Victor Hugo örökbecsű regénye, A nyomorultak egyik kulcsfigurája egy Thénardier nevű kocsmatulajdonos. Hős: valaha megmentett egy bonapartista ezredest, a kocsmát e hőstett jutalmából gründolta.

Thénardier bravúrja azonban kicsikét sántít. Történetesen nem megmenteni óhajtotta későbbi jótevőjét, hanem – halottnak hívén őt a csatamezőn – kifosztani, s a magához térő ember életmentőjét vélte benne felfedezni. S Thénardier a világ győztese lesz.

Lehet is. Az ő világa kívül áll minden erkölcsön, szabályon, kollektív szellemiségen: egyetlen erő hajtja, a nyerészkedés, a hullarablás, a más kárán való építkezés. Nem ismer se Istent, se embert, egyetlen istene van: a Haszon. Mindig víz alá nyomott, soha be nem fogadott, mosdatlan testű és lelkű figura, akinek élete nem szól másról, mint a busás haszonnal kecsegtető bosszúállásról. „Ezek az emberek ahhoz a seszínű osztályhoz tartoztak, amely meggazdagodott, otromba alakokból és elzüllött intelligens egyénekből áll s az úgynevezett középosztály és az alsóbb osztálynak nevezett réteg közé ékelődik. Ez az osztály magában egyesíti az intelligencia némely fogyatékosságát az alsóbb osztály minden bűnével. Egyaránt hiányzik belőle a munkás nemeslelkű természete s a polgár tisztessége és rendszeretete. Az ilyen törpe lények könnyen szörnyekké válnak, