A közrádió nagyonfüggetlen riporternője kérdésében (?) épp azt taglalja, hogy az ellenzéki főpolgármester-jelölt kiszivárogtatott beszélgetésében trágár szavakat használ, és egyetemet végzett létére (!) töltelékszavakat mond, valamint az ikes ragozást is helytelenül használja.

Ezúton jelzem a nyelvi műveltség bajnoknőjének – aki a hétvégi kerti sütögetésen nyilván estélyi ruhában jelenik meg –, hogy privát közléseimben sokakhoz hasonlóan magam is használok trágár szavakat (referenciám milliós nagyságrendű), töltelékszavakat, valamint az ikes ragozást is időnként helytelenül alkalmazom.

Mielőtt még valaki megosztaná Vörös István két (egyébként egészen jó) Weöres-átiratának képét azzal a felirattal, hogy

„2019… Hajrá Magyarország… Alsó tagozatos tankönyv…”

– szeretném jelezni, hogy e művek nem tankönyvben, nem is gyermekkönyvben, hanem az Apám kakasa című parafrázis-gyűjteményben találhatóak, amelyet olyan felnőtteknek írtak, akik nemcsak olvasni tudnak, hanem választások idején sem válnak szükségszerűen idiótává.

Tudod, elmentek a feketerigók.

Hogy megértsd, el kell mondanom, milyen volt, amikor idejöttek. Én már száz éve itt éltem, amikor egyszer csak elkezdett madárdaltól zengeni a környék. Addig is voltak itt csiripelések persze, de attól kezdve őrült trillák, szólamok, mittudomén mik kezdtek zengeni hajnalonta. Az bizony nehéz időszak volt, mármint megszokni, mert ezek a dögök aztán rázendítettek 4 óra 13-kor (mindig megnéztem az órát), aztán tolták a dalt rettenetesen. Egyszer ki is néztem hajnalban elég idegesen, hát, látom, hogy a főkolompos a szemközti emeletes ház legfelső sarkán ül, és énekel veszettül, szembe a feljövő napnak. Gondolhatod, milyen boldog voltam. Le tudtam volna szedni csúzlival, bakker. Aztán reggel, ahogy kimegyek a házból, ez a főkurjongató tróger ott sumákol a kertemben, és mereszti a szemeit rám, fenyegetően, mintha azt vizslatná, mi a rossebet keresek az ő kertjében.

Tudod, ekkor értettem meg, hogy én tényleg az ő kertjében vagyok. Vendégként. Bemerészkedtem, mondhatom, bepofátlankodtam hozzá, és ő rosszallóan nézi, miért nem húzok el a büdös francba. Hát el is húztam. És azóta boldogító lett ez a dal reggel, délben, este. Mert ezek, tudod, iszonyúan tudnak trillázni. Annyi oktáv nincs a világon, amit ezek ki ne énekelnének. Ahogy hallgatod, el sem tudod képzelni, mennyi dallamvariácójuk van, hej!

És milyen szerelmesek tudnak lenni! Márciusban egy ilyen feketerigó pasi szétüvöltötte magát az egyik szemközti ciprus tetején, merthogy a mellette lévő ágon egy igen formás kis tojó biggyeszkedett – egész jó seggű kis rigócsaj volt, meg kell hagyni –, és ez nyomta neki a rigóvakert, édesen, dallamosan, szerelmesen, tojó-átölelősen – szóval, ahogy mi csináltuk annak idején.

És ez semmi. Itt élek szinte a születésem óta, de ilyent még nem láttam. Ezek idefészkeltek, apám. Mi annyit láttunk, hogy a rigópasi egyre sűrűbben jön, hoz mindenféle ágakat, lótúrót, aztán egyszer kifigyeltem, hogy ezek a terasz ágbogai közé fészket raknak. És nemcsak a pacák, hanem a csaj is. És egyre sürgősebben, egyre serényebben. És a csávó még egy galambot is elzavart, baszki, úgy felfújta magát és úgy ordított a nála tízszer nagyobb dög galambbal, hogy én fostam kimenni a teraszra, basszus. És elhajtotta, öregem.

