A pokol éjszakája volt.

A láthatás utolsó napja, ilyenkor kellett hazavinni a gyereket, hajnalban ébresztgetni, hogy menni kell, otthagyatni az ágyát, a babákat, a plüssöket, a képeket a falon, háromszázötven kilométer, három átszállás, idegeskedés, görcs a gyomorban, és az a pillanat, az az egyetlen pillanat, amikor el kellett engednie azt a puha, forró kezecskét, aztán már csak a hátát látni, amint az ukáz szerint hátra sem néz, és ott állni a várócsarnokban, nézni az ajtót, ahol  az előbb még látta, most meg már nem látja.

Évek óta félt ettől a pillanattól. Az első alkalom óta. Ez amolyan állandó rettegéssé nőtt már, benne volt nappalában-éjszakájában, amikor boltba ment, amikor belépett a hivatalba, amikor felébredt az éjszaka közepén, mindig ott volt ez az égető félelem. Amikor két hét után feléje futott a gyerek, akkor is. És ott volt annak a másfél napnak minden minutumában.

És most kezdődhetett elölről.

A vonaton nyomorultul szorongatta a társasjátékot, amikor nem nézett oda senki, megszagolta a bábukat, hátha megérzi rajta a gyerek kezét. Semmi. Csak a csattogás.

Éjjel ért haza.

Otthon lepakolt, aztán tanácstalanul állt a hideg lakásban, ténfergett, nem tartozott a világon sehová. Akkor eszébe jutott a közeli kocsma, amelyik még éjjel is nyitva volt, szedte a kabátját és elindult.

Kicsi helyiség volt, jószerivel egyetlen pad volt az összes bútor, azon egy teljesen részeg senki ült vagy inkább feküdt. Azt vette észre, hogy ebben az ocsmány, fülledt páragőzben még mindig komfortosabban érzi magát, mint az otthoni, fenyegető falak közt, amelyek egyfolytában azt röhögték-üvöltötték a képébe, hogy: NEM. Semmi mást. Ezt az egy szót, hogy: NEM. NEM.

Itt meg senki sem üvöltött, ahhoz már túl késő is volt, a mindig unott pultosnő obligát mozdulattal tolta elé a harmadik pohár bort, amikor megzörrent a telefonja.

Üzenet jött.

Látta, hogy valahai katonatársa küldte, az, akivel furcsamód a néphadsereg pokla után is tartották a kapcsolatot, talán ő volt az egyetlen, akit nem utált meg abban a bűzös, aljas embertömegben. Ritkán beszéltek, most is vagy öt éve nem hallott felőle. Ő üzent.

milyen csonka ma a hold
az ej milyen sivatag nema
milyen szomoru vagyok en ma
milyen csonka ma a hold

Sokáig nézte. Először meg se hallotta, hogy a pultosnő ingerülten sürgeti a fizetést, zavartan kotorászott a zsebében, kitette a pénzt, aztán még bebillentyűzte: olellek Ferikem.

Kibotorkált. Hideg eső verte az arcát, amit most nem bánt: szégyellte volna, ha a szembejövők meglátják hogy sír. De hát a késő éjszakában úgyse jött senki, az égvilágon senki.