A történet így kezdődik.

Szülő áll a sarkon a bolt előtt, virágot árul, arcán derű. Tanárnő jobbról, kezében szatyrok, mosolyog bele a mindenségbe. Szülő felismeri Tanárnőt, kezében megmoccan a csokor virág, az említett felé fordul, és azt mondja:

– Virágot, Tanárnő?

Ám álljunk meg egy pillanatra itten, a történet majd mindjárt folytatódik.

Tanárnő ugyanis hosszú köteget húz maga után. Történetek kötegét.

Történeteket, amelyek a kifizetetlen számlákról, a pénztárnál sebtiben összeadott bevásárlásról meg a soha nem volt ötvenszázalékos béremelésről szólnak. Meg egy csomó másik történetet is húz maga után, amelyekben Tanárnő úgy találja, hogy a gyerekek manapság időnként úgy szólnak hozzá, hogy annak idején az ő iskolájában egy-egy ilyen mondat után már nem is kellett volna másnap iskolába mennie, de hát az milyen régen volt, istenem, mára már ezek a kijelentések régen feloldódtak a mindenféle homokosokat és házasságtörőket legitimáló délutáni műsorok szennytengerében. És tanárnőnek eszébe jutnak a szatyrában cipelt dolgozatok, amiket majd este meg hétvégén fog javítani, meg aztán egy csúnya nap is eszébe jut, amikor az egy tollvonással megszüntetett iskolájából zokogva hazaérve este háromnegyed kilenckor jött rá arra, hogy elfelejtette a kislánya névnapját. Meg még az jut eszébe, hogy ma egy ország borong-dühöng az érettségi különböző szintű baromságain, miközben senkinek sem ötlik fel, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, hogy a kétszintű érettségi előkészítésével, vagyis elő nem készítésével, az összevissza áramoltatott információkkal és az ezek nyomán kinövő riogatásokkal – eléggé el nem ítélhető módon kihasználva a tanárok felelősségérzetét – egy egész pedagógustársadalmat vágtak úgy pofon, hogy idő kell majd, hogy ez a sajgás feledésbe merüljön.

Aztán Tanárnőnek eszébe jut még az is, hogy gyerekkorában milyen volt a pedagógusnap, az a június első vasárnapja, amit – ki tudja, minek köszönhetően – minden külön biztatás nélkül ünnepeltek a nagy ünnepeltetések idején, s hogy az öreg Panni néni osztályában komoly lökdösődések tárgya volt, hogy ki az a három gyerek, aki hazaviheti az ő háromszázhúsz virágcsokrát pénteken a negyedik órában környezetismeret helyett.

És eltűnődik, hogy ha ma kezdené, vajon újra pedagógusként kezdené-e, és persze megint az a válasza, hogy ő már csak ehhez ért, de a gyerekét majd mindenképpen lebeszéli róla, vagy az unokáját legalábbis…

Nagyjából itt tart, amikor Szülő hangja utoléri:

– Tanárnő! Virágot? Csokrot ötvenért?

Tanárnő áll, áll, sokáig áll.

Aztán kissé erőltetett, ám mindenképpen kedvesnek mondható mosollyal határozottan megrázza a fejét, elindul hazafelé.

Mögötte sötét lesz, sűrű, mindent felemésztő sötétség.

(Ez az írás napra pontosan 17 évvel ezelőtt jelent meg. Ki-ki döntse el, mely alanyokat-állítmányokat kell, lehet vagy éppenséggel lehetetlen kicserélni benne.)