Aztán meg csak azt láttam, hogy a rigópasi jön hatalmas kukacokkal, és ötpercenként fordul, és fél nap is eltelt, mire rájöttünk, hogy ez paszitát hord, öregem, mert hogy mi rigónagymama és rigónagypapa lettünk Zsuzsimmal. Én persze fosógép vagyok, és az ostoba, kétségbeeső faszik aggodalmával kérdeztem, mivel lehetne segíteni nekik vajon, de Zsuzsi a nő ősi gyönyörű ösztönével mondá, hogy talán elég, ha nem baszogatom őket. És kikeltek, apám, kieltek! Nem kukucskáltam, de egyik délután azt láttuk, hogy egészen kis csórikáim itt kezdtek repkedni, és a teraszléceken, mintha kis startkövön állnának, remegett a seggük, és egyszercsak repültek. És visszajöttek, és megint repültek édes pihés tollsubájukban. Beszarás volt, bátyám.

És ezek most elrepültek. Talán a túl nagy meleg miatt, talán mert ezek vonulnak, nem vagyok én madarológus, most csendes a kert. És nézegetem az üres fészket.

Elmentek a feketerigók.

Elrepültek, elhúztak, mint ahogy Te, édes Kuzmicsom, te egyetlen Duzmath Béla, drága szerelmes barátom. Ahogy te most elrepültél a gyerekkori szerelmeinkkel, vicceinkkel, hajnali világ-átöleléseinkkel, disznóságainkkal, motorozásainkkal, világmegváltásainkkal, pirkadatig sörözős-bagózós rollingsztonsz-hallgatásainkkal – mindennel. És itthagytad a fészket francba.

Drága Zsuzsim aggódik értem, hogy nem tudok sírni, csak nézek magam elé órákon át, révülten, sehol sem élve.

Hát én így sírok, édes Bélám, tudod te jól. Leülök, és kopogok ezen a szaron. És nézegetem az üres fészket.

Jövök, repülök én is nemsokára. Kérd ki a fröccsömet.  

Letört egy pöcök a páraelszívó kapcsolóján. Hívom a helyi szerviz számát.

–  Jó napot kívánok, két éve vettem a gépet, a típusa ez és ez, sajnos nem tudom, garanciális-e még a készülék.

–  Semmi gond, tessék felhívni a pesti központi ügyfélszolgálatot, ott meg tudják mondani.

–  Köszönöm szépen.

Hívom a pesti ügyfélszolgálatot.

–  Jó napot kívánok, két éve vettem a gépet, a típusa ez és ez, sajnos nem tudom, garanciális-e még a készülék.

–  Mikor vette pontosan?

–  Ekkor és ekkor.

–  Ön előtt van a garancialevél?

–  Igen.

–  Olvassa fel kérem, a modell számot.

–  Százhatezer-hatszáztizenkilenc.

–  Az nem lehet, ennek egy nyolc jegyű számnak kellene lennie.

– Sajnálom, nekem itt ez szerepel.

–  Akkor a sorozatszámot legyen szíves.

–  Rendben. Huszonkilenc, harminchat, tizenhárom, huszon...

–  Nem jó, ez így túl hosszú szám. Nincs ott másik szám?

–  Megesküszöm, hogy nincs.

–  Akkor legyen szíves szétszedni a gépet, a motor mellett fel van ragasztva egy matrica, azt kellene felolvasni, ami azon van.

Szétszedem a gépet telefonnal a kézben, tökig olajban.

–  Sajnálom, itt ugyanezek a számok vannak.

–  Akkor egy másik matricát kellene keresni.

–  Csak ez van.

–  Jó. Hol vették a gépet?

–  Itt és itt.

–  Jó. Mi a hiba?

–  Letört a kapcsolónak a pöcke.

– Igen? Akkor viszont nagyon sajnálom, de a törési károk nem garanciálisak. Kérem a megértését.

