Tanácstalanul álldogálok a főbejáratnál. Előttem hosszú sor, ahogy elnézem, mindenki kezében van valamilyen papír, talán behívó vagy valami ilyesmi lehet, nálam viszont semmi. Én SMS-ben kaptam a felhívást, majd ezt fogom mondani, remélem, elég lesz az is. Eltűnődöm. Tegnap este még halott nevelőanyám arcát simogattam Hunyadi utcai lakásukban – most eljöttem sorba állni egy rövidke haladékért. Morfondírozásomból rikkantás billent ki valahonnan a sor elejéről:
– Vannak még kétórások?
Erre megindulunk vagy tízen, megnyugszom, nem kérnek semmilyen papírt. Az oltópont innen még úgy száz méter, a kórház egyébként gyönyörű, százéves parkján kelünk át, hogy elérjük. Én persze szorongok, mint mindig, ha erre visz kényszerű utam. Itt minden épület régi, de nem jó ismerősöm: ott fönn, a hegyen, az új épületben halt meg a nagyanyám, egy szinttel lejjebb édesanyám, még eggyel lejjebb imádott nagybátyám, itt jobbra, a régi sebészeten nagyapáim, mellette az új műtőblokkban az apám, ő pontosan egy éve. Megannyi gyomorgörcsös látogatás, megannyi utoljára jövés. Jó emlék itt nemigen támad: egy kórház nem a vidámság műhelye.
Mielőtt odaérnénk a célunkhoz, katonaemberek állítanak meg bennünket, készségesek, udvariasak, kezükben soklapos névsor. Előttük két sor gyűlik, az egyikben a másodikosok, a másikban az elsősök, én újonc vagyok, az utóbbiban a helyem. Mindenki mondja a nevét, nekem eszembe jut a nyuszikás vicc a listáról, aztán mindjárt az is, hogy pont nem lenne jó, ha nem találnák a nevemet. Szerencsére gyorsan kiderül, hogy nem ok nélkül lábatlankodom itt, a tiszthelyettes már mutat is egy ajtóra:
– Ahhoz a bejárathoz legyen kedves állni, lehet, hogy egy kicsit várni kell, most van egy kis torlódás.
Tényleg így van, a kapun belülre egyszerre érkezünk egy hölggyel, de egyelőre egyikünk sem mehet tovább. Az ott ügyelő katona, hogy ne legyünk túl közel egymáshoz, két szembenéző falhoz állít bennünket – ezt jólesően nyugtázom magamban. Felkészülök a hosszú várakozásra, de szinte azonnal indulhatunk is, első emelet balra, ott majd meg tetszenek látni a számítógépeket. Ismerős a hely, autoimmun betegségem (vagy kevésbé arisztokratikus nevén: reumám) miatt gyakori vendég vagyok erre, ám a számomra megszokott, mindig kihalt folyosó most nyomokban sem emlékeztet korábbi önmagára. Hatalmas nyüzsgés, jövés-menés fogad, kicsit zavartan keresem, merre is kellene mennem, ilyenkor különösen balfék tudok lenni. Szerencsére azonnal érkezik egy fehér köpenyes hölgy, tessék adni a papírt, nagyon jó, ahhoz az asztalhoz tessék menni, most kicsit feltorlódtunk, várni kell. Megyek ahhoz az asztalhoz, ott már monitor is van, na, az jó, talán látható, milyen kezelésekre járok, nem ütközik-e valamelyikkel a vakcina. A képernyő mögötti hölgy épp kolléganőjével vitatkozik, valahol egy kicsit elakadt a rendszer, jó lenne tudni, amit most pont egyikük sem tud. Tapintható a feszültség az egész folyosón, a fehér köpenyesek olykor egymáshoz szaladgálnak kérdéseikkel, itt-ott tanácstalanság, de lenyűgöző az önuralmuk: sehol egy hangos szó, egy felemelt mutatóujj, egy türelmetlen visszakérdezés. Hónapok óta csinálják itt és ezt, de még mindig van erejük a gyöngyöző homlok mögött nyugodtnak látszani, ha kissé erőltetetten is, de mégiscsak ránk mosolyogni, meghallgatni teljesen hülye kérdéseinket, elviselni nyálcsorgató öregurak kézsimogatását, hányingerkeltő jópofáskodását. Elmondhatatlanul tisztelem látszólagos nyugalmukat – én öt perce, ha itt állok, és már síkideg vagyok az okoskodó embertömegben.
A monitor mögött közben megoldódik a probléma, adom a megfelelő iratokat, kapok értük egy kis sárga lapocskát, tessék beállni bármelyik oltóponthoz, ahol nyílik az ajtó, máris lehet bemenni. Ez a máris lehet megnyugtat, én a ne tessék sietni felszólításokon szocializálódtam. Halad is előttem a sor elég gyorsan, hamarosan én következem. Megtisztelve érezhetem magam: régi barátomtól, a kórház nyugalmazott főigazgatójától kapom a vakcinát. Tedd le a cuccodat oda nyugodtan, fogadd részvétemet, hallottam, mi történt, aztán egy kis bökés, az a régóta nagyon-nagyon várt kis bökés – és már indulhatok is, itt nem nagyon van idő magasztos pillanatokban való elmélyülésre.
