Kampánycikk Szekszárdról a 168 Óra oldalán helyi biodíszletekkel. Benne a következő megállapításra bukkanhat a figyelmes olvasó: „Mondják, hogy Szekszárd bora kincset ér, de az igazság az, hogy az agyontámogatott magyar bor a »csak nálunk világhírű« kategóriába tartozik.”
Szép, sommás megállapítás. Tekintsünk el attól, hogy e sorokat a „körút másik oldalán” írták: nyilvánvaló, hogy a támogatott politikai kör véleményét artikulálja, azét, amelynek egyetlen esélye, ha bemutatja, hogy a tolnai megyeszékhelynek lőttek, vége van, minden és mindenki haldoklik.
Van itt azonban egy bökkenő.
Szekszárdon ugyanis – és ezt még pár év vagy évtizednyi itt élés alatt sem lehetetlen megtapasztalni – a bor nem egyszerűen gazdasági tényező vagy hobbi.
Sokkal-sokkal több.
A vallás része. A kultúra része. A múlt és a jövő része. A bor itt maga a mitológia. Anyag, amely összeköt évszázadokat, generációkat, rokonokat, ismerősöket, ha úgy adódik, ismeretleneket is. Akik művelik, általában úgy kezdik a történeteket, hogy „A nagyapám annakidején…”. Náluk a család kincse nem a párnacihában rejtegetett ezüst, hanem a pince végében álló nagyhordó, amely mellett a gazda lejjebb veszi a hangját, megkopogtatja a hordó fenekét, és azt mondja: „Az aranyérmesem…”
Itt hosszú évtizedekig hajtogattuk a régi történetet, hogy a bikavért Liszt szekszárdi látogatásai tették annakidején világhírűvé, miközben jól tudtuk, hogy a tervgazdálkodás még a bikavér nevet is kicsavarta a gazdák kezéből. És sokan vagyunk, akik boldogan értük meg ebben a kicsinél is kisebb városban, hogy 1990 után már nemcsak a mesékben létezett a világhírű szekszárdi bor, hanem az „agyontámogatott” Dúzsi, Mészáros, Takler, Vesztergombi, Vida pincészeteknek köszönhetően – hogy csak néhányat említsünk a sok tucatnyiból – tényleg és valóságosan bekerült a szekszárdi bor a világ legnagyobbjai közé. Egy zsebkendőnyi termőterületről.
Hát erről alkotja gőgös, megvető véleményét, ebbe törli bele a cipőjét ez a mondat és az ezt boldogan lengető kampányolók.
Értem én, hogy a hatalommal szemben csak úgy lehet eséllyel fellépni, ha mindenkit és mindent annullálunk. Bizonyára nem a semmiből született az a szép szólás sem, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is. Csakhogy amiről itt beszélünk, az nem a szomszédé.
Az a MI tehenünk.
Egy-egy pozícióért bármilyen tradíciót, hitet mosolyogva lerombolni, bárkibe bárhol derűs arccal beleszállni – ez a jelen, ez a jövő? Vagy a hatalomért már semmi sem drága?
Akkor az Isten óvjon bennünket.
