A legjobb szívvel kívánom minden polgártársunknak, aki – miközben jó néhányan nem titkolt szorongással néznek az elkövetkező hetek elé – azzal van elfoglalva,

hogy frusztrált, semmit el nem ért, kirúgott orvosok, gyógyszerészek vírustagadó propaganda-előadását mint a győztes felszabadítók megérkeztét üdvözöljék és terjesszék;

hogy korlátozó intézkedések ellen mint elemi szabadságuk sárbatiprása ellen dühhel vagy cinizmussal tiltakozzanak;

hogy nyíltan vagy burkoltan mindenkit hülyének vagy birkának tituláljanak, aki embertársai, rokonai, közvetlen hozzátartozói, neadjisten saját maga védelmében tudomásul veszi és alkalmazkodva fogadja a kialakult helyzetet, noha nem doktorált virológiából;

nos, a legjobb szívvel kívánom nekik, hogy egy, csak egyetlen napra kapják már el a Covid-19-et.

Lázastól, halálfélelmestől, sírva imádkozó szülőstől-gyerekestől, mindenestől.

És utána bármiféle nyom, károsodás nélkül, makkegészségesen folytathassák életüket. Mintha mi sem történt volna.

A legjobb szívvel kívánom.

Mert hiszem, hogy minden tapasztalat közelebb visz a világ megismeréséhez, megértéséhez, az igazsághoz.

Ez bizonyosan sosem fog Maga elé kerülni. Akkor is örömmel írom le: köszönöm Müller Cecíliának. 

Köszönöm ezt a néhány hónapot.

Nem tudom, hogy jól csinálta-e. Nem tudom, hogy nem lehetett volna-e jobban. De, tudja, úgy vagyok vele, mint amikor az orvoshoz megyek a bajommal. Fogalmam sincs, hogy a gyógyszertől gyógyultam-e meg, vagy magamtól is meggyógyultam volna. De hiszem. Mert az orvosom bizonyosan nagyon ért valamihez, amihez én meg egyáltalán nem, és szerintem ilyenkor épeszű ember ösztönösen bízik abban, aki azért van, arra tette fel magát, hogy engem rendbe hozzon. Tehát elhiszem neki – nem tehetek mást, ha jót akarok magamnak. Hát ezért hiszem, hogy Maga, Maguk jól csinálták. Pedig voltak ám itt sok ezren, akik jobban értettek hozzá. Mondták is, hogy ezt aztán nem így, hogy ez hülyeség, hogy nem akkor és nem azt. Igaz, senkitől sem hallottam, hogy inkább így vagy úgy kellene. Olyantól legalábbis nem, aki felelősséget vállalva mondta volna, úgy, hogy a sajátja mellett egyébként egy egész ország bőrét viszi vásárra.

Maga meg ezt tette. Hát köszönöm.

És köszönöm, hogy korlátoztak. Hogy nem engedték. Hogy nem lehetett – bármilyen nehéz is volt időnként.

Mert meggyőződésem, hogy nincs az a veszélyhelyzet, amelynek megoldása, orvoslása ne igényelne valamilyen korlátozást. Mert valami visszaszorításának mindig ára van. S ha nagy a baj, akár súlyos ára is. Biztosan eljutott Magához: naponta zengett a sirám, melyik intézkedés éppen kiket sújt, miközben épp a „sújtottak” érdekében születtek meg ezek. Hogy mindegyik megfelelő volt-e? Ebben is csak hinni tudok, és hiszek is. Mert most jól állunk.

Hát köszönöm.

És köszönöm, hogy beállt oda középre. Oda, ahova mindenhonnan lőttek. Mert ahol nemtelen politikai harcok tömege dúl, ott ez időszak alatt az ország legveszélyesebb pontja az a pulpitus volt, ahol Maga állt nap, mint nap. Mert Magát le lehetett köpködni. Mert Magáról be lehetett bizonyítani, hogy községi háziorvosból lett egyik napról a másikra országos tisztifőorvos, mégpedig plébániai munkája miatt. Igaz, a Maga színrelépése napján pontosan tudni lehetett, ha valaki ismeri a Google-t, hogy milyen hosszú szakmai utat járt be, de akkor nem lehetett volna bebizonyítani, hogy Maga egy hozzá nem értő, vidéki pártkáder csicskása a fasiszta diktatúrának.

