszthatatlanul.

Amikor Orbánviktor kilépett az ajtón és elengedte a kilincset, a nagy zaj hirtelen elillant. Kicsit tanácstalanul nézett Doktormáriásra, aki még mindig a zöldbabot kavargatta, aztán, hogy tétovaságát leplezze, komótosan (de szoborhoz méltó kemény léptekkel) sétálgatni kezdett a szobában. A fal mentén egymásnak támasztva temérdek félig vagy teljesen kész festmény állt, alig lehetett elférni tőlük, ezeket lapozgatta. Némelyiknél megállt, hosszan és elmélyülten nézte, aztán továbblapozott. A Gyurcsány Ferenc vízi pisztollyal gyakorolja a szemkilövetést, házi körülmények között a hatalomba való visszatéréséig, Francis Picabia műtermében címűnél tartott, amikor Doktormáriás lopva rápillantott, de arcizma sem rándult. (Hát hogy is rándult volna.)

– Voltam én is annakidején Szentendrén, a Vajda Lajos Stúdióban. Egyetemistaként. Rockenbauer vitt el. Én nem nagyon konyítottam a képzőművészethez, de az akkor borzasztóan mellbe vágott. Ott úgy érzetem, hogy egy új világ nyílik ki előttem. Pedig jártam már addigra erre-arra, jó néhány tárlatot végigböngésztünk, tényleg láttam sok mindent, de ott éreztem először, mennyire az én mindennapjaimról, az én létemről szól valami. Arról, ami körülvesz, meg ami bennem tükröződik. Mintha tényleg az én szememmel látták volna azt az egész poros, ostoba, gúzsba kötött világot. Azonos lények, különféle szenvedések – na, az volt a kedvencem. Egy kis képeslapon évekig ott állt a polcomon, aztán valamikor elkallódott.

– Tudom, hogy jártál a Stúdióban, mindjárt feltűnt a neved a vendégkönyvben.

– De hiszen akkor még nem is ismertél.

– Nem. De én mindenre emlékszem, tudhatod – és mélyen a szemébe nézett. Először ma este.

Mindketten hallgattak. Orbánviktor próbálta megtörni a hirtelen jött csendet.

– Szóval ott találkoztam először a Wahornnal. Meg feLugosival és ef Zámbóval. Persze, hogy Roki mutatott be nekik. Nagyon szerettem, amit csináltak. Mondom, egészen új világ volt az akkor nekem.

– Ez meg már egy másik világ – bökte oda Doktormáriás. Hallgattak.

Orbánviktor elérkezettnek látta az időt, hogy szedelőzködjék. A dzsidája után nyúlt.

– Nem unod még? – érte utol Doktormáriás kérdése. Az érdeklődés kétértelműsége megállította a mozdulatot.

– Nem unod még? – ismételte meg a festő, és most teljes testével feléje fordult.

– Nézd… – kezdte zavartan, de nem tudta folytatni.

– Na. Megvolt a Találkozás egy fiatalemberrel? – és Doktormáriás elfojtott egy pikírt mosolyt.

Orbánviktor nem válaszolt, hanem az ajtó felé indult.

– Kurva élet – mormogta maga elé, sóhajtott, és kicsit megrázta a fejét. – Kurva élet.

Lassú, döngő léptekkel átvágott a nyirkos falevelektől borított téren. Doktormáriás még láthatta volna, amint nehezen, szuszogva visszamászik a lóra és előreszegezi a dzsidáját, de az ajtó már rég becsukódott mögötte. És különben is, éppen megfőtt a zöldbab. Finom volt, jó fokhagymás.

(Elhangzott drMáriás Festészetszínház című kiállításának záró tárlatvezetésén 2024. november 17-én, Szekszárdon, a Vármegyeházán.)

Ma délelőtt meghalt egy kétéves gyermek és egy 41 éves férfi, további két ember súlyosan megsérült a bajorországi Aschaffenburg városában, amikor egy afgán migráns késsel bölcsődés csoportra, kifejezetten a gyerekekre támadt.

Ez a hír megbújik a „nagy” hírek között már-már „mínuszos” kishír, apró betűs lábjegyzet. Nem csoda: mára úgyszólván mindennapos arrafelé az ilyesmi. Haladjunk.

Ezúton szeretném üzenni mindazoknak, akik 2015 őszén a szent liberalizmus, az áhított „kulturális sokszínűség”, a multikulturalizmus nevében mindenféle fasisztának, embertelen söpredéknek kiáltották ki a tömeges illegális migráció ellen felszólalókat, hogy jómagam a legboldogabban lennék – amint ők mondották – tudatlan, agymosott fasiszta, az akolmeleg náci eszmékkel megvezetett ostoba fajankója, mint hogy mindaz, amit akkor jósoltunk, mára az utolsó betűig beigazolódjék.