Fáradtan teszem le a telefont. Valahogy fél óra után mégiscsak eljutottunk az egyetlen releváns kérdésig. Vigasztalásképp eszembe jut Károly haverom története, amelyet épp a közelmúltban mesélt:

- Egyik reggel arra ébredtem, hogy baromi alhasi fájdalmaim vannak. Elmentem a körzeti orvoshoz, aki elküldött Pest túlsó felére egy urológushoz. Kérdezte mi bajom, mondtam. Azt mondja, prosztata lesz, megvizsgál. Hajoljak előre, ő meg középső ujjal durr, bele a valagamba. Majdnem összeestem. Azt mondja, nem talált semmit, de van egy specialista ismerőse, menjek el hozzá. Átutazom fél Pesten, specialista mindjárt mondja, hogy hajoljak előre, durr, bele a valagamba. Majdnem elájultam. Azt mondja, ő bizony nem talált semmit, de volt-e szexuális aktusom a napokban. Mondtam, itthon volt a nőm Londonból, gyakorlatilag három napig ki sem szálltunk az ágyból. Hja, fiatalember, akkor ez az oka, nem kell vele foglalkozni. Na, mondom, professzor úr, nem lehetett volna ezt elsőre megkérdezni?

Ez megvigasztal. Mindenképp én jártam jobban a letört pöcökkel.

Két nappal ezelőtt „lelőtték” a Töprengő blog facebookos csoportját és „kistestvérét”, a blog azonos nevű oldalát. Már szóltam róla: a Bangóné-írás megjelente után két órával elérhetetlenné vált a 2016 óta ide általam bejegyzett mintegy hatvan írás. Azóta mindegyik bejegyzésnél annyit látni: „Ez a bejegyzés nem felel meg közösségi alapelveinknek, ezért más nem tudja megnézni.” Talán fél óráig is néztem a lebénult képernyőt. Utoljára vagy húsz éve éreztem ilyent, amikor egy 1986-ban kelt III/III-as jelentésen felfedeztem a saját nevemet, akkori legjobb barátom kezeírásával. Nem hittem, hogy ilyen lehet, mintha egy másik, pokoli dimenzióba léptem volna át.

Igen sok gyűlöletbeszéd, förtelem törlődött: Elköszönés helyett (LányiPéter-nekrológ), Drága Főorvos Úr! Drága Pista! (dr. Hulin István-nekrológ), Ünnep után (egy öngyilkosság anatómiája), Boríték az asztalon (utolsó emlékem anyámról), Dr. Merő Béla köszöntője a Baka István – Lányi Péter emlékhangversenyen (vendégszöveg), Pityu (mosogatógépünk a gender-vita tükrében), Fénykép (közelkép egy gyászolóról), Páva – a hagyomány virtuózai (kulturális értékeink mentőiről) – és még hömpölyög és hömpölyög a gyűlölködés.

Hogy hova, kikhez vezethetnek a letiltás szálai (és hatvan, egyszerre letiltott bejegyzésnél senki ne jöjjön az automatikus moderáció ostoba szerecsenmosdatásával), azt az inkriminált bejegyzés kapcsán nem lenne nehéz kitalálni, de nem óhajtok vele foglalkozni. Lelkük rajta. Már ha van egyáltalán.

Nem fogok drámázni, hiszen ha úgy tetszik nem is ért kár: a blogom – egyelőre – jó egészségnek örvend az orbangy.blog.hu oldalon. A néhány híján 100 000 látogatás megelégedéssel tölthetne el.

Azonban a bejegyzésekkel együtt eltűnt néhányszáz kommentár, vélemény-ellenvélemény, hozzáfűzés, kiegészítés is. Olyanoké, akik még hisznek olyan elaggott perverziókban, mint a beszélgetés, polémia, vita, megoldáskeresés. Olyanoké, akiknek még van saját véleményük, akik nem óhajtanak a mainstream média arctalan, akarattalan marionett-bábui lenni, akik számára még fontos élmény a mások álláspontjával való azonosulás, tartalmas közösségvállalás, s olyanoké is, aki bár nem értetek egyet egynémely mondandóval, azt nem restellik magukat vállalva szóvá tenni. Szemben azokkal, akik csak arcukat eltakarva, „saját odvas fogaikba mernek beleröhögni” – amint azt Örkény definiálja.

