Nehezen boldogulok a pesti léttel. Más az én ritmusom. Vidéki vagyok, és már jóvátehetetlenül az is akarok maradni, mindenképpen. Két napig boldogan járom a fővárost, aztán már iszkolnék.

A BKV-jegyautomatánál izzadok éppen, már sokadszor csinálom, de még mindig frusztrál, hogy mögöttem százan várnak arra, meddig tökölök a masinával. Most viszonylag gyorsan megy, nyomom itt, nyomom ott, kártya be – már kiköpött pesti vagyok.

A mellettem lévő szerkezetnél kisebb család igyekszik, időnként tanácstalanul, de nyomkodnak bőszen. Százhúsz kilós, svárkliforma gyerek a legelszántabb.

– Oké. Ezt nyomd meg neki.

– Ezt?

– Ja. Nyolc darab jegy.

– Nyolc.

– Most fizetést nyomj.

– Nyomom.

– Áfás számla megazapámfasza nélkül.

Ó, boldogító ritmus. Egy kicsit már otthon érzem magam.