Egyszer volt, hol nem volt, volt a Magyar Rádióban egy vastag, piros vonal, úgy hívták, hogy mikrofonengedély.

Fogalmam sincs, mik voltak a kritériumai. Gondolom, ott ült egy homlokráncoló zsűri, és vizsgálta, hogy az éterben hivatásszerűen megszólalni vágyó tud-e képezni így vagy úgy, ível-e ekképpen vagy akképpen, nem utolsó sorban van-e kettővel több agysejtje mint egy kézi mixernek és a többi. Az is igaz, hogy valamikor a rádió és a televízió etalon volt a nyilvános megszólalás terén, igazodni (és igazítani) lehetett hozzá, alapvető műveltségünk, a megszólalás mikéntje pontosan mérhető volt vele és általa.

Ó, boldog békeidők!

Ülök a fürdőkádban, hallgatom a Kabarémanitiné adását a Rádió „főadóján”. Nem elég, hogy a csávó, egy Felméri Péter nevű világhíresség a stand up comedy című kultúrairtó izét nyomja (vagyis százéves vicceket fűz föl valami alibi ívre úgy, mintha mindez vele történt volna meg), de közben annyit hallasz, hogy „s zsdrab a feleségem a btrganyi sagzsadrialitásból” – meg hasonlók.

Maga az iszonyat. Jó a készülék, a Bartókon Rostropovichot a körülményekhez képest is kiválóan élvezhetem itt, a kádban, de ennek a faszinak a hülye dumájából a kötőszavakon meg a nézői röhögéseken kívül az  égvilágon semmit meg nem ért földi halandó, az artikuláció egyszerűen nem éri el a mérési küszöböt. És tolja a hülyeségeit és tolhatja gond nélkül.

És akkor jön egy félmondat, amely ettől a félkegyelműtől előszáll a szélrózsa minden irányába: „Utolsó gondolatként megosztanák egy másik nagy élményt, ami velem történt”.

És Kazinczy meg Karinthy s nehány további írni-olvasni tudó honfitársunk hazájában nem lövik ki a Holdba. Sem őt, sem a szerkesztőjét. Sem senkit.

Nem, bakker, nem.

A pokol éjszakája volt.

A láthatás utolsó napja, ilyenkor kellett hazavinni a gyereket, hajnalban ébresztgetni, hogy menni kell, otthagyatni az ágyát, a babákat, a plüssöket, a képeket a falon, háromszázötven kilométer, három átszállás, idegeskedés, görcs a gyomorban, és az a pillanat, az az egyetlen pillanat, amikor el kellett engednie azt a puha, forró kezecskét, aztán már csak a hátát látni, amint az ukáz szerint hátra sem néz, és ott állni a várócsarnokban, nézni az ajtót, ahol  az előbb még látta, most meg már nem látja.

Évek óta félt ettől a pillanattól. Az első alkalom óta. Ez amolyan állandó rettegéssé nőtt már, benne volt nappalában-éjszakájában, amikor boltba ment, amikor belépett a hivatalba, amikor felébredt az éjszaka közepén, mindig ott volt ez az égető félelem. Amikor két hét után feléje futott a gyerek, akkor is. És ott volt annak a másfél napnak minden minutumában.

És most kezdődhetett elölről.

A vonaton nyomorultul szorongatta a társasjátékot, amikor nem nézett oda senki, megszagolta a bábukat, hátha megérzi rajta a gyerek kezét. Semmi. Csak a csattogás.

Éjjel ért haza.

Otthon lepakolt, aztán tanácstalanul állt a hideg lakásban, ténfergett, nem tartozott a világon sehová. Akkor eszébe jutott a közeli kocsma, amelyik még éjjel is nyitva volt, szedte a kabátját és elindult.

Kicsi helyiség volt, jószerivel egyetlen pad volt az összes bútor, azon egy teljesen részeg senki ült vagy inkább feküdt. Azt vette észre, hogy ebben az ocsmány, fülledt páragőzben még mindig komfortosabban érzi magát, mint az otthoni, fenyegető falak közt, amelyek egyfolytában azt röhögték-üvöltötték a képébe, hogy: NEM. Semmi mást. Ezt az egy szót, hogy: NEM. NEM.

