Komor őszi késő este volt. Alig világítottak a lámpák, csípős köd ülte meg a teret, tompa, kékes szürke fényben strázsáltak a kandeláberek. Orbánviktor leszállt a lováról és nekitámasztotta dzsidáját. Teátrálisan megpaskolta a ló nyakát, az pedig szeretete jeléül nagyot döndült: nehéz vasból volt, akárcsak a gazdája. Orbánviktor körbenézett, de a nyirkos sötétben egy lélek sem járt arra, csak a nedves falevelek csillogtak a betonon. Nehéz léptekkel indult meg a téren át, látszólag céltalan egykedvűséggel, de határozottan egy irányba.
Doktormáriás a tér túlsó felén lakott, ott, ahol a sűrű, bokros rész kezdődik. A kopár ágak mögött szinte teljesen rejtve állt az ócska viskó, errefelé tartott Orbánviktor. A kalyibához érve bekémlelt az apró ablakon, majd benyitott. Nem köszönt. Doktormáriás a tűzhelynél állt, alumínium lábosban főtt valami, azt kavargatta elgondolkodva.
– Ma is piszok hideg lehet – mondta meg sem fordulva.
– Eléggé.
Szünet.
– Mi készül, zöldbab?
– Az.
– Jó fokhagymásan?
– Megkóstolhatod.
– Á, nem menne az belém – tapogatta meg a pocakját Orbánviktor, és Doktormáriásnak ekkor eszébe jutott, hogy a szobornak mindene vasból van, a karja, a szeme, a fogai és persze a belei is.
– Hát, ha nem, nem – vonta meg a vállát.
Orbánviktor komótosan, zsebre dugott kézzel körbesétált a szobában. Úgy nézelődött, mintha a sötét viskó korhadt falain bármi érdekes is lett volna. De ha lett volna is: járt itt már ezerszer.
– Miért nem veszel nagyobbat? Vagy cseréled el.
– Elég nagy ez, a legnagyobb – Doktormáriás először nézett fel:
– A legnagyobb – ismételte.
Orbánviktor továbbment. Az egyik falon kis ajtó nyílt valahová, elsétált előtte, mintha észre sem vette volna.
– Sose nyitsz be – mondta Doktormáriás.
A szobor meredten, elgondolkodva nézte a kilincset. Méla szoborarcáról egyáltalán nem volt leolvasható, hogy mit őrölnek fejében a vaskerekek.
Aztán kisvártatva lenyomta a kilincset.
Az ajtó mögött alacsony, de hihetetlenül széles és beláthatatlanul hosszú szoba vagy inkább terem nyílott. Sokszorta nagyobb, mint amekkora elfért volna a kicsi viskóban. Orbánviktor kérdőn nézett vissza, de Doktormásriás nem figyelt rá. Belépett. A teremben nagy volt a zaj, füst és szilvapálinkaszag úszott a levegőben, valahol, a távolban egy zenekar swinget játszott, és a hangzavarban senki rá sem hederített az érkezőre. Mindenki mással volt elfoglalva.
Az egyik asztalnál, közel az ajtóhoz ott ült Kosztolányi Dezső, aki Rogán Antallal és Magyar Péterrel kártyázott. Osztás után lehettek, mert még minden lap kézben volt, azokat sorakoztatta ki-ki a maga logikája szerint. Dedi egy kicsit hunyorított, úgy gusztálta a leosztást, ám közben észrevette a szemlélődő vendéget, és orrával partnerei felé bökött:
– Ezek…? Ezek hamiskártyások mind, tudod? – vetette oda a szájában lógó hosszú, vékony szivarka mögül, és hívott egy kőr ászt. – Na, erre legyetek kedvesek a rongyaitokat rázni, kedves uraim! – dőlt hátra fel sem nézve a lapokból.
Kicsit távolabb Zsukov marsall sakkozott Zrínyi Miklóssal. Egy-egy hokedlin ültek, és egy harmadikon zajlott a parti. A táblán harminckét gyalog nézett farkasszemet egymással. Orbánviktor odament, egy darabig némán szemlélte az állást, majd váratlanul megtolta az egyik parasztot f2-ről g3-ra. A sakkozók meglepetve néztek rá – nem volt egyértelmű, hogy a kibic bárdolatlanságán ütköztek meg vagy azon, hogy ez a remek lépés hogyan nem jutott egyikük eszébe sem. Orbánviktor továbbment, unott arccal, zsebre dugott kézzel. Gyerekek szaladgáltak a lába körül, némelyikük nekiment a szobornak, de mintha mi sem történt volna, rohant tovább a többiekkel. Greta Thunberg egy hatalmas műanyag kacsán ült, amin pedálok voltak, s a kislány minden erejét megfeszítve, kidülledt szemekkel hajtotta a szerkezetet, és áramot termelt. Albert Einstein stopperrel a kezében állt mellette, és időnként biztatólag megveregette a vállát.
Az asztalok között tenyérnyi táncparkett maradt szabadon, Gobbi Hilda és Gina Lollobrigida ropta vadul a swing ritmusára. A közelben bámészkodók érdeklődve nézték, amint az idős színésznő hihetetlen lendülettel pörgeti a nála jóval magasabb dívát, majd egy váratlan rántással átszánkáztatja őt szétvetett lábai között. A filmsztár sikoltott gyönyörűségében, a közel állók tapsoltak, Gobbi diadalüvöltésben tört ki, és többször is légbokázott.
