Mindent értek, gyerekek, higgyétek el.

De az HOZZ RÁ.

RÁ.

RÁ.

És nem, nem REÁ.

És akkor még össze is jöhet nekünk egyszer ebben a büdös életben.

Ránk férne.

– Tanú! Ismeri maga a Kovácsot?
– Nem, sosem hallottam róla.
– És a Tóthot?
– Hát, bíró úr, akkor már inkább a Kovácsot.

Erre tulajdonképpen két okom is volt.

Az első úgy tizennégy éves korom táján adódott. Abban a korban, amikor a küldetését belátó ember mélán, de rendíthetetlen hordozza az emberiség összes fájdalmát, tehetetlenségét és annak biztos tudatát, hogy őtet már senki, de senki nem szereti és nem is szeretheti, tehát például soha nem fog egyetlen nő sem belezúgni, egyáltalán: semmi értelme az életének, ha majd meghal is, vidéken lesz eltemetve, jeltelenül. (Lehetőség szerint tömegsírban.)

Ilyen előzmények után nem tehet mást az ember, mint hogy elhatározza: költő lesz. Ennek első lépéseként elrohantam a papírboltba, vettem egy nem túl vastag, de egy költői életműnek épp elegendő vonalas füzetet, hazamentem, és leültem, hogy megírjam azt a művet, vagyis A Művet, amelybe majdan belesűrűsödhet az én – és nem utolsó sorban az egész emberiség – minden fájdalma. Pillanat műve volt megtalálni a legalkalmasabb címet: A BÉNA SZERELME.

Most már csak a művet kellene megírni. Nosza:

A béna szerelme olyan,…

És itt máris megakadtam. Mert milyen. Hát amilyen az enyém. De az milyen. Hisz nincs is szerelmem. De lehetne. És épp ez a baj. Hogy nincs. De lehetne, és bár lehetne, de nincs. És hogy lehet, hogy nem is lehetne, de nincs is.

Zúgott a fejem.

Körülbelül két órát ültem a papír fölött az emberiség fájdalmának növekvő és egyre kilátástalanabb terhével, aztán befejeztem a művet:

A béna szerelme olyan, / Hogy jobb nem is beszélni róla. – És mentem focizni.

Hát, ez volt az egyik ok.

Aztán vagy húsz évvel később valahol lapoztam valamit, amiben egy helyen ez állt:

Hogyha golyóznak a gyerekek, / az isten köztük ott ténfereg.

És akkor megborzongatott a gyönyörűség, hogy milyen jó, hogy én nem lettem költő.

Vagyis milyen jó, hogy nem én lettem költő. Hanem valaki más. Valaki, aki képes, és tényleg képes, hogy a vállára vegye.

Az egész emberiségét. És közte az enyémet is. És hogy ez milyen gyönyörű.

Gyönyörű, gyönyörű.

Hát, ezért.

Ezúton mondok köszönetet mindazon barátaimnak, közelebbi vagy távolabbi ismerőseimnek, akikkel az elmúlt nehéz hetek-hónapok során – bár álláspontjaink, meglehet, igen távol álltak egymástól egynémely kérdésekben – egyszer sem neveztek hülyének, fasisztának, nácinak, mosott agyúnak, birkának, zombinak, mocsoknak, ostobának, bérencnek, akolmelegben megbúvónak – hanem ezek nélkül bocsátkoztak olykor igenis építő polémiákba, vagy látván nézeteink különbségét, netán fafejűségemet, tapintatosan elkerülték az e kérdésekről szóló vitát.

Nagyon hálás vagyok nekik, hogy az a felelősség és feladat, hogy április 8-a után is kell majd valahogy egymással beszélgetnünk, boroznunk, tanakodnunk, világot építenünk, egymást őszintén megölelnünk, fontosabb volt számukra, mint kispályás meccsek megvívása.

Ezúton szeretném jelezni, hogy a többiekkel, ha csak rajtam múlik, ezután is éppúgy beszélgetünk, nevetgélünk, kvaterkázunk majd, mintha mi sem történt volna.

Mintha.

„Afrikában mínusz nyolc és plusz negyvenöt fok között ingadozik a hőmérséklet, valamint az emberek kedélyállapota.”

Természetesen Rejtő.

Most olvasom, hogy az egykor hangfelvétel kiszivárogtatásával világhírűvé lett pártdezertőr most amiatt szégyelli magát, hogy jelenlegi pártjában valaki kiszivárogtatott egy hangfelvételt.

Gyerekek, lehet, hogy hányinger a mostani kampány, de a humorunk még töretlenül tartja magát – és ez a fő.

Tekintettel arra, hogy a választási kampány immár elkerülhetetlenül a célegyenesbe látszik fordulni, a médiában ehhez kötődő közlések már ez ideig is az átlagos sokszorosára ugrottak, s ez várhatóan exponenciális növekedést mutat majd az előttünk álló időszakban. Mint minden emocionálisan túlfűtött időszakban, ezekben a sorsdöntő órákban is igen könnyen nyer utat (sajnos!) verbális megnyilatkozásainkban a felületesség, a pongyolaság, az oda nem figyelés.

Jómagam egyetlen, ám vírusként terjedő helyesírási vétségre – mint típushibára – szeretném felhívni a figyelmet:

A magyar helyesírás szabályai közelmúltban megjelent 12. kiadásának (Akad. Kiadó, 2015) 92. pontja – alapul véve és alkalmazva a hangjelölésnek az egyszerűsítő írásmód szerinti elvét – rendelkezik a többjegyű betűk kettőzött alakjának helyes írásmódjáról, amely e pontban megkülönbözteti annak tőszókban és toldalékos alakokban, illetve összetett szavak összetételi határán történő használatát, helyes lejegyzését. A szóösszetételekkel kapcsolatban egészen pontosan így rendelkezik: „Nem egyszerűsítjük azonban az összetett szavak tagjainak határán találkozó azonos kétjegyű betűket: kulcscsomó, jegygyűrű, nagygyűlés, fénynyaláb, díszszázad, észszerű, mészszerű.”

Ennek fényében tartom fontosnak felhívni a figyelmet, hogy a nyomtatott és elektronikus, azon belül is a közösségi média cikkeiben-posztjaiban e napokban ezerszámra jelenik meg a következő helytelen – és épp ezért elfogadhatatlan – alak: fasszopó.

A fentebb idézett szabály figyelembevételével a helyes alak ugyanis: faszszopó.

Legyünk igényesek, ha már mindenképpen rendet szeretnénk előbb-utóbb ebben az országban.

Azonnali beköltözéssel mélytengeri búvárharangot bérelnék április 9-éig.

A Real párizsi visszavágóján lángban áll a fél stadion, legalábbis a pirotechnikai eszközök tüze világít be mindent. Az elmúlt évtizedek stadionkatasztrófáinak árnyékában egy kívülállónak bizonyára elég ijesztően fest mindez, de talán nemcsak neki – a bíró meg is állítja a meccset, a párizsi játékosok maguk intenek lángban és füstködben álló szurkolóiknak: abba kéne hagyni, nem jó ez senkinek.

A mindig objektív Hajdú B. István pedig valami ritka erőltetett intonációval épp elkezdené dicsérni, hogy milyen jól mutat egy stadionban a pirotechnika, milyen jól illik az ilyen a foci hangulatához – de hangja egyre inkább tétovázik, akadozik, aztán Hajdú B. nem is folytatja.

Mint aki maga sem hiszi el azt, amit mondania kell.