Itt meg senki sem üvöltött, ahhoz már túl késő is volt, a mindig unott pultosnő obligát mozdulattal tolta elé a harmadik pohár bort, amikor megzörrent a telefonja.

Üzenet jött.

Látta, hogy valahai katonatársa küldte, az, akivel furcsamód a néphadsereg pokla után is tartották a kapcsolatot, talán ő volt az egyetlen, akit nem utált meg abban a bűzös, aljas embertömegben. Ritkán beszéltek, most is vagy öt éve nem hallott felőle. Ő üzent.

milyen csonka ma a hold
az ej milyen sivatag nema
milyen szomoru vagyok en ma
milyen csonka ma a hold

Sokáig nézte. Először meg se hallotta, hogy a pultosnő ingerülten sürgeti a fizetést, zavartan kotorászott a zsebében, kitette a pénzt, aztán még bebillentyűzte: olellek Ferikem.

Kibotorkált. Hideg eső verte az arcát, amit most nem bánt: szégyellte volna, ha a szembejövők meglátják hogy sír. De hát a késő éjszakában úgyse jött senki, az égvilágon senki.

Az igazi barátságok többnyire gyerekkorban születnek, mivel akkor még semmilyen külső cél, társadalmi elvárás, szükséglet, birtoklási vágy  nem befolyásolja a kapcsolat kialakulást. Hanem azt a másik emberről alkotott képünk, annak pozitív vagy negatív értéke határozza meg. Dominál benne az érzelmi jelleg és a közvetlen élmény. Érzésünk és nem értelmünk diktálja.

1957-ben Dombóvárról büntetésből visszaköltöztünk szülővárosomba, Szekszárdra, mivel szüleimet megvádolták, hogy részt vettek az ellenforradalom előkészítésében. Addig nem voltak igazi barátaim. Akadtak ugyan olyanok, akikkel játszottam, megbeszéltük élményeinket, de ezek a kapcsolatok nem voltak meghatározóak számomra. Aztán 58 májusában, Anyák Napján, a Garay János Általános Iskola udvarának lépcsőjén egy gyámoltalan, viharkabátos kisfiú, törékeny édesanyja istápolásával, elmondta saját ünnepi versét. A nevét megjegyeztem: Baka István. Nem sokkal később összeakadtunk a Kisdobos című szovjet film megnézésekor. Elkezdtünk beszélgetni filmélményeinkről, olvasmányainkról... attól kezdve barátok lettünk, s kapcsolatunk nem szűnt meg Pista halálával sem. Együtt álmodoztunk jövőnkről, céljainkról. Úgy képzeltük el a kapcsolatunkat, mint Petőfi és Jókai barátságát. Az írás terén csak ő valósította meg álmainkat. Sokat ücsörögtünk a Béla téren, a nagytemplom lépcsőjén. Mellettünk néha megjelent egy tolószékes koldus, A völgy felett lebegő lány majdani Léggömbárusa, és egy rongyos, szerelmére váró, állandóan róla regélő öregasszony, ugyanennek a drámának a szereplője: Mária Magdolna. A lépcsőn ülve álmodoztunk az eszményi szerelemről, s arról a lányról, aki ezt képviseli. Néha, nézvén a város feletti felhőket, azt képzeltük, hogy rajtuk kirajzolódott ennek az ideának, a másik világban élő lénynek az arca.

A zenének is különös jelentősége volt életünkben. Különféle zeneműveket próbáltunk meg lefordítani a vizualitás nyelvére. Emlékszem, először az ő kedvéért Csajkovszkij B-moll zongoraversenyét, aztán az enyémért Debussy Tengerét kíséreltük meg képekben megfogalmazni. Ebbe a folyamatba - már nem emlékszem, hogyan, szinte észrevétlenül – A  kapcsolódott be Lányi Péter. Vékony, nyurga fiú volt. Szarkasztikus humora már akkoriban is megmutatkozott, de ez csak a kitinpáncélja volt, ami mögé elrejtette az érzelmeit. Valójában aszkétikus életet élt. Naponta 6-8 órát zongorázott. Minden energiáját a zenének szentelte. Nagyritkán megengedte, hogy részt vehessünk gyakorlásain, de ilyenkor többnyire inkább nekünk játszotta el kedvenc zenéit, mintsem a maga fejlődésével törődött volna. Egy alkalommal, miután hárman ültünk és álmodoztunk a templom lépcsőjén, Debussy Lenhajú lány című művével rukkolt elő.