– Ön már kapott oltást? – áll elébem egy határozott szakaszvezető hölgy. – Akkor tessék beülni a várakozóba! – mutat egy ajtó felé, de ott elég sokan vannak, nem nagyon fűlik hozzá a fogam, hogy feladjam a nekem dukáló másfél métert, inkább megpróbálok kikerülni a katona asszony látóteréből és elsunnyogni valahol a kinti térben. A másfél méter itt sem nagyon tarható, ezért sakkbábu módjára, folyamatosan változtatom a helyemet attól függően, hogy a körülöttem állók épp merre lépnek vagy hová ülnek le.
Legalább lesz mivel eltölteni ezt a félórát, vigasztalom magam, de kiderül, akad azért más is. Az egyik monitoros asztalhoz megérkezik a mindig van egy nagyhangú, az, akiből buszon, társasúton, adóhivatalban, tárlatlátogatáson, bárhol mindig van egy, s akinek fő feladata a jelenlévők agyának felcseszése.
– Jó napot, édesem, Nagyonhíres Gábor vagyok, tenor, Operaház – zengi százhúsz decibellel az ott ülő hölgynek, s lehúzza állig a maszkját, hogy felismerjék. Kis tűnődés után megállapítom, valóban Nagyonhíres Gábor az, valamikor tényleg kártyanaptárakról mosolygó sztár volt, mondjuk a gyerekkorom táján, úgy negyven-ötven éve. Most egy elhízott öregurat látok, aki rogyadozó lábain keresi a tömegben régi magabiztosságát. Nem tudom, hogy került ide, ez egy kisváros, itt általában mindenki ismer mindenkit, meg mindenkinek a valakijét is (mert az itt mindenkinek van) – én sosem láttam őt errefelé eddig, de hát miért ne kaphatná itt az oltást, csak ne üvöltene egyfolytában. Persze mindjárt akad famulusa is.
– Immmádom ezt a helyet! – harsogja neki, és három ujjával csókot dob a levegőbe. – Ez egy élhető város! – ordítja tovább, s arra gondolok, mit nem adnának helyi nagyjaink ezért a pillanatért a megyeszékhely szlogenjét hallva. A műsor folytatódik.
– Hetvenhárom vagyok, édesem, de még mindig énekelek! Tavaly még márciusban Loszendzsölesz, Donhuán, a Plaszídó Domingó vezényelt, káprázat volt, édesem – és széttárva karjait énekelni kezd. Ez már nemcsak az én idegeimnek sok, az egyik asztaltól fehér köpenyes kislány perdül hozzá.
– Legyen kedves felhúzni a maszkját és úgy várakozni, és ha lehet, kicsit csendesebben, dolgozni szeretnénk! – mondja talpáig pirulva. Egy idősebb kolléganője aztán nagyobb rutinnal lép az egykori hírességhez, fülig érő, leginkább elmeosztályokon használatos mosollyal „ismeri fel”, majd nagyságától lenyűgözve karon fogja, és egyszerűen kivezeti őt egy kisebb terembe, ahol már kedvére üvöltözhet és énekelhet a megdermedt oltottaknak.
Lassan letelik a fél óra kötelező várakozás, tán több is múlt már, kicsit nyújtogatom a nyakamat, hátha az én nevemet is mondják azokéi közül, akik megkapják második oltásra behívó kis kartonjukat, és mehetnek Isten hírével, de valahogy nem érkezik el ez a pillanat. A torlódás viszont mintha szűnnék már. Úgy fest, visszaállt a normális ritmus, oltandók jönnek, oltottak mennek, apad a zsivaj, már nekem sem kell a másfél méterekért sakkoznom. A fehér köpenyesek nyugalma is egy egészen kicsit mintha őszintébbnek tűnne, pedig fogalmuk sincs arról, mikor ér véget ez a nyomorult kataklizma. Ahogyan egyikünknek sincs. Végre az én nevemet is hallom, épp lelkészünk itt segédkező felesége hozza menekülésemet jelentő kártyámat.
– Isten áldjon! – köszön el, és ez most sokszorosan jólesik.
A kórházudvaron épp előttem igyekszik távozni Nagyonhíres Gábor is. Ezúttal csendben szedi szemmel láthatóan fájós lábait, a szembejövők rá sem hederítenek, itt ugyan fel nem ismeri senki. Zsebre dugott kézzel, szürke kabátja mélyébe veszve battyog. A halálban – tudjuk jól – mindenki egyenlő lesz, de nekem most úgy tűnik, hogy már az odavezető út célegyenesében is.
A kórházból végre kijutva suttyomban lehúzom a maszkomat, mélyet szívok a levegőből. Megmelegszik a szívem látva a túloldalon álló szülészetet, ahol a mára felnőtt leányom is rápenderült erre a borongós világra. A nevelőanyám jut eszembe, a tegnap este meg a mai délután, meg ez az egész rohadt év, és hogy most jó lenne valami továbbvivő, valami porból felemelő, valami, ami... De csak egy obligát, nyálas, ostoba mondat jut eszembe: Jó élni.
Mert ez kétségtelen.
(Élet és Irodalom, 2021. április 30.)