És Maga vállalta. Hát köszönöm.

És köszönöm, hogy mindezt alázattal. Vállalva az esetlenségeket, a nyelvbotlást, a kifigurázást, az időnként gyalázatos karikatúrák tömegét. De, tudja, én sem azért megyek az orvosomhoz, hogy szózatot intézzen hozzám, hanem hogy meg ne dögöljek időnek előtte. Maga, amikor ebbe az egészbe belement, tudta, hogy ezt is vállalnia kell, és tette is. Szót se szólva, alázattal.

Hát köszönöm.

És köszönöm, hogy bár a háborúnak ki tudja, mikor lesz, és lesz-e valaha vége, ezt a csatát szemmel láthatóan megnyertük. És nem olvastam Magával sehol melldöngető interjúkat, sőt mindig is igyekezett kilépni a lehetséges dicsfényből, mert Maga tudta jól, hogy ez egy hatalmas csapat, sok-sok névtelen elkötelezett munkája.

Hát köszönöm.

És köszönöm, hogy bebizonyította, hogy így is lehet.

Hogy azóta hihetem: csak így lehet.

Hogy szépen csendben, de egy egész országnak mutatva példát szakértelemből, emberségből, alázatból.

Hogy bebizonyította – mert be kellett bizonyítania.

Hát köszönöm.

Köszönöm, köszönöm, köszönöm, dr. Müller Cecília.

Ezt a szót először úgy tíz éve hallottam. Nagyon utáltam az első pillanattól kezdve, még akkor is, ha jó ismerősöm ezt öniróniával mondta friss nyugdíjas voltára. Nem szerettem, mert jómagam abban szocializálódtam, hogy az öregeket tisztelni kell. Előre engedni őket az ajtóban, a lépcsőn, segíteni a kosarat felvinni az emeletre, türelmesnek lenni velük, miegymás. Az általánosban az egyik őrsünk még patronálta is az idős Debulay bácsit (akit a kis csibészek remek stílusérzékkel Nebuló bácsinak hívtak a háta mögött), fát vágtak, boltba jártak, faleveleket söpörtek az udvarban, őrsi naplóba bevezették – nagyjából ez volt a patronálás.

Azt már csak felnőttként értettem meg, hogy az öregek tisztelete, óvása milyen ősi társadalmi ösztönre vezet vissza: a közösségek legmegbecsültebb tagjai voltak mindig is az idősek, aggok, hiszen az a tapasztalat, öröklött tudás, bölcsesség volt a birtokukban, ami a törzs, a falu, a kisebb vagy nagyobb társadalom fennmaradásának biztosítéka volt évezredeken keresztül.

Mert az öregek – akár a gyerekek – látnak a legletisztultabban, legpontosabban.

Legalábbis már aki.

Erre a szomorú tapasztalatra az elmúlt hetekben-hónapokban tettem szert, és mondom, a legkevésbé sem boldogan.

Megyek a boltba az „idősáv” vége felé, fél kilenc előtt néhány perccel. Kezemben papíron a lista, a „parasztpendrájv”, pillanatok alatt végezni fogok. Fél kilenc előtt percekkel már kisebb koszorú a nálam jócskán vagy alig idősebbekből. Ahogy átmegyek közöttük, hallom a megjegyzéseket: „Na. Most jön. Aztán mikorra végez?” „Ez sem tudott előbb jönni, mi meg itt várhatunk!” – és hasonlók. Sosem tűrtem jól a hátamba érkező beszólásokat, most sem tesz boldoggá, de arcrezdülés nélkül megyek tovább, van még időm. A boltban jó néhány nálam jócskán fiatalabb vásárlótárs, főképp nők, koruk alapján kisgyermekesek, akik kissé kapkodva gyűjtögetik dolgaikat, némileg frusztráltan, hiszen ez az „idősáv” a két-három gyerek mellett meglehetősen komplikálttá teszi ez idő tájt amúgy sem egyszerű napjaik szervezését.