Victor Hugo írta, hogy „A zene kifejezi mindazt, ami szavakkal elmondhatatlan, mégsem maradhat kimondatlanul.”

Pista költészetében - többször beszélt nekem erről - Péter figurája összegezte a nagyvilág hírhedett zenészét, Liszt Ferencet, és az ismeretlenség homályában rekedt, szekszárdi dalárdista Séner Jánost.

Péter egy évvel hamarabb fejezte be a gimnáziumot, mint mi. Pécsre ment továbbtanulni. Egy évvel később mi is elszakadtunk, Pista Szegedre, én Kaposvárra, később Szombathelyre, majd Zalaegerszegre költöztem. A kapcsolatom Péterrel megszakadt. Csak nagy néha futottunk össze. Legfeljebb hírekből hallottunk egymásról. Pl. arról a nemzetközi zongoraversenyről, ahol már döntős volt, s a fellépése előtt elesett a lépcsőn, megsérült a bal keze, és hiába kapott érzéstelenítőt, annak hatása a versenyzés izgalma miatt hamar elmúlt, és játék közben lassulni kezdtek az ujjai... és ezért nem tudta megnyerni a versenyt...

Baka Istvánnal viszont rendszeresen találkoztunk. Hol ő jött el hozzám Zalaegerszegre, hol én utaztam el Szegedre. Minden korai verseskötetének az anyagát megkaptam tőle kézírással. Mikor a kötet megjelent, akkor a kézírást a szemétbe dobtam, mivel a nyomtatott formát értékesebbnek hittem akkoriban, s azt gondoltam, barátságunk örökké tart. Drámái megírása előtt – gyakran írás közben – mindig tanácsokat kért tőlem. A korinthoszi menyasszony valójában nekem készült. Sajnos, nem adatott meg a lehetőségem még életében a színre állításához. 1993-ban, Szegeden mutatták be, Sándor János rendezésében. Szomorúan konstatáltuk, hogy az alkotók nem találták meg a dráma kulcsát. Talán, mert nem ültek velünk a Béla téri templom lépcsőjén... Végül 1998-ban, három évvel Pista halála után, pályázati pénzből Zalaegerszegen, a Hevesi Sándor Színházban vihettem színre a darabot. Szekszárdon is eljátszottuk. A színház akkori vezetői ötvenhatos történetnek gondolták a művet, nem fogták föl, hogy a halhatatlan szerelemről, egy túlvilági nő és egy evilági férfi találkozásáról, s az utóbbi árulásáról szól. A történelmi alaphelyzet csak egy időpont, csak egy ürügy a különleges találkozáshoz. Természetesen A lenhajú lány-dal fölcsendült az előadás folyamán. A premierhez egy képzőművészeti kiállítást is szerveztünk, Pataki Ferenc, kiváló szegedi festőművész - Pista barátjának -, alkotásaiból. Ő erre az alkalomra megfestette a korinthoszi menyasszonyt. Miért, miért nem, rövid hajjal! Ez látható Baka István próza- és drámakötetének a borítóján. A barátaim a próbák során arra kérték a művészt, hogy emlékül adja nekem a képet. Ő ezt kerek-perec megtagadta. Aztán, miután megnézte a főpróbát, odajött hozzám a képet szorongatva, s felém nyújtotta ezekkel a szavakkal: köszönöm! Ez Baka Pista volt...

Azóta a festmény ott függ a hálószobám falán. Lefekvés előtt mindig emlékezésre, a közös múlt fölötti tűnődésre késztet...

