Tudod, elmentek a feketerigók.

Hogy megértsd, el kell mondanom, milyen volt, amikor idejöttek. Én már száz éve itt éltem, amikor egyszer csak elkezdett madárdaltól zengeni a környék. Addig is voltak itt csiripelések persze, de attól kezdve őrült trillák, szólamok, mittudomén mik kezdtek zengeni hajnalonta. Az bizony nehéz időszak volt, mármint megszokni, mert ezek a dögök aztán rázendítettek 4 óra 13-kor (mindig megnéztem az órát), aztán tolták a dalt rettenetesen. Egyszer ki is néztem hajnalban elég idegesen, hát, látom, hogy a főkolompos a szemközti emeletes ház legfelső sarkán ül, és énekel veszettül, szembe a feljövő napnak. Gondolhatod, milyen boldog voltam. Le tudtam volna szedni csúzlival, bakker. Aztán reggel, ahogy kimegyek a házból, ez a főkurjongató tróger ott sumákol a kertemben, és mereszti a szemeit rám, fenyegetően, mintha azt vizslatná, mi a rossebet keresek az ő kertjében.

Tudod, ekkor értettem meg, hogy én tényleg az ő kertjében vagyok. Vendégként. Bemerészkedtem, mondhatom, bepofátlankodtam hozzá, és ő rosszallóan nézi, miért nem húzok el a büdös francba. Hát el is húztam. És azóta boldogító lett ez a dal reggel, délben, este. Mert ezek, tudod, iszonyúan tudnak trillázni. Annyi oktáv nincs a világon, amit ezek ki ne énekelnének. Ahogy hallgatod, el sem tudod képzelni, mennyi dallamvariácójuk van, hej!

És milyen szerelmesek tudnak lenni! Márciusban egy ilyen feketerigó pasi szétüvöltötte magát az egyik szemközti ciprus tetején, merthogy a mellette lévő ágon egy igen formás kis tojó biggyeszkedett – egész jó seggű kis rigócsaj volt, meg kell hagyni –, és ez nyomta neki a rigóvakert, édesen, dallamosan, szerelmesen, tojó-átölelősen – szóval, ahogy mi csináltuk annak idején.

És ez semmi. Itt élek szinte a születésem óta, de ilyent még nem láttam. Ezek idefészkeltek, apám. Mi annyit láttunk, hogy a rigópasi egyre sűrűbben jön, hoz mindenféle ágakat, lótúrót, aztán egyszer kifigyeltem, hogy ezek a terasz ágbogai közé fészket raknak. És nemcsak a pacák, hanem a csaj is. És egyre sürgősebben, egyre serényebben. És a csávó még egy galambot is elzavart, baszki, úgy felfújta magát és úgy ordított a nála tízszer nagyobb dög galambbal, hogy én fostam kimenni a teraszra, basszus. És elhajtotta, öregem.

Aztán meg csak azt láttam, hogy a rigópasi jön hatalmas kukacokkal, és ötpercenként fordul, és fél nap is eltelt, mire rájöttünk, hogy ez paszitát hord, öregem, mert hogy mi rigónagymama és rigónagypapa lettünk Zsuzsimmal. Én persze fosógép vagyok, és az ostoba, kétségbeeső faszik aggodalmával kérdeztem, mivel lehetne segíteni nekik vajon, de Zsuzsi a nő ősi gyönyörű ösztönével mondá, hogy talán elég, ha nem baszogatom őket. És kikeltek, apám, kieltek! Nem kukucskáltam, de egyik délután azt láttuk, hogy egészen kis csórikáim itt kezdtek repkedni, és a teraszléceken, mintha kis startkövön állnának, remegett a seggük, és egyszercsak repültek. És visszajöttek, és megint repültek édes pihés tollsubájukban. Beszarás volt, bátyám.

És ezek most elrepültek. Talán a túl nagy meleg miatt, talán mert ezek vonulnak, nem vagyok én madarológus, most csendes a kert. És nézegetem az üres fészket.

Elmentek a feketerigók.

Elrepültek, elhúztak, mint ahogy Te, édes Kuzmicsom, te egyetlen Duzmath Béla, drága szerelmes barátom. Ahogy te most elrepültél a gyerekkori szerelmeinkkel, vicceinkkel, hajnali világ-átöleléseinkkel, disznóságainkkal, motorozásainkkal, világmegváltásainkkal, pirkadatig sörözős-bagózós rollingsztonsz-hallgatásainkkal – mindennel. És itthagytad a fészket francba.

Drága Zsuzsim aggódik értem, hogy nem tudok sírni, csak nézek magam elé órákon át, révülten, sehol sem élve.

Hát én így sírok, édes Bélám, tudod te jól. Leülök, és kopogok ezen a szaron. És nézegetem az üres fészket.

Jövök, repülök én is nemsokára. Kérd ki a fröccsömet.