Ez bizonyosan sosem fog Maga elé kerülni. Akkor is örömmel írom le: köszönöm Müller Cecíliának. 

Köszönöm ezt a néhány hónapot.

Nem tudom, hogy jól csinálta-e. Nem tudom, hogy nem lehetett volna-e jobban. De, tudja, úgy vagyok vele, mint amikor az orvoshoz megyek a bajommal. Fogalmam sincs, hogy a gyógyszertől gyógyultam-e meg, vagy magamtól is meggyógyultam volna. De hiszem. Mert az orvosom bizonyosan nagyon ért valamihez, amihez én meg egyáltalán nem, és szerintem ilyenkor épeszű ember ösztönösen bízik abban, aki azért van, arra tette fel magát, hogy engem rendbe hozzon. Tehát elhiszem neki – nem tehetek mást, ha jót akarok magamnak. Hát ezért hiszem, hogy Maga, Maguk jól csinálták. Pedig voltak ám itt sok ezren, akik jobban értettek hozzá. Mondták is, hogy ezt aztán nem így, hogy ez hülyeség, hogy nem akkor és nem azt. Igaz, senkitől sem hallottam, hogy inkább így vagy úgy kellene. Olyantól legalábbis nem, aki felelősséget vállalva mondta volna, úgy, hogy a sajátja mellett egyébként egy egész ország bőrét viszi vásárra.

Maga meg ezt tette. Hát köszönöm.

És köszönöm, hogy korlátoztak. Hogy nem engedték. Hogy nem lehetett – bármilyen nehéz is volt időnként.

Mert meggyőződésem, hogy nincs az a veszélyhelyzet, amelynek megoldása, orvoslása ne igényelne valamilyen korlátozást. Mert valami visszaszorításának mindig ára van. S ha nagy a baj, akár súlyos ára is. Biztosan eljutott Magához: naponta zengett a sirám, melyik intézkedés éppen kiket sújt, miközben épp a „sújtottak” érdekében születtek meg ezek. Hogy mindegyik megfelelő volt-e? Ebben is csak hinni tudok, és hiszek is. Mert most jól állunk.

Hát köszönöm.

És köszönöm, hogy beállt oda középre. Oda, ahova mindenhonnan lőttek. Mert ahol nemtelen politikai harcok tömege dúl, ott ez időszak alatt az ország legveszélyesebb pontja az a pulpitus volt, ahol Maga állt nap, mint nap. Mert Magát le lehetett köpködni. Mert Magáról be lehetett bizonyítani, hogy községi háziorvosból lett egyik napról a másikra országos tisztifőorvos, mégpedig plébániai munkája miatt. Igaz, a Maga színrelépése napján pontosan tudni lehetett, ha valaki ismeri a Google-t, hogy milyen hosszú szakmai utat járt be, de akkor nem lehetett volna bebizonyítani, hogy Maga egy hozzá nem értő, vidéki pártkáder csicskása a fasiszta diktatúrának.

És Maga vállalta. Hát köszönöm.

És köszönöm, hogy mindezt alázattal. Vállalva az esetlenségeket, a nyelvbotlást, a kifigurázást, az időnként gyalázatos karikatúrák tömegét. De, tudja, én sem azért megyek az orvosomhoz, hogy szózatot intézzen hozzám, hanem hogy meg ne dögöljek időnek előtte. Maga, amikor ebbe az egészbe belement, tudta, hogy ezt is vállalnia kell, és tette is. Szót se szólva, alázattal.

Hát köszönöm.

És köszönöm, hogy bár a háborúnak ki tudja, mikor lesz, és lesz-e valaha vége, ezt a csatát szemmel láthatóan megnyertük. És nem olvastam Magával sehol melldöngető interjúkat, sőt mindig is igyekezett kilépni a lehetséges dicsfényből, mert Maga tudta jól, hogy ez egy hatalmas csapat, sok-sok névtelen elkötelezett munkája.

Hát köszönöm.

És köszönöm, hogy bebizonyította, hogy így is lehet.

Hogy azóta hihetem: csak így lehet.

Hogy szépen csendben, de egy egész országnak mutatva példát szakértelemből, emberségből, alázatból.

Hogy bebizonyította – mert be kellett bizonyítania.

Hát köszönöm.

Köszönöm, köszönöm, köszönöm, dr. Müller Cecília.