De szó sem esik, mert mindannyian tudjuk: ez a rendelkezés az öregeket hivatott védeni. Kutyakötelességünk egy mukk nélkül tenni, amit tehetünk.

Lassan elkészülök, nézem az órámat, még ha éppen is, beleférek a zónaidőbe. A pénztáros jó ismerősöm, enerváltan pillant a bejárat felé: „Ne tudja meg, mi lesz itt negyed óra múlva. Nem hinné el azt a verekedést, ami itt menni fog.” Nem reagálok, nem gyártunk és nem táplálunk ellenségképet, főleg nem időskorú embertársaink rovására, de azért szöget üt fejemben a mondat. Ismerem a pénztárost, nagyobb szívű eladót régen láttam – talány ez a mondat nekem.

Az ajtónál azért kapok némi magyarázatot. Kilenc előtt négy perccel elképesztő embergyűrű a bejárat előtt, az „idősávos korosztályú” tömeg ezúttal már nem be-be szólogat, hanem kifejezetten hörög, és általában gyűlöl mindenkit, akit még bent esz a rosseb a boltban, hiszen néhány pillanat múlva már csak az övék kellene, hogy legyen a terep. Ismerősöm, két kisgyerekes anyuka idegesen pakol a bevásárlókocsiból, fogy az idő, odakint meg a türelem – ha volt egyáltalán. Aztán újabb feladat: a bejáratnál összegyűlt tömeg tökéletesen elzárja az utat, szatyraimmal negyed percig szobrozok, majd a gyűlölködő tekinteteknek kénytelen vagyok szólni: ugyan engednének valahogy ki, a repülés már rég nem az erősségem. Erre aztán kapok hideget-meleget, miért most jöttem, meddig várjanak, meg különben is ez az egész hülye rendszer, hogy a fene enné meg azt, aki kitalálta, megint az öregekkel csesznek ki – persze őrült helyeslés a teljes nyuggerkommandó részéről. Megszégyenülten elkullogok, pedig még mindig van három perc addig a nyomorult kilenc óráig.

Hazaviszem a cuccokat, egy kicsit üldögélnem kell, mert még piacra is szeretnék menni, ahova a nagyszerű időzítésnek köszönhetően 8 és 10 között be nem tehetem a lábam.

Nincs apelláta, berzenkedés nélkül tudomásul veszem, hogy így védjük szépkorú földijeinket, még ha talán lehetne is ennél észszerűbben. Negyed tizenegy, most már mehetek, igaz, hogy az árusok egy része már szedelőzködik, azért jut még nekem is, ami kell. Az egyik elárusító asztalánál ácsorgok, amikor egy nyolcvan körüli nénike gond nélkül befurakodik elém. Rajtam maszk, rajta semmi.

Elgondolkodom. Most mondjam neki, hogy én azért most jövök ilyenkor és azért viselek maszkot, hogy őt védjem? Hogy egy háromnegyed ország azért él kényelmetlenül hónapok óta, dolgozik, tanít-tanul „hómofiszban” vagy veszíti el épp munkahelyét, hogy az ő korosztálya biztosan életben maradhasson? Nem mondom – nem vagyok meggyőződve, hogy értené szózatomban azt a kifejezést, hogy társadalmi szolidaritás. Azért amíg előttem (helyettem) kéri, amit kér, körülnézek: csak a látókörömben tíz-tizenöt hasonló korú nénike-bácsika, igaz, egy részükön maszk is van.

Ha a kedves olvasó mindebből azt szűrné le, hogy álláspontom szerint AZ idősek így viselkednek – komoly tévedés lenne. Nem látom ugyanis közöttük azon ilyen korú ismerőseimet-ismeretlenjeimet, akik már akkor polgárok voltak, amikor ez a kifejezés még szitokszónak számított, akik már akkor tudták bizonyos társadalmi szabályokról, hogy az épeszűek amúgy is így viselkednek, a többieknek meg kötelező. Megrekedt arcokat látok, örök félretoltakat, szerencsétlen, megnyomorodott életeket.

