Egyszer volt, hol nem volt, volt a Magyar Rádióban egy vastag, piros vonal, úgy hívták, hogy mikrofonengedély.

Fogalmam sincs, mik voltak a kritériumai. Gondolom, ott ült egy homlokráncoló zsűri, és vizsgálta, hogy az éterben hivatásszerűen megszólalni vágyó tud-e képezni így vagy úgy, ível-e ekképpen vagy akképpen, nem utolsó sorban van-e kettővel több agysejtje mint egy kézi mixernek és a többi. Az is igaz, hogy valamikor a rádió és a televízió etalon volt a nyilvános megszólalás terén, igazodni (és igazítani) lehetett hozzá, alapvető műveltségünk, a megszólalás mikéntje pontosan mérhető volt vele és általa.

Ó, boldog békeidők!

Ülök a fürdőkádban, hallgatom a Kabarémanitiné adását a Rádió „főadóján”. Nem elég, hogy a csávó, egy Felméri Péter nevű világhíresség a stand up comedy című kultúrairtó izét nyomja (vagyis százéves vicceket fűz föl valami alibi ívre úgy, mintha mindez vele történt volna meg), de közben annyit hallasz, hogy „s zsdrab a feleségem a btrganyi sagzsadrialitásból” – meg hasonlók.

Maga az iszonyat. Jó a készülék, a Bartókon Rostropovichot a körülményekhez képest is kiválóan élvezhetem itt, a kádban, de ennek a faszinak a hülye dumájából a kötőszavakon meg a nézői röhögéseken kívül az  égvilágon semmit meg nem ért földi halandó, az artikuláció egyszerűen nem éri el a mérési küszöböt. És tolja a hülyeségeit és tolhatja gond nélkül.

És akkor jön egy félmondat, amely ettől a félkegyelműtől előszáll a szélrózsa minden irányába: „Utolsó gondolatként megosztanák egy másik nagy élményt, ami velem történt”.

És Kazinczy meg Karinthy s nehány további írni-olvasni tudó honfitársunk hazájában nem lövik ki a Holdba. Sem őt, sem a szerkesztőjét. Sem senkit.

Nem, bakker, nem.