2005. Pista feleségének, Tündének meghívására négyen idéztük meg egykori barátunk szellemét, adóztunk szellemisége előtt: Hanák Ottó, Pista gimnáziumi osztálytársa, Lányi Péter, Kékes Gábor és én. Az est után sokáig beszélgettünk, s megfogadtuk, hogy eztán többször fogunk találkozni... De embere tervez, Isten végez. Egy évvel később én beszéltem Németkéren Ottó temetésén, most pedig Péterre emlékezünk, aki tavaly január 16-án hagyott itt minket. Az emlékezet olykor sűrítve fogalmazza meg a megtörtént eseményeket, akár egy-egy ember alakját. Erdélyi János, szekszárdi barátom, mesélte nemrégen. Találkoztam egyszer Péterrel, s megkérdeztem tőle: hogy vagy? Azt válaszolta: Nem tudom, majd a kardiológusom megmondja. Ez a közvetlenségi reflexe közismert volt, hiszen mindenki éles humorú, bohém embernek tartotta. Nekem róla két - őt lényegiségében jellemző - emlékem maradt meg a legélesebben.

Egyik az, Pistával a strandon vártuk. Késve érkezett. Elmesélte, hogy befejezvén a gyakorlást, hozzánk igyekezett a strandra. A Séd partján két cigányfiú nekitámadt, el akarták venni az aktatáskáját. A sok gyakorlás másodlagos hatása azonban váratlan hatékonysággal mutatkozott meg: akkora pofont a kevert le az egyik jól megtermett támadónak, hogy az összeesett, és agyrázkódtatással vitték a kórházba... 

A másik helyszín Keszthely, a Helikoni fesztivál. Pistával beülünk a Festetics kastély kamaratermébe, ahol a zongoristák mérték össze tehetségüket. Várunk Péterre, s közben csinos lányok közelében foglalunk helyet abban reménykedve, a rendezvény után közelebbi kapcsolatot alakítunk ki velük. Végül Péter következik. Bejön. Meghajol, leül a zongora mellé. Figyelmesen végignéz a billentyűkön, előveszi a díszzsebkendőjét, s gondosan törülgetni kezdi azokat. Tanulmányozza jobbról, balról, dörzsölgeti az ottmaradt ujjlenyomatokat. Figyeljük a zsűrit, egyre türelmetlenebbül ültek. Péter, miután végzett a billentyűkkel, ugyanazzal a zsebkendővel megtörli a homlokát, majd gondosan visszarakja a zsebébe. Aztán felemeli két kezét, mint egy pitiző kutya, vigyorogva kinéz a nézőkre, s miután észrevesz bennünket, még kacsint is egyet felénk, majd végre belekezd a darabba… Hatalmas siker, tapsvihar. A lányok odarohannak hozzá, ránk ügyet sem vetve, és lángoló arccal gratulálnak neki... Természetesen megnyerte a versenyt – és a versengést, pódiumon kívül.  

Több mint egy éve már, hogy a hálószobám falán lévő kép immár két barátomra, a velük elmúlt ifjúságra, kamaszkori vágyainkra és ábrándjainkra emlékeztet. Miután Orbán György felkért a mai megemlékezésre, megpróbálom felidézni az egykori történéseket, egy furcsa álomlátáson keresztül. Hárman ülünk a Béla téri Nagytemplom lépcsőjén. Bal oldalamon Baka István, a jobbon Lányi Péter. Bámuljuk a város fölötti eget. Hirtelen fölcsendül a Lenhajú lány, és a felhőkből kirajzolódik a korinthoszi menyasszony éterien szép arca. Rövid haja sebesen nőni kezd, de annyira ám, hogy egyszerre kitakarja a várost, majd körbefon bennünket, átfonja a két mellettem ülő barátomat, s váratlanul magához rántja őket. Kiüresedik a tér, eltűnik a város, a lépcső... Ottmaradok egyedül, szemben a túlvilági nővel, aki hívogatóan néz rám...

Fölriadok. Feleségem szuszogása jelzi, hogy még ezen a világon vagyok... Hogy – én még (itt) vagyok…

(A szerző színházi rendező, a békéscsabai Jókai Színház társulatának tagja.)

Úgy látom, ma galambok bújnak a verebekhez, ami igen örvendetes, a demokrácia most szárba szökik és termőre fordul, felkelt a mi napunk.