Megelégedetten megyek haza. Ma is megvolt a napi egy jó cselekedetem, mint annak idején a Fecske őrsnek Nebuló bácsival.

Ma sem küldtem el senkit a jó búbánatba – pedig nem volt könnyű, azt megmondom.

Ma végre szép arcát mutatja a város. Most, hogy egy héten csak egyszer megyek le, nagyszerűen lemérhetem minden változását.

Egy hete még úgy nézett ki, mint egy Tarkovszkij-rémlátás. Borzalmas, csontig-velőig hatoló élmény volt. A szürke, üres, döbbent csenddel megült utcákon ha egy-egy autó gurult, abban is egy sehova révedő, maszkos figura. A néhány szem magányos gyalogos kendőkkel, maszk híján eszkábált arctakarókkal ment vagy inkább menekült sehonnan sehová, a boltban, ahol máskor konzummámorba veszett tömeg tiporta önmagát, délután már alig botorkált pár szürke arc. Jöjjön reggel, verekszenek a maradék húsért, egy rohadt kiló lisztért – mondta akkor szomorúan a pénztárosnő. A részegek még részegebbek voltak, bolond emberek meg bolond dolgokat harsogtak a sarkon – akárhogy is: elibénk tárta magát a csendes, fekete gumikesztyűs halál. És hideg volt, ronda, szívet-lelket maró szelű hideg.

Amit ma látok, abban végre élet van. Élet. A régi, a miénk. A maszkok - bár most már kapni lehet, amikért egy hete még ölni tudtak volna emberek – lekerültek, másfél órás bevásárló bolyongásom alatt, írd és mondd, egyetlen eltakart arcú ember jön velem szembe. Az én  maszkom is kuriózumszámba mehet, többek pillantását érezem rajta – ez van, gyerekek, világéletemben különc voltam, rá se hederítsetek. Most a derűre figyeljetek. A jótékony napsütésre.

A boltban végre ismét emberek, emberek, házaspárok válogatnak, rózsaszín pulcsis fruska telefonnyomkodás közben nekimegy egy gondolának, ettől automatikusan végigtapogatja annak összes, ugyanolyan kis dobozkáját, anyukája megértően mosolyog rá: hadd tegye a kis kíváncsi, háromhetes raboskodásból menekült, és hát vásárolnak, végre ismét együtt böngészik az áruhadat. Terebélyes, egy hetes listámmal odébbállok, nem voyeurködöm tovább.

Az utca is csupa mosolygás. A múlt heti, iszonyúan kongó ürességgel szemben sétáló, andalgó boldogok, anyukák babakocsival, suhancok gördeszkával élvezik az éltető napot. Kint vagyunk, kiszabadultunk. Végre. Vége a járványnak, a fejekben, a lelkekben mindenképp.

Csak a koronavírusos hullák gyarapszanak, ahogy tudom, na meg – ahogy elnézem – a potenciális hullák. A Szent László  Kórházban talán épp most köszön el örökre betegétől egy, a végkimerültség szélén balanszírozó fiatal doktornő.

No de ne csesszük el ezt a gyönyörű napot.

Victor Hugo örökbecsű regénye, A nyomorultak egyik kulcsfigurája egy Thénardier nevű kocsmatulajdonos. Hős: valaha megmentett egy bonapartista ezredest, a kocsmát e hőstett jutalmából gründolta.

Thénardier bravúrja azonban kicsikét sántít. Történetesen nem megmenteni óhajtotta későbbi jótevőjét, hanem – halottnak hívén őt a csatamezőn – kifosztani, s a magához térő ember életmentőjét vélte benne felfedezni. S Thénardier a világ győztese lesz.