Jelzem tehát: a blogom még él, hogy a Facebookon megjelenhet-e, nem tudom. Ha keresnéd, Olvasóm, megtisztelsz: az orbangy.blog.hu-n megtalálod, ha bejelölöd a követést, értesülsz, ha írok.

Olvass, érts egyet vagy vitázz körmöd szakadtáig: légy szabad.

És közben figyelj.

Annak idején a gimnázium negyedik osztályában már elég nagy volt a pofánk, nyilván mindenkinél jobban tudtunk mindent, elképzelhetetlen volt számunkra olyan helyzet, amelyet meg ne tudtunk volna oldani.

Azért az élet majdnem ránk cáfolt.

Az őszi almaszüreten (ó, áldott emlékű bikinik a szemközti ágakon!) két szedő atyafi valamin összevitázott, s egyikük utolsó érvként azt találta említeni: „Apád fa…a!”

Nem jókor tette: egyik tanárunk épp arra járván felemlegette e mondat stiláris deficitjét, hozzátéve, hogy hétfőn, immár az iskolában, újratárgyaltatik ez aggályos szituáció.

Perc sem telt, az igen összetartó és roppant leleményes osztály számára adott volt a feladat: hétfő reggelig előállítani egy olyan, abszolút életszerű dialógust, amelyben szerepel ez a replika: „Lapát, kasza!” Mert onnan már csak egy aprócska lépés annak igazolása, hogy a mondat sajnálatosan félrehallatszott.

E régi történet most onnan ötlött eszembe, hogy egy képviselőnő a cserfes szókimondás látszatának reményében egy interjúban nemes egyszerűséggel patkánynak nevezett mittudomén hány százezer szavazót az egyik táborból. Szerencsére náluk is összetartó az osztály, s, ahogy mi sem ítéltük el magáról megfeledkezett osztálytársunkat, sőt védelmére egyesültünk, e társaság is fürge brainstorminggal reagált: ezt a mondatot tulajdonképpen mégsem így kellene helyesen értelmezni, tehát nem is a választókról van szó, hanem választottaikról, azok a patkányok. Megerősítendő e posztulátumot villámgyorsan napvilágot látott egy kampányvideó is (hisz kampány van, vagy mi a rosseb), ahol „Ti írtátok” címmel civil vélemények gyűlnek. Ott mások mellett ez olvasható: „Szükség van írtásra, főleg a Lendvay utcában és környékén…” – mondja (írja) egy állítólagos Károly, bár egy közepesen hírérzékeny olvasó is gyanakvással él a helyesírást látván, hogy ezt tán mégiscsak Bangóné képviselő asszony írhatta személyesen.

Nem nagyon akarnék azzal foglalkozni, hogy ez a történet immár erőst közelít a nácizmus, fasizmus felé (a jelenség kapcsán a nem éppen ner-kompatibilis TGM is utalt erre). Nem méricskélném azt sem, hogy a minden irányból ömlő szenny nyomán meglehetősen gyalázatossá vált közbeszédet mennyivel sikerül tovább silányítani e megerősítéssel.

Én csak arra szeretnék utalni, hogy a patkányozós nyilatkozatot orvosolni lényegesen kisebb feladat lett volna, mint nekünk annak idején összetákolni egy lapát, kasza tartalmú dialógust. Talán elég lett volna erkölcsi alapállásból kezelni a kérdést, példát mutatni – nem pedig izzadtan-zsírosan politikai hasznot akarni egy nyilvánvalóan menthetetlen helyzettől. Az talán még jövedelmező is lehetett volna.

Mert így meglehet, hogy sokaknak mégiscsak a kerti szerszámos sufni jut eszükbe és semmi más.

Lapátok, kasza.

Bruno Ganz volt a neve a földi létben.

Bevallom, egész tegnapelőttig nem tudtam ezt. Egy tekintet volt mindeddig számomra. Nagypapa tekintet, gyönyörű, angyali szemekkel. Ahogy Berlin felett, az ég alján áll, kopott ballonkabátban, angyalszárnyakkal, copfba kötött hajjal. Örökléti bölcsen.

Utána vagy tíz évig nekem is copfom volt. Mert azt hittem, hogy az angyalok copfosak. És ha copfos az ember, akkor angyallá lehet. Olyanná, aki csak megy testetlenül, súlytalanul a világban, senki sem látja őt, csak a kisgyerekek, odamegy emberekhez, óvatosan belehallgat a beszélgetésükbe, a ki nem fizetett tartozásokba, befelé síró házasságokba,  hitehagyott férfifejeket jóságosan magához ölel, édes nők homlokára láthatatlan csókot lehel, megment öngyilkosokat, szerelmeseket, magányosokat.

Jó lett volna ilyennek lenni. Copfos angyalnak. Berlin fölött. Budapest fölött. Szekszárd fölött, bárhol.

Tegnapelőtt elrepült ez az angyal. Elrepült az álmom, a copfok, a jóság.

Üres a világ. Kong.

Decemberben az egyik aktuális tüntin egy 18 éves gimnazista – nem vagyok hajlandó leírni a nevét – lelkesen bajszosfaszozott, s egyebek közt izente az egyik párt képviselőinek, hogy mindegyikük bassza arcon magát. No, meg is indult az óbégatás ez alpári stílus kapcsán, hogy helyes-e ez ígyen.

Bevallom, nem nagyon értem, miért.

Ugyanis ahogy elnézem, az ocsmányság, a trágárság, az obszcén megszólalás nem szokássá, hanem politikai áruvá nőtte ki magát Kazinczy, Arany, Szent-Györgyi hazájában. Áruvá, tehát olyan termékké, amely birtokosának hasznot terem. Figyelmet, lájkot, esetleg hörgést (az is bevétel ám!), vagyont érő perceket a médiában, fix helyet a fősodorban. Mások méltóságába beletaposni már nem is eszköz, hanem végcél lett. Az igényesebbek fasisztáznak meg kommunistáznak, a kevésbé finomkodók buziznak, köcsögöznek – ne mondja már Esterházy, hogy nincsenek szintek.

A közbeszéd önjelölt formálója – nem vagyok hajlandó leírni a nevét – nagy műgonddal komponáltan bajszosszarozik, a magasan kitüntetett publicista – nem vagyok hajlandó leírni a nevét –, aki évek óta nem él másból mint altesti kifejezések Freudot is zavarba ejtő, zsonglőrmód történő keveréséből, épp a fent említett leánygyermeket látja el az egyik házikedvenc csatornán igazi kretén barom állat címkével.

És a tömeg zabálja.

Az üzenőfalamon értelmiségiek, egyebek mellett tanár ismerősök tömege gecizik lankadatlan buzgalommal, az egykoron megfeszíteni óhajtott fő fidesz-oligarchával boldog szellemi közösséget vállalva. (Igaz, mindezt amúgy entellektüel mód O1G rövidítésbe öltöztetve, ami nagyjából azzal ekvivalens, amikor a helyi széplelkű ribanc a kocsmai klotyóban fodros szalvétával fogja meg a kenyéradó szerszámot.) De dübörög a lófaszozás, kurvázás, bazmegolás és még oly sok minden, hogy – e téren egyébként igen alaposan művelt – szókincsem követni is alig bírja.

A kérdést tehát a gimnazista leány kapcsán rosszul tesszük fel.