Végtelen szomorúság, hogy mégis így lett. A többit oldja meg az ő lelkiismeretük.

Az egészség a legnagyobb adomány kétségkívül, s ha jól alakulnak dolgai, egészen sokáig jellemzi is a földi halandót. Az idő előrehaladtával azonban óhatatlan, hogy ilyen-olyan testi bajságok fel ne üssék a fejüket, s ezeket az ember – kikezdhetetlen tudatában születési adatainak – bölcsen bólogatva tudomásul veszi. Ezen említett adatok egyike azonban minden nappal kicsinykét távolabbra kerül a jelentől, s valahogy ennek arányában gyarapszik az ismert és elismert diagnózisok száma is. Hogy ezzel az ember nincs egyedül a galaxisban, megerősíti az a tapasztalata is, hogy a véle egyívású haverokkal, akikkel a gimnáziumban még az oda járó leánytanulók mellbőségét számítgatták – elébb teoretikusan, majd empirikus módszerekkel –, mára az örömteli találkozások során azt latolják, kinek hány helyen fáj. (A nagyobb szám nyer, döntetlen esetén újraszámolás.) S minden ilyen alkalommal reményüket fejezik ki, hogy megérik ama magasztos pillanatot, amikor már arról folytatnak eszmecserét, hány helyen nem fáj. Merthogy azt meg is kell, ugye, érni.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Asztalomon derekas papírkupac magasodik, tartalmukban a legkülönbözőbb, kevéssé irodalmi műfajok képviseltetik magukat: ellátási lapok, leletek, beutalók, labor eredmények, kórházi zárójelentések, EKG-görbék – se szeri, se száma a rólam szóló kimutatásoknak, folyamatleírásoknak, eredményközléseknek. Bágátüj urozsáj – jut eszembe a valahol eszmélésem hajnalán tanult orosz kifejezés, bizony, bőséges a termés, és én elégedetten dőlök hátra.

Vagyishogy dőlnék csak, ha lenne rá okom. (Meg, ha az éppen beállt derekamtól egyáltalán képes lennék rá.)

Merthogy a tengernyi papír mostanra kihízta azt a műanyag irattartó tasakot, amelybe boldogult ifjúkoromban gyűjtögetni kezdtem őket abban a naiv reményben, hogy ez a zacskó kimúltamig elegendő lesz. Nem lett. Az SZTK-ban tett legutolsó hivatalos, baráti látogatásomon kapott ellátási lapot ugyan még valami nyomorúságos vigyorral bepasszíroztam valahogy a többi közé a rendíthetetlen nyugalmú doktornő teljesen indokolatlanul türelmes, ám hihetetlenül kínos várakozása közepette, de világossá vált: ez az állapot immár tarthatatlan a továbbiakban. A papírok eddig oly demokratikus, sokszínűségében is közös élete – érje ez őket bármilyen drámai hírként is – megszűnt, a szegregáció elkerülhetetlenné vált. Rendszerezünk.

És itt jutunk el e tanulmány kulcskérdéséhez: HOGYAN?

Majd’ emberöltővel ezelőtt magam mögött hagyott, sokéves könyvtáros múltam és tapasztalatom emléke az első pillanatokban még rapid siker reményével cirógatja lelkemet, ám kisvártatva rám zuhan a mázsányi felismerés: lehetetlenre vállalkoztam.

Pedig az első felindulásból megszülető ötlet még egészen kivitelezhetőnek tűnt: minden egyes kibocsátó osztály cucca kerüljön egy tasakba. Egy tasak reumatológia, egy tasak baleseti, egy sor tégla, egy sor nád. És itt máris meghátrálni kényszerülök: nyavalyáim sokoldalúságának köszönhetően egy-egy osztály több különböző, az évtizedek alatt kiütköző kórságom miatt is bízvást számíthatott mosolygós orcámra. Ennek okán hol ehhez, hol ahhoz az éppen szervizelt alkatrészemhez kötődik a dokumentum. Kereszthivatkozások kizárva, nem mutogathatok Excel táblázatba vésett mátrixokat leletek kékpecsétes papírja helyett. Na, ez kabát.

