A szombati tüntetés számszaki elemzésétől – miszerint ki van többen: a többen-e vagy a kevesebben-e – most eltekintenék, sőt minden más jelenségtől e dicséretesen népszerű rendezvény kapcsán.

Talán egyet kivéve.

A tömegben ugyanis szép számmal tűntek fel árpádsávos lobogók is, és (láss csodát!) mindez a világon senkinek nem szúrta a szemét. Az Index másnap boldog izgalommal jegyzé a könnyes összeborulásról, hogy „a hatalmas tömegben békésen megfért egymás mellett a trikolór, árpádsávos és uniós zászló.” Okkal és joggal csalódott ezrekkel együtt fényképezkedő megélhetési rettegők, főhivatású üldözöttek bőszen tiltakoztak a diktatúra minden formája ellen – és ezek a zászlók valahogy belefértek a képbe.

Hisz mind egyet akarunk. És itt nem ám egy a zászló. Itt sokféle. Mert mi sokszínű világot akarunk. Ha kell, belefér egy icipici fasizmus is. Néhány zászlónyi. Slussz. Majd befogjuk az orrunkat (amint azt az elmúlt hónapokban sok helyütt olvashattuk, ugyebár).

Elnézést az okoskodásért de: nem fér bele.

Nem.

Semennyi.

Akkor sem, ha ugyanaz az ellenség.

Mindezt szóba sem hoznám, legfeljebb magamban dünnyögnék, ha a jelenség nem alig több mint huszonnégy órával előzte volna meg a holokauszt emléknapját. Amikor is (legalább ezen egy napon) nem árt elgondolkodni, hogy értelmes, tanult emberek, művészek, pedagógusok, orvosok, gondolkodók sokasága hogyan, milyen kis szennyes alkuk tömegével adhatta éveken keresztül hátterét a huszadik század egyik legpusztítóbb, legaljasabb rendszerének.

Úgyhogy ha nagyon belefeledkeznénk ma vagy bármikor e megfejthetetlennek tetsző talányba, különösebben ne igyekezzünk messzire a példák keresgélésében.

Első lépésként talán ott a tükör.