„A díjat nem kapják, hanem adják” – hangzik a jól ismert bonmot, amelyet néhai Makláry Zoltánnak tulajdonítanak.
Hogy milyen igaza volt a zseniális öregnek, azt a múlt heti Mészöly-plakett körüli hercehurca pazar módon fémjelzi. A történet nem bonyolult: az erre hivatott szakmai bizottság személyi javaslatot tett a közgyűlésnek a plakett odaítélésére, éspedig a jelen (és az elmúlt két ciklus idején működő) közgyűlés egyik, történetesen a kormánypárti frakcióban ülő tagját megnevezve. A jelenleg többségben lévő pártcsoport azonban ezt a szakmai (!) grémium által tett javaslatot – a plakett történetében példa nélkül álló módon – szó nélkül lesöpörte, majd egy ügyes adminisztratív manőverrel másik személynek ítélte a díjat.
Ennyi, nem több. És ennyi az, ami mellett kultúrember – véleményem szerint – nem mehet el szó nélkül. Már csak a műgonddal „kitriblizett” eredeti jelölt személye miatt sem.
A hölgy (mert hölgyről beszélünk, ez a későbbiekben még jelentőséggel bír) valóban a jelenleg kisebbségben lévő kormánypárti frakció tagja. A kampány során nagyszámú nemtelen támadás középpontjába került, amit most nem fejtegetnék: meghagynám a politikai gumiszobák frusztrációs hörgéscunamijai további katalizátorának.
Azt viszont érdemesnek tartom körbejárni, hogy a politikus mellett milyen kultúremberről is beszélünk. Csak mert nem létezik Szekszárdon olyan művelődési célkitűzésű csoport, közösség, személy: bármi és bárki, aki a kultúrával kapcsolatba hozható, akinek, ha kéréssel fordult hozzá, ne segített volna pénzzel (saját zsebből is ám!), szervezéssel, ügyek kijárásával, ha kell, noszogatással – bármivel, ami előteremthető, ami segít, ami kultúrát épít és nem rombol.
Nem kicsit segített. Sokat, igen sokat.
És az elmúlt tíz évben nem én voltam az egyetlen szemtanú, aki végigkövethettem, hogy nem létezett olyan városi rendezvény, előadás, hangverseny, kiállítás-megnyitó, könyvpremier, bemutató, amelyen meg ne jelent volna (nota bene: ahol a most őt elutasítók közül soha, ismétlem: SOHA SENKI nem fordult elő még véletlenül sem), vagy ha nem tudott megjelenni (személyes tapasztalat még ismeretségünk legkezdetéről), ne vette volna fel a telefont, hogy bocsánat, de a két, egy időben kezdődő programból csak a másikra tud elmenni. Ez a figyelem pedig – aki ilyen műfajban tekeri a bringát, tudhatja – igen sok erőt tud adni itt, a világ végén, egy színpadon magányosan vagy többedmagával izguló-szorongó előadónak.
És mindezt mindvégig politikai részrehajlás, előítélet nélkül. S ha van erre az állításra ékes bizonyíték, hát épp az az ügy lehet az, amelynek díjától most bódult kárörömmel megfosztották: a Mészöly Miklós-emlékezet. Évekkel ezelőtt, amikor (akkori) frakciójának némely kevéssé olvasott tagjai kézlegyintéssel („ugyan, ő is csak egy liberális”) félretolták volna a Mészöly-hagyaték ügyét, állt ki és vitte végig a Mészöly-napok, a „Szekszárdi Magasiskola” Mészöly Miklós Irodalmi Akadémia, írói Alkotótábor és Mesterkurzus ügyét (melynek mindig minden előadásán jelen volt, ugye…). S ez csak egy példa, lehetne sorolni még: van miből.
Mert kultúrlény. És mert szekszárdi. Bár nem itt nőtt fel – itthon van, s tett és tesz a szekszárdi szellemi örökség megteremtéséért, ápolásáért annyit, mint igen kevesek. S most meséli – nem panaszolja, az nem stílusa – hogy olyanok, akik, korábban nem győztek úgy állni a tömegben, hogy észrevegye őket, most vélt vagy valós hatalmuktól hirtelen erősnek találván magukat halálmegvető gyávasággal nem köszönnek neki. Egy náluk tapasztaltabb korú hölgynek. Férfiak. (Férfiak…?)
Azon tanakodom, hogy a döntést meghozók közül vajh’ valaki is olvasott-e akár egyetlen sort Mészöly Miklóstól. Az európaiságáról. A szemlélődés fontosságáról. A politikán, hatalomvágyon felülemelkedő és felülkerekedő morális elkötelezettségről. Csak egy sort is.
Nem tudnám megmondani, melyik válasz lenne az elkeserítőbb.