Nekem valahogy mégis ez jutott eszembe, s bevallom, nem először:

A Némó nyomában című rajzfilm legutolsó jelenetében az akváriumi halak szökni próbálnak. Már hónapok óta szervezik, bevetik minden tudásukat, leleményüket, hogy megszabaduljanak nyomorult helyzetükből. Mikor már minden veszni látszik, egyiküknek támad egy óriási ötlete. Elrekesztik a tisztítóberendezést, aminek nyomán az akváriumban rövidesen pokoli állapotok keletkeznek: a víz förtelmes lesz, az algák belepnek mindent, a gyanútlan tulajdonosnak pedig nem marad más választása, mint a nagytakarítás. Ehhez azonban kis nájlontasakokba egyenként ki kell telepítenie a halakat. A becsomagolt halak ekkor kitörnek, zacskóikban végiggurulnak a városon, egészen a szabadságot jelentő óceánig, ahol a vízbe vetve magukat, boldogan néznek körül az őket körülölelő kékségben  – zacskókba zárva.  Valamelyikük megszólal: „Jó. És most?”

De tényleg.

A szerdai strasbourgi szavazáson nagyon esélyes, hogy a Magyarország ellen indítandó eljárás mellett voksolnak az európai képviselők. Nagyon helyes, tessék csak elítélni mindenkit, aki szembemegy az európai demokratikus normákkal, ki velük a demokrácia világából, ne Európa közepén építgessenek diktatúrát, húzzanak vissza a rákba Ázsiába, úgyis nagyon arrafele kacsingatnak.

Döntés született arról is, hogy a magyar álláspont kifejtésére az eddigi gyakorlattól eltérően nem kétszer húsz, hanem mindösszesen egyszer hét perc áll rendelkezésre. Ragyogó döntés: az idő pénz, aki meg ennyi idő alatt nem tudja magát megvédeni, annak pofa be, ne szívja feleslegesen a demokratikus strasbourgi levegőt.

Az is nagyon előremutató, hogy egy másik döntés szerint a szavazás során nem veszik figyelembe a tartózkodók szavazatát, ami ugyan elképzelhetetlen az olyan diktatúrákban, mint – mondjuk – Magyarország, de tessék demokratikusnak lenni, abba ez belefér.

Ugyanakkor szeretném felhívni a figyelmet a lépésben rejlő igen komoly kockázatra. Így ugyanis fennáll a lehetőség, hogy nem jön össze a kétharmados igen többség, és bukik a mutatvány, ott vagyunk, ahol a part szakad.

Éppen ezért e skandalumnak még csak a lehetőségét is kizárandó azt javasolnám a Tisztelt Testületnek, hogy a nem szavazatok se számítsanak bele a leadott voksok számába.

Természetesen – ezt mondanom sem kell – a demokrácia védelmében.

Nehezen boldogulok a pesti léttel. Más az én ritmusom. Vidéki vagyok, és már jóvátehetetlenül az is akarok maradni, mindenképpen. Két napig boldogan járom a fővárost, aztán már iszkolnék.

A BKV-jegyautomatánál izzadok éppen, már sokadszor csinálom, de még mindig frusztrál, hogy mögöttem százan várnak arra, meddig tökölök a masinával. Most viszonylag gyorsan megy, nyomom itt, nyomom ott, kártya be – már kiköpött pesti vagyok.

A mellettem lévő szerkezetnél kisebb család igyekszik, időnként tanácstalanul, de nyomkodnak bőszen. Százhúsz kilós, svárkliforma gyerek a legelszántabb.

– Oké. Ezt nyomd meg neki.

– Ezt?

– Ja. Nyolc darab jegy.

– Nyolc.

– Most fizetést nyomj.

– Nyomom.

– Áfás számla megazapámfasza nélkül.

Ó, boldogító ritmus. Egy kicsit már otthon érzem magam.

Halottat halálakor nem gyalázunk.

Igényesebbek később sem, hanem igyekeznek leróni azt még az esemény előtt.

Sárbogárdon dögunalom félórás dekkolás. Összesen hárman nézzük reménytelenül a síneket. Kisvártatva négyen leszünk, kígyóruhás, közepesen ribancoid, ugyanilyen mértékben koszos női egyed érkezik, fülén aranyak és telefon.

– Márcsellóóó!!! – üvölti. Utána csend.

– Márcsellóóó!!! – zeng újfent szerte a gőzölgő határban.

– Márcsellóóó!!! Márcsellóóó!!! – ismétlődik szakadatlan. Összenézünk a mellettünk ülő idős hölggyel: lehet, hogy ez a teljes szókincs? Hm, baromi egyhangú fél órának nézünk elébe.