Próbálkozzunk a szép hosszú élet biztosította rengeteg betegség szerint rendezni. Áhhhááá, ácsi ám, de azonnal! No, igen, itt meg éppen, hogy az osztályok keresztezik egymás útját. És már hallom is lelki füleimmel egy szigorúan összevont szemöldök szívet hasogató kérdését: „Járt már nálunk valaha?” Én meg ott állok, mint a falhoz vert lóizé, hogy hát persze, hogy jártam, hiszen nem olyan nagy ez a pár hektáros kórház, volt már szerencsém szerintem minden részleget felkeresni a prosecturán kívül (ne tessenek aggódni, rajta vagyok, istenbizony kipipálom azt is nemsokára), mire már jön is a kegyelemdöfés: „Akkor hol a papírja?!”  És én leforrázva, egy ókeresztény mártír megadásával kezdem el átnyálazni a tasakokba rejtett mintegy tízezer oldalt. Hideg verejtékben úszom a pokoli látomástól. És még tiszta szerencse, hogy hosszú munkásságom alatt minden szorgalmam ellenére sem sikerült kontaktusba kerülnöm karikás tizennyolcas apróbb kényelmetlenséggel, mert akkor aztán még fóliázhatnám is le ezt az egész szakramentumot minden vizsgálat előtt. Erre ugyan nincs szükség, de a betegségkataszter mindenesetre betli.

Haladjunk talán a szerveim szerint, és párosítsuk azokhoz a többi összetevőt. Induljunk, mondjuk fentről lefelé. Oké. A fejem jó múltkor baromian bevágtam, a balesetin megnyugtattak, hogy a CT alapján kutyabajom, a szédülés ebben a korban természetes (nekem ugyan a nagyeres rossebet az), ha meg úgy érzem, hülye vagyok, az velem született adottságomnak tekinthető mindaddig, amíg, mondjuk, nem kezdek a Himnusz alatt kukorékolni. „Csinálta már? – Nem. – Akkor minden rendben.” Megnyugtató. A rágószerveim megint csak egyszerű történet, hiszen ha valamire szívesen emlékszem vissza, azok a fogaim. Egyazon helyről való minden dokumentum, a fognyomatokat, melyekkel időről időre a fiókomból vigyorgok magamra meglepetésszerűen, nem kell csatolnom. Ez is pipa. Na de a derekam. Vagy négy különböző osztály tüsténkedik, hogy megpróbáljon legalább ülőképessé tenni, mindhiába. Ezeket hogy tegyem egy helyre? Ráadásul ezen osztályok egyike a családilag reám hagyományozott autoimmun betegségemet (mérsékeltebben arisztokratikus nevén reumámat) istápolja folyamatosan, az ebben érintett szerveimnek aztán se szeri se száma. És akkor még nem említettem a kislábujjamat, amelyet két alkalommal is sikerült eltörnöm a szekrény lábába belerúgván, úgy állt derékszögben szegénykém, mint egy zászló, na, ő hova tartozik? Baleseti? Lábászat? Balfaszok ellátócentruma? Bele kell őrülni.

Apropó, erről jut eszembe, hogy ha mindezt széttasakolom, bármilyen rendszerben, betűrendben, szakrendben vagy háromszólamú kánonban, a végén már csak egy hatalmas irattartóval a hónom alatt kóvályoghatok a rendelőintézetben, mint egy megőrült könyvelő, és akkor esélyes, hogy a megismert osztályok közé a vigyorgót is beírhatom.

Most tehát itt állok, az elmúlt fél évszázad asztalomon tornyosuló papírtömegével, a nejlontasakokat mintegy lövésre készen kezemben tartva. Bár remélem, hogy még sokáig nő ez a szép kupac, és aggastyánként majdan tetejét sem érem, kérlek benneteket: a végső órán temessétek majd mellém. Az egész miskulanciát. Ha odafönn kérnék, ne kelljen már akkor is töketlenkednem, hanem üdvözült mosollyal adhassam át az egész zsákot, mondván: Ez mind én voltam egykor.

Amikor két b**atlan ribanc és egy aberrált köcsög levessel önti le van Gogh Napraforgók című képét 3 perc hírnév reményében, akkor azokat semmiképp ne hívjuk környezetvédelmi aktivistáknak, hanem nevezzük annak, amik: két b**atlan ribanc és egy aberrált köcsög. Azt az elnevezést pedig hagyjuk meg a valódi környezetvédőknek.

A krumplileves ugyanis krumplileves, mint tudjuk.

Tudod, az ember ilyenkor elég nehéz helyzetben van, ha meg kell szólalnia. Elsőként például olyasmi jut az eszébe, hogy jó volna sürgősen egyeztetni veled, de ezt ilyen előzmények után kénytelen elvetni.