Nem messze tőlük Major Tamás a tolószékes Pernye Andrásnak magyarázott valamit hevesen, szélesen gesztikulálva. A szivarozó Pernye egy ideig elgondolkodva hallgatta őt, aztán hosszan kifújta a füstöt, és kissé szkeptikus ábrázattal ráncolta a homlokát:
– És szerinted ezt majd engedi a párt…?
– Mi az, hogy engedi?! – üvöltötte a direktor, és hegyes ujjával hevesen dobolni kezdett a mellkasán. – De hát itt én vagyok a párt, nem érted?!
Orbánviktor két settenkedő alakra lett figyelmes. Urho Kekkonen és Nyikita Hruscsov azt játszották, hogy időnként valaki háta mögé lopakodtak, aztán hirtelen elébe toppantva, rákiáltottak, hogy „huhh!”, és amikor az illető a fejét kapkodta azt sem tudván, a két kopasz közül melyik melyik, egymás hátát csapkodták a röhögéstől.
Hömpölygő áradat volt a végtelen szoba: Maigret felügyelő sétált karon fogva Jockey Ewinggal, a Pásztorok Bokával sugdolóztak, Joszip Broz Tito a legtávolabbi sarokban ült egy sámlin egymagában, és folyamatosan motyogott valamit maga elé, miközben értetlenül és bosszankodva ingatta a fejét, az asztalok között Stan és Pan kergetőzött, Rúzsa Magdi ijedten állt, mert a lábát egy idegen kisfiúcska ölelte át, Öveges professzor néhány aggastyánnak magyarázott valamit, Örkény István pedig a Turfot forgatta elmélyülten. És szólt a swing, a hangoskodásba tapsok, pohárcsörgés, nevetés és néhány jókedvű sikoltás vegyült már-már szétválaszthatatlanul.
Amikor Orbánviktor kilépett az ajtón és elengedte a kilincset, a nagy zaj hirtelen elillant. Kicsit tanácstalanul nézett Doktormáriásra, aki még mindig a zöldbabot kavargatta, aztán, hogy tétovaságát leplezze, komótosan (de szoborhoz méltó kemény léptekkel) sétálgatni kezdett a szobában. A fal mentén egymásnak támasztva temérdek félig vagy teljesen kész festmény állt, alig lehetett elférni tőlük, ezeket lapozgatta. Némelyiknél megállt, hosszan és elmélyülten nézte, aztán továbblapozott. A Gyurcsány Ferenc vízi pisztollyal gyakorolja a szemkilövetést, házi körülmények között a hatalomba való visszatéréséig, Francis Picabia műtermében címűnél tartott, amikor Doktormáriás lopva rápillantott, de arcizma sem rándult. (Hát hogy is rándult volna.)
– Voltam én is annakidején Szentendrén, a Vajda Lajos Stúdióban. Egyetemistaként. Rockenbauer vitt el. Én nem nagyon konyítottam a képzőművészethez, de az akkor borzasztóan mellbe vágott. Ott úgy érzetem, hogy egy új világ nyílik ki előttem. Pedig jártam már addigra erre-arra, jó néhány tárlatot végigböngésztünk, tényleg láttam sok mindent, de ott éreztem először, mennyire az én mindennapjaimról, az én létemről szól valami. Arról, ami körülvesz, meg ami bennem tükröződik. Mintha tényleg az én szememmel látták volna azt az egész poros, ostoba, gúzsba kötött világot. Azonos lények, különféle szenvedések – na, az volt a kedvencem. Egy kis képeslapon évekig ott állt a polcomon, aztán valamikor elkallódott.
– Tudom, hogy jártál a Stúdióban, mindjárt feltűnt a neved a vendégkönyvben.
– De hiszen akkor még nem is ismertél.
– Nem. De én mindenre emlékszem, tudhatod – és mélyen a szemébe nézett. Először ma este.
Mindketten hallgattak. Orbánviktor próbálta megtörni a hirtelen jött csendet.
– Szóval ott találkoztam először a Wahornnal. Meg feLugosival és ef Zámbóval. Persze, hogy Roki mutatott be nekik. Nagyon szerettem, amit csináltak. Mondom, egészen új világ volt az akkor nekem.
– Ez meg már egy másik világ – bökte oda Doktormáriás. Hallgattak.
Orbánviktor elérkezettnek látta az időt, hogy szedelőzködjék. A dzsidája után nyúlt.
– Nem unod még? – érte utol Doktormáriás kérdése. Az érdeklődés kétértelműsége megállította a mozdulatot.
– Nem unod még? – ismételte meg a festő, és most teljes testével feléje fordult.
– Nézd… – kezdte zavartan, de nem tudta folytatni.
– Na. Megvolt a Találkozás egy fiatalemberrel? – és Doktormáriás elfojtott egy pikírt mosolyt.
Orbánviktor nem válaszolt, hanem az ajtó felé indult.
– Kurva élet – mormogta maga elé, sóhajtott, és kicsit megrázta a fejét. – Kurva élet.
Lassú, döngő léptekkel átvágott a nyirkos falevelektől borított téren. Doktormáriás még láthatta volna, amint nehezen, szuszogva visszamászik a lóra és előreszegezi a dzsidáját, de az ajtó már rég becsukódott mögötte. És különben is, éppen megfőtt a zöldbab. Finom volt, jó fokhagymás.
(Elhangzott drMáriás Festészetszínház című kiállításának záró tárlatvezetésén 2024. november 17-én, Szekszárdon, a Vármegyeházán.)