– Márcsellóóó!!! Szítverem a fejedet!!!

Oké, van remény.

A Tízparancsolattal kapcsolatos Kásler Miklós-videó elsöprő sikerén felbuzdulva újabb kompromittáló nyilatkozat hasít a megosztók, jórészt értelmiségiek tömegének oldalán. Ebben a még ki sem nevezett „emberminiszter” a következő mondattal bizonyítja széles tömegek előtt alkalmatlanságát:

„Nem tudják a tinédzser lányok, hogy ki a gyerek apja, mert elmennek a diszkóba, és kábítószer hatása alatt nem tudják kontrollálni, hogy mit cselekszenek.”

Botrányos is, ha ezt a fiatalok tömegét megbélyegző, elvtelen mondatot egy leendő, egészségügyet, oktatást, családpolitikát és még sok minden mást irányító politikus mondja.

Kásler Miklós azonban nem ezt mondja.

A 2013-ban készült riportban – amelyből a kivágott 10 másodperc is származik – ugyanis ez hangzik el az Onkológiai Intézet igazgató-főorvosától:

„…Hát, igen, a rengeteg abúzus, aminek tanúi lehetünk: a kábítószerek liberalizálása, a szexuális kilengések – egy csomó olyan per van, amikor nem tudják a tinédzser lányok, hogy ki a gyerek apja, mert elmennek a diszkóba, és kábítószer hatása alatt nem tudják kontrollálni, hogy mit cselekszenek.”

„Mecsoda különbség ám!” – kiáltana fel a viccbéli rabbi.

Nem tudom, milyen ember Kásler Miklós, lehet, hogy zseni, lehet, hogy egy semmirekellő alak, lehet, hogy kiváló vezető, lehet, hogy a humánszféra leendő tönkretevője – én azért megvárom, amíg valamelyik kiderül. És bátran állíthatom, véleményem is lesz, mégpedig saját –  nem előregyártott, mások által konyhakészre emésztett.

Mert, kedves uszuló barátaim, uszulni is csak pontosan.

Szépen nem is muszáj.

A szombati tüntetés számszaki elemzésétől – miszerint ki van többen: a többen-e vagy a kevesebben-e – most eltekintenék, sőt minden más jelenségtől e dicséretesen népszerű rendezvény kapcsán.

Talán egyet kivéve.

A tömegben ugyanis szép számmal tűntek fel árpádsávos lobogók is, és (láss csodát!) mindez a világon senkinek nem szúrta a szemét. Az Index másnap boldog izgalommal jegyzé a könnyes összeborulásról, hogy „a hatalmas tömegben békésen megfért egymás mellett a trikolór, árpádsávos és uniós zászló.” Okkal és joggal csalódott ezrekkel együtt fényképezkedő megélhetési rettegők, főhivatású üldözöttek bőszen tiltakoztak a diktatúra minden formája ellen – és ezek a zászlók valahogy belefértek a képbe.

Hisz mind egyet akarunk. És itt nem ám egy a zászló. Itt sokféle. Mert mi sokszínű világot akarunk. Ha kell, belefér egy icipici fasizmus is. Néhány zászlónyi. Slussz. Majd befogjuk az orrunkat (amint azt az elmúlt hónapokban sok helyütt olvashattuk, ugyebár).

Elnézést az okoskodásért de: nem fér bele.

Nem.

Semennyi.

Akkor sem, ha ugyanaz az ellenség.

Mindezt szóba sem hoznám, legfeljebb magamban dünnyögnék, ha a jelenség nem alig több mint huszonnégy órával előzte volna meg a holokauszt emléknapját. Amikor is (legalább ezen egy napon) nem árt elgondolkodni, hogy értelmes, tanult emberek, művészek, pedagógusok, orvosok, gondolkodók sokasága hogyan, milyen kis szennyes alkuk tömegével adhatta éveken keresztül hátterét a huszadik század egyik legpusztítóbb, legaljasabb rendszerének.

Úgyhogy ha nagyon belefeledkeznénk ma vagy bármikor e megfejthetetlennek tetsző talányba, különösebben ne igyekezzünk messzire a példák keresgélésében.

Első lépésként talán ott a tükör.