Nem, nem az a baj, hogy így beszélt. Ő is termék, ennek a közbeszédnek a terméke. Ő nem ő: ő mi magunk vagyunk, ő a mi nevelésünk. Mindannyiunké, aki nem megy fel a színpadra, hogy elmondja: itt nem, kisanyám. Otthon apának, anyának, a haveroknak, a mittudomén kiknek igen, de itt, az ügyünknek nem. Mindannyiunké, aki tévéjébe, rádiójába, honlapjára be- és felengedi. Mindannyiunké, aki megvásárolja, kitünteti, közösséget vállal vele csak azért, mert ő is a mi csapatunknak szurkol, mert a saját frusztrációnk, elfojtottságunk, kielégítetlenségünk bármikor, szemünk rebbenése nélkül fölébe kerülhet egyébként melldöngetve rikoltozott erkölcsi értékeinknek.

A kislány egyébként nagy reményekkel tekinthet gyors politikai karriernek elébe.

Ha így folytatjuk, mindenképpen.

Ha most szólhatnál, tudom, azt mondanád: „Gyerekek, van egy jó meg egy rossz hírem: újra összeállt az eredeti Szekszárd Jazz Quartet.” És mi veled nevetnénk persze, mert a meghalással mindig is egyedül neked volt szabad viccelned, hiszen nálad jobban, nálad közelebbről senki sem ismerhette, milyen az.

 De Te most nem szólhatsz, és mi nagyon nem nevetünk, mert te most már nemcsak ismered, hanem tudod is, milyen az. Hát hallgatunk, tehetetlenül jövünk-megyünk a próbateremben, lopva odapillantunk a zongorához, a helyedre, és azt érezzük, hogy te még mindig ott rendezgeted a kottákat a szemüveged fölül kikukkantva.

Eszembe jut egy emlék. 1980-81 körül vetítettek a televízióban egy riportot egy Szegeden élő baleseti sebészről, aki orvosi munkája mellett neves jazz-zenész volt: a Hulin Együttes országszerte sikeres zongoristája, vezetője. Lenyűgöző élmény volt látni azt a szerény, végtelenül tehetséges fiatalembert, aki egyszerre két borzasztóan nehéz pályán épít csodálatos karriert. Aztán amikor egy évvel később kiderült: az a fiatalember Szekszárdra költözik, itt gyógyít és itt zenél tovább, hihetetlen büszkeség és várakozás töltött el jó néhányunkat. Dr. Kelemen Endre, dr. Radnai Tibor, Lőrinczy Gyula – és dr. Hulin István. Micsoda óriások játszottak akkor együtt! És az addigi trióból kvartett lett, mert Bandi bácsi – tudván, milyen nagy tehetségű billentyűs érkezett – átadta helyét a zongoránál, és egy számára is új hangszeren, a vibrafonon folytatta.

Mert az a jazz, amelyet akkor te Szekszárdra hoztál, az ország élvonalában járt, s így a zenésztársak boldogan fogadták be fesztiválokon, hangversenyeken jócskán kipróbált játékodat. Így lettél az együttes zongoristája, zeneszerzője, Bandi mellett másik húzóembere. És lassan kialakult a Quartet saját arca, és jöttek a sikerek, az első nagylemez, amelyet aztán még két másik LP és tíz CD-lemez követett, a rendszeres szereplések a Magyar Rádió Márványtermében, a koncertek a Nemzeti Színházban, a Szépművészeti Múzeumban, a számos tévéfelvétel, a hazai jazz-fesztiválok mellett a fellépések Lengyelországban, Franciaországban, Angliában.

Közben sajnálatos, kényszerű cserék történtek: dr. Radnai Tibor, majd Lőrinczy Gyula halála után Soponyai József és Béres János lépett az együttesbe, s a Hulin-Kelemen-Béres-Soponyai formáció több mint húsz évig dolgozott együtt. Engem 2001-ben ért az a nagy megtiszteltetés, hogy meghívtál prózai közreműködőként a zenekarba.

A két évtizedig együtt zenélő négyesből ma már csak Soponyai Józsi lehet jelen. De azt is tudom, hogy az ígéretét bírod, hiszen azt mondta neked: „Amíg én leszek, Jazz Quartet is lesz.”  Ebben pedig – Józsit és a mostani zenésztársakat ismerve – biztosak is lehetünk.