Szóval, lássuk be, elég kellemetlen szituba dobtál minket. Hogy mi itt, és te is itt, és mégse úgy. És hogy ilyenkor mit.

De elfogadjuk, hogy te sose fértél a keretekbe, legalábbis szándékod szerint a legkevésbé. Ha az idegenvezető azt mondta, mondjuk, hogy és most tessenek jobbra nézni, akkor bizonyosak lehettünk, hogy te (és egyedül te) tuti, hogy balra nézel, mert ha van világ jobb felől, akkor bizonyos, hogy bal felől is van.

És itt van a lényeg. Az egyedül te. Mert ha hiszed, ha nem, ennyi elegendő a halhatatlansághoz. (Meg szerintem nemcsak itt, hanem mindenhol a világegyetemben.) Hogy az ember nem csak egy különös-különc, félméteres szakállú, városképi jelentőségű figura, akivel minden rendezvényen, társas eseményen és persze kocsmában összefutsz (lám, milyenek ezek a közös hobbik), hanem hogy az az egyedül te.

Akiről tudják, hogy mindig a másik irányba. S amit felülről szokás, azt ő alulról, amit a színéről, azt ő a visszájáról, amit mindenki más az elejéről, azt ő biztosan a végéről. De ez még semmi, talmiság, hóbort, üres póz lenne, hanem az, hogy az ő nyomán aztán előbb-utóbb mi is akarunk alulról meg visszájáról meg a végéről is. Mert iszonyúan fontos a számára, hogy mi is. Úgy intézi, hogy mindenki. És nem kérkedve, nem a kamera elé tolakodva, a hátsó sorból kiabálva, a talapzatnál türelmetlenül topogva, hanem mosolyogva, invitálva, megkínálva, szeretettel megölelve.

Évtizedeken keresztül. Hajnalig tejes ládákat pakolva, hajléktalanszállón ügyes-bajos dolgokat intézve, könyvtárban szorgoskodva. Mindeközben Mosolygó Kaptafa, Kísérleti Színpad, Zug és Pad, és Magasiskola. És mindeközben kötetek sora, versek tömege, szövegek, történetek, koccintások a kortárs magyar irodalom legnagyobb alakjaival – Szekszárdon.

Itthon. Ahol tárt combú mézölű / halálos / szorítású ringyó / a város // választott börtönünk. Te, aki bárhol máshol – te itt, és csak itt. Megveszekedetten, konokul, itt, a világ végén, ahol ahelyett, hogy császárokkal paroláznál, csak lelógatod a lábod. Mert te itt minden sarkot, falrést, minden rezdülést, minden presszós kisasszonyt, minden kútláncként csikorduló szót, minden csupasz szöllőtőt, minden négyzetmilliméterét a Mindenség térképének Aliscáról. Mert bárhol a világon olvasható, de egyedül itt ízlelhető, szagolható, tapintható a Bolond Mici, a Koszorú órás, a Kertmozi, a Babits presszó, a Komjáthyék, és te csak itt, csak közöttük, csak velük. Vagyis mindenkivel, aki csak szembejön.

És aki szembejön, annak mindig új ötlettel, új tűzzel, a végeláthatatlan programfolyam mindig új elemével.

És már réges-rég csak egy névelő meg egy vezetéknév szimbiózisaként.

Adicső.

Tótvölgytől a Palánki hegyig. És még sokkal-sokkal tovább. Ami csak a legnagyobbaknak. A legfontosabbaknak. Az elvehetetleneknek. Akik itt úgy, mint a három kereszt, mint a nagyotmondó obsitos vagy mint a bikavér bíbora a gyertyafénynél. Elvehetetlenül s talán – ezt sosem tudjuk meg pontosan – öröktől fogva. S így is maradnak meg nekünk.

Hát – te is így.

És persze most még valami utolsó gondolat, amolyan zárszó, hogy egy jó erős mondattal letenni… De a te szótáradban ezek hogyan: utolsó, zár, letenni ?

Akkor talán egy jó kis performansz, az volna igazán. Begurulni ide egy óriáskerekű velocipéddel, mulatságosan vagy egy csomó kongadobot verni némán piszkosul sokáig.

De nem jó, el van tolva ez az egész. Hogy nem ölelhetünk meg, hogy nem mosolyogsz ránk, hogy nem vágod hátba az embert egy világölelő boldogkeddel,

hanem hogy te itt, meg mi is itt, és mégse úgy, és hogy ez már mindig.

Lehetetlen.