Lehet is. Az ő világa kívül áll minden erkölcsön, szabályon, kollektív szellemiségen: egyetlen erő hajtja, a nyerészkedés, a hullarablás, a más kárán való építkezés. Nem ismer se Istent, se embert, egyetlen istene van: a Haszon. Mindig víz alá nyomott, soha be nem fogadott, mosdatlan testű és lelkű figura, akinek élete nem szól másról, mint a busás haszonnal kecsegtető bosszúállásról. „Ezek az emberek ahhoz a seszínű osztályhoz tartoztak, amely meggazdagodott, otromba alakokból és elzüllött intelligens egyénekből áll s az úgynevezett középosztály és az alsóbb osztálynak nevezett réteg közé ékelődik. Ez az osztály magában egyesíti az intelligencia némely fogyatékosságát az alsóbb osztály minden bűnével. Egyaránt hiányzik belőle a munkás nemeslelkű természete s a polgár tisztessége és rendszeretete. Az ilyen törpe lények könnyen szörnyekké válnak, ha valami sötét tűz fűti őket belülről.” – írja róla Hugo a regényben.

A klasszikusok egyik sajátossága, hogy amikor olvasod, látod vagy hallod, az az érzésed támad, hogy ez most, a szemed előtt született, éppen erről a pillanatról szól. Mert örök.

És örök minden Thénardier. A hullarablók, akiknek éltetőjük a zűrzavar, a bizonytalanság, a ködtakaró, a zavarosban halászók, akiknek egyetlen istenük a pillanatnyi nyereség, s kit érdekel a világ. Lenyomottak, frusztráltak, soha el nem ismertek, mindig a tartalékcsapat emberei, akiknek egy világösszeomlás úgy kell, mint egy falat kenyér.

Van bajunk elég. Virulensebb minden koronavírusnál.

Erről egy barátomtól hallottam először. 

Ismerőseivel autóztak, és valami Ferrari-katalógus került szóba, olyan dolog, amelyet – érdeklődésétől távol lévén – soha az életben nem keresett sem a könyvesboltban, sem a Google-on, sem sehol. Erre egy fél óra múlva milyen reklám jelenik meg a telefonján? Hát egy Ferrari-katalógusé. Mert hogy az applikáció veheti a hangot is, vagy mi a fityfene.

Gyönyörű.

Mesélem a feleségemnek, mondom, tegyünk próbát.

Az étteremben, ahol ülünk, negyed órát csak az ágybetétekről beszélünk, hogy a matracok így, az ágybetét úgy. És hogy vegyünk. Egy vagonnal. Megnyitom a telefont, a legelső reklám: gyönyörűbbnél gyönyörűbb matracok, ágybetétek, most még olcsóbban, termelői áron és így tovább. Elképesztő. Zsuzsi vált:

– Én egy Porschét akarok! Piros Porschét!

Nem hiszem el: Porsche Hungária, most olcsó a Volkswagen. Hihetetlen. 

Itt azonban leáll a műsor, bármit próbálunk, nincs reakció. Pedig próbálkozunk mindennel: bőrönddel, svájcibicskával, hajsütővassal, helikopterrel, összecsukható gízai piramissal – semmi. A gép kiszagolta, hogy palira vesszük, fityiszt nekünk. 

Közben a szomszéd asztalnál baromi hangoskodás, ordenáré lárma, már épp fordulok, hogy lehetne tán csendesebben, de Zsuzsi legyint: hagyjam. Igaza van, nem szólok, de azért állati idegesítőek.

Önkéntelenül rápillantok a telefonra, a képernyőn új reklám: benzinmotoros láncfűrész, tavaszi árengedménnyel.

Na. Mégiscsak működik ez.

„A díjat nem kapják, hanem adják” – hangzik a jól ismert bonmot, amelyet néhai Makláry Zoltánnak tulajdonítanak.

Hogy milyen igaza volt a zseniális öregnek, azt a múlt heti Mészöly-plakett körüli hercehurca pazar módon fémjelzi. A történet nem bonyolult: az erre hivatott szakmai bizottság személyi javaslatot tett a közgyűlésnek a plakett odaítélésére, éspedig a jelen (és az elmúlt két ciklus idején működő) közgyűlés egyik, történetesen a kormánypárti frakcióban ülő tagját megnevezve. A jelenleg többségben lévő pártcsoport azonban ezt a szakmai (!) grémium által tett javaslatot – a plakett történetében példa nélkül álló módon – szó nélkül lesöpörte, majd egy ügyes adminisztratív manőverrel másik személynek ítélte a díjat.

Ennyi, nem több. És ennyi az, ami mellett kultúrember – véleményem szerint – nem mehet el szó nélkül. Már csak a műgonddal „kitriblizett” eredeti jelölt személye miatt sem.

A hölgy (mert hölgyről beszélünk, ez a későbbiekben még jelentőséggel bír) valóban a jelenleg kisebbségben lévő kormánypárti frakció tagja. A kampány során nagyszámú nemtelen támadás középpontjába került, amit most nem fejtegetnék: meghagynám a politikai gumiszobák frusztrációs hörgéscunamijai további katalizátorának.

Azt viszont érdemesnek tartom körbejárni, hogy a politikus mellett milyen kultúremberről is beszélünk. Csak mert nem létezik Szekszárdon olyan művelődési célkitűzésű csoport, közösség, személy: bármi és bárki, aki a kultúrával kapcsolatba hozható, akinek, ha kéréssel fordult hozzá, ne segített volna pénzzel (saját zsebből is ám!), szervezéssel, ügyek kijárásával, ha kell, noszogatással – bármivel, ami előteremthető, ami segít, ami kultúrát épít és nem rombol.

Nem kicsit segített. Sokat, igen sokat.

És az elmúlt tíz évben nem én voltam az egyetlen szemtanú, aki végigkövethettem, hogy nem létezett olyan városi rendezvény, előadás, hangverseny, kiállítás-megnyitó, könyvpremier, bemutató, amelyen meg ne jelent volna (nota bene: ahol a most őt elutasítók közül soha, ismétlem: SOHA SENKI nem fordult elő még véletlenül sem), vagy ha nem tudott megjelenni (személyes tapasztalat még ismeretségünk legkezdetéről), ne vette volna fel a telefont, hogy bocsánat, de a két, egy időben kezdődő programból csak a másikra tud elmenni. Ez a figyelem pedig – aki ilyen műfajban tekeri a bringát, tudhatja – igen sok erőt tud adni itt, a világ végén, egy színpadon magányosan vagy többedmagával izguló-szorongó előadónak.

És mindezt mindvégig politikai részrehajlás, előítélet nélkül. S ha van erre az állításra ékes bizonyíték, hát épp az az ügy lehet az, amelynek díjától most bódult kárörömmel megfosztották: a Mészöly Miklós-emlékezet. Évekkel ezelőtt, amikor (akkori) frakciójának némely kevéssé olvasott tagjai kézlegyintéssel („ugyan, ő is csak egy liberális”) félretolták volna a Mészöly-hagyaték ügyét, állt ki és vitte végig a Mészöly-napok, a „Szekszárdi Magasiskola” Mészöly Miklós Irodalmi Akadémia, írói Alkotótábor és Mesterkurzus ügyét (melynek mindig minden előadásán jelen volt, ugye…). S ez csak egy példa, lehetne sorolni még: van miből.

Mert kultúrlény. És mert szekszárdi. Bár nem itt nőtt fel – itthon van, s tett és tesz a szekszárdi szellemi örökség megteremtéséért, ápolásáért annyit, mint igen kevesek. S most meséli – nem panaszolja, az nem stílusa – hogy olyanok, akik, korábban nem győztek úgy állni a tömegben, hogy észrevegye őket, most vélt vagy valós hatalmuktól hirtelen erősnek találván magukat halálmegvető gyávasággal nem köszönnek neki. Egy náluk tapasztaltabb korú hölgynek. Férfiak. (Férfiak…?)

Azon tanakodom, hogy a döntést meghozók közül vajh’ valaki is olvasott-e akár egyetlen sort Mészöly Miklóstól. Az európaiságáról. A szemlélődés fontosságáról. A politikán, hatalomvágyon felülemelkedő és felülkerekedő morális elkötelezettségről. Csak egy sort is.

Nem tudnám megmondani, melyik válasz lenne az elkeserítőbb.