Most azonban látom felemelt ujjad a zongora mögött, kinézel a kották mögül, hallom a hangod: „Gyerekek, kóda jön!”

De – nézd el nekünk – ez a befejezés most nem akar sehogy sem összeállni. Ezt nem tudtuk, nem lehetett elpróbálni. Nincs hozzá kotta és hiányzik az előjegyzés. Hogy nélküled. Hogy a csendes mosolyod nélkül. Hogy a végtelen eleganciád nélkül. Hogy a halk szavad biztonsága nélkül. Hogy a fellépés után az ölelésed nélkül. Hogy nem nyújthatjuk a kezünket, hogy le tudj lépni a színpadról.

Ez az a borzasztó űr, ami utánad maradt.

Drága Főorvos Úr! Drága Pista! Drága Barátunk!

Isten veled.

Vízkereszt elég hideg idővel köszöntött be. Kint még méteres hó áll, a kotrók végzik a dolgukat, csodát ők sem tehetnek.

Mindenki hazament. A gyerekek, a vendégek, a köszöntők, a mittudoménkik, mindenki. Kivittem a fát, a hóbucka mellett majd, remélem, megtalálják a kukások.

Mosogatom a tányérokat, poharakat, a kiskanalakat, minden nyomot. Könyékig állok a mosogatólében.

A felettünk lévő utca épphogy látszik, csak az emberek fejét, az autók tetejét látni. Mosogatás közben sokára veszem észre, hogy velem pont szemben, ott fenn egy mentőautó áll. Nem villog a lámpája, áll.

A kistányérok elég zsírosak, több mosogatószer kell. Nem öröm a zsíros, nyálkás mosogatószivacs.

A mentő már vagy egy órája ott áll, nem történik semmi. Senki nem jön ki, senki nem mozdul.

Lassan kihűl a mosogatóvíz, cserélni kéne, felnézek, a mentő még mindig ott. Most jönnek a poharak. Van elég. Sokan voltunk, jó volt. Most megáll egy rendőrautó. Csendben, komótosan. Elmegy a mentő. Nincs villogás, csak az ajtócsapódás hallatszik. A melegvíz fogy, kénytelen leszek langyos vízben mosogatni tovább. Basszus. És még ezer kiskanál, kisvilla, miegyéb.

Kikukkantok, ott fenn semmi mozgás már vagy fél órája. Hűl a víz. Több mosogatószer kell, kész. Kinyitom az ablakot kell egy kis friss levegő, bármilyen hideg van is odakint.

A város felől szirénahang, a fülem követi, egyre közeledik, már tudom, hogy erre jön. Tűzoltóautó áll meg. Éppen ott. Nem kukkolunk, apám, megy a mosogatás. Ez a villa hatodszor kerül a kezembe, de barom vagyok. A tűzoltók nagyon lassan, szinte unottan szállnak ki a kocsiból, mintha nem lenne semmi sem. Lehet, hogy nincs is semmi.

Soha nem fogynak el a tányérok. Tányér és tányér egymás után.

Hosszú csend. Újabb vízcsere. Már teljesen kihűlt.

Kis szürke furgon áll a tűzoltók mögé. Na, lassan elfogy a mosogatószer is. Baró, el ne felejtsek holnap venni, mert aztán frankón leszünk.

Hosszú csend. Vízcsepegés, edénykoppanás.

Valamit betesznek a furgonba. Valami hosszú fémdoboz. Pont akkora, mint egy ember. A kiskanalakat rohadtul utálom, alig találni meg őket a zavaros lében.

A tűzoltók most indulnak, felberreg a kocsi, persze, hogy észreveszem. Aztán még öt perc, a furgon is elmegy.

Csend lesz.

Az asztalra tenyerelek. Remeg a lábam. Hirtelen minden nehéz lesz, végtelenül nehéz.

Vízkereszt van.

Csend.