Ha most szólhatnál, tudom, azt mondanád: „Gyerekek, van egy jó meg egy rossz hírem: újra összeállt az eredeti Szekszárd Jazz Quartet.” És mi veled nevetnénk persze, mert a meghalással mindig is egyedül neked volt szabad viccelned, hiszen nálad jobban, nálad közelebbről senki sem ismerhette, milyen az.

 De Te most nem szólhatsz, és mi nagyon nem nevetünk, mert te most már nemcsak ismered, hanem tudod is, milyen az. Hát hallgatunk, tehetetlenül jövünk-megyünk a próbateremben, lopva odapillantunk a zongorához, a helyedre, és azt érezzük, hogy te még mindig ott rendezgeted a kottákat a szemüveged fölül kikukkantva.

Eszembe jut egy emlék. 1980-81 körül vetítettek a televízióban egy riportot egy Szegeden élő baleseti sebészről, aki orvosi munkája mellett neves jazz-zenész volt: a Hulin Együttes országszerte sikeres zongoristája, vezetője. Lenyűgöző élmény volt látni azt a szerény, végtelenül tehetséges fiatalembert, aki egyszerre két borzasztóan nehéz pályán épít csodálatos karriert. Aztán amikor egy évvel később kiderült: az a fiatalember Szekszárdra költözik, itt gyógyít és itt zenél tovább, hihetetlen büszkeség és várakozás töltött el jó néhányunkat. Dr. Kelemen Endre, dr. Radnai Tibor, Lőrinczy Gyula – és dr. Hulin István. Micsoda óriások játszottak akkor együtt! És az addigi trióból kvartett lett, mert Bandi bácsi – tudván, milyen nagy tehetségű billentyűs érkezett – átadta helyét a zongoránál, és egy számára is új hangszeren, a vibrafonon folytatta.

Mert az a jazz, amelyet akkor te Szekszárdra hoztál, az ország élvonalában járt, s így a zenésztársak boldogan fogadták be fesztiválokon, hangversenyeken jócskán kipróbált játékodat. Így lettél az együttes zongoristája, zeneszerzője, Bandi mellett másik húzóembere. És lassan kialakult a Quartet saját arca, és jöttek a sikerek, az első nagylemez, amelyet aztán még két másik LP és tíz CD-lemez követett, a rendszeres szereplések a Magyar Rádió Márványtermében, a koncertek a Nemzeti Színházban, a Szépművészeti Múzeumban, a számos tévéfelvétel, a hazai jazz-fesztiválok mellett a fellépések Lengyelországban, Franciaországban, Angliában.

Közben sajnálatos, kényszerű cserék történtek: dr. Radnai Tibor, majd Lőrinczy Gyula halála után Soponyai József és Béres János lépett az együttesbe, s a Hulin-Kelemen-Béres-Soponyai formáció több mint húsz évig dolgozott együtt. Engem 2001-ben ért az a nagy megtiszteltetés, hogy meghívtál prózai közreműködőként a zenekarba.

A két évtizedig együtt zenélő négyesből ma már csak Soponyai Józsi lehet jelen. De azt is tudom, hogy az ígéretét bírod, hiszen azt mondta neked: „Amíg én leszek, Jazz Quartet is lesz.”  Ebben pedig – Józsit és a mostani zenésztársakat ismerve – biztosak is lehetünk.

Most azonban látom felemelt ujjad a zongora mögött, kinézel a kották mögül, hallom a hangod: „Gyerekek, kóda jön!”

De – nézd el nekünk – ez a befejezés most nem akar sehogy sem összeállni. Ezt nem tudtuk, nem lehetett elpróbálni. Nincs hozzá kotta és hiányzik az előjegyzés. Hogy nélküled. Hogy a csendes mosolyod nélkül. Hogy a végtelen eleganciád nélkül. Hogy a halk szavad biztonsága nélkül. Hogy a fellépés után az ölelésed nélkül. Hogy nem nyújthatjuk a kezünket, hogy le tudj lépni a színpadról.

Ez az a borzasztó űr, ami utánad maradt.

Drága Főorvos Úr! Drága Pista! Drága Barátunk!

Isten veled.