Igen közkedveltté vált egy indexes figura meglehetősen és szemlátomást szándékoltan provokatív cikke a minapi stadionavatás kapcsán. Ott találtam ezt a gyönyörű mondatot:

„Amúgy semmi bajom a székelyekkel, sokasodjanak, gyarapodjanak, nem őket, csak a bugyuta szövegeket nem bírom.”

Namost elképzelem, hogy valahol egy magyar újságban megjelenik a következő mondat:

„Amúgy semmi bajom a zsidókkal, sokasodjanak, gyarapodjanak, nem őket, csak a bugyuta szövegeket nem bírom.”

Elmélázom, vajon hány perc kellene, hogy e mondat beszáguldja a netet, keresztre feszítvén megfogalmazóját. Mielőtt bárki antiszemitizmussal vádolna, jelzem, hogy családilag érintett vagyok, e téma kapcsán meglévő érzékenységemet pedig félévszázados referenciák igazolják. Ha muszáj.

Én épp csak fantáziáltam. Tapasztalatom, hogy az sokszor nagyon is közel visz a valósághoz.

Kampánycikk Szekszárdról a 168 Óra oldalán helyi biodíszletekkel. Benne a következő megállapításra bukkanhat a figyelmes olvasó:  „Mondják, hogy Szekszárd bora kincset ér, de az igazság az, hogy az agyontámogatott magyar bor a »csak nálunk világhírű« kategóriába tartozik.”

Szép, sommás megállapítás. Tekintsünk el attól, hogy e sorokat a „körút másik oldalán” írták: nyilvánvaló, hogy a támogatott politikai kör véleményét artikulálja, azét, amelynek egyetlen esélye, ha bemutatja, hogy a tolnai megyeszékhelynek lőttek, vége van, minden és mindenki haldoklik.

Van itt azonban egy bökkenő.

Szekszárdon ugyanis – és ezt még pár év vagy évtizednyi itt élés alatt sem lehetetlen megtapasztalni – a bor nem egyszerűen gazdasági tényező vagy hobbi.

Sokkal-sokkal több.

A vallás része. A kultúra része. A múlt és a jövő része. A bor itt maga a mitológia. Anyag, amely összeköt évszázadokat, generációkat, rokonokat, ismerősöket, ha úgy adódik, ismeretleneket is. Akik művelik, általában úgy kezdik a történeteket, hogy „A nagyapám annakidején…”. Náluk a család kincse nem a párnacihában rejtegetett ezüst, hanem a pince végében álló nagyhordó, amely mellett a gazda lejjebb veszi a hangját, megkopogtatja a hordó fenekét, és azt mondja: „Az aranyérmesem…”

Itt hosszú évtizedekig hajtogattuk a régi történetet, hogy a bikavért Liszt szekszárdi látogatásai tették annakidején világhírűvé, miközben jól tudtuk, hogy a tervgazdálkodás még a bikavér nevet is kicsavarta a gazdák kezéből. És sokan vagyunk, akik boldogan értük meg ebben a kicsinél is kisebb városban, hogy 1990 után már nemcsak a mesékben létezett a világhírű szekszárdi bor, hanem az „agyontámogatott” Dúzsi, Mészáros, Takler, Vesztergombi, Vida pincészeteknek köszönhetően – hogy csak néhányat említsünk a sok tucatnyiból – tényleg és valóságosan bekerült a szekszárdi bor a világ legnagyobbjai közé. Egy zsebkendőnyi termőterületről.

Hát erről alkotja gőgös, megvető véleményét, ebbe törli bele a cipőjét ez a mondat és az ezt boldogan lengető kampányolók.

Értem én, hogy a hatalommal szemben csak úgy lehet eséllyel fellépni, ha mindenkit és mindent annullálunk. Bizonyára nem a semmiből született az a szép szólás sem, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is. Csakhogy amiről itt beszélünk, az nem a szomszédé.

Az a MI tehenünk.

Egy-egy pozícióért bármilyen tradíciót, hitet mosolyogva lerombolni, bárkibe bárhol derűs arccal beleszállni – ez a jelen, ez a jövő? Vagy a hatalomért már semmi sem drága?

Akkor az Isten óvjon bennünket.