Bruno Ganz volt a neve a földi létben.

Bevallom, egész tegnapelőttig nem tudtam ezt. Egy tekintet volt mindeddig számomra. Nagypapa tekintet, gyönyörű, angyali szemekkel. Ahogy Berlin felett, az ég alján áll, kopott ballonkabátban, angyalszárnyakkal, copfba kötött hajjal. Örökléti bölcsen.

Utána vagy tíz évig nekem is copfom volt. Mert azt hittem, hogy az angyalok copfosak. És ha copfos az ember, akkor angyallá lehet. Olyanná, aki csak megy testetlenül, súlytalanul a világban, senki sem látja őt, csak a kisgyerekek, odamegy emberekhez, óvatosan belehallgat a beszélgetésükbe, a ki nem fizetett tartozásokba, befelé síró házasságokba,  hitehagyott férfifejeket jóságosan magához ölel, édes nők homlokára láthatatlan csókot lehel, megment öngyilkosokat, szerelmeseket, magányosokat.

Jó lett volna ilyennek lenni. Copfos angyalnak. Berlin fölött. Budapest fölött. Szekszárd fölött, bárhol.

Tegnapelőtt elrepült ez az angyal. Elrepült az álmom, a copfok, a jóság.

Üres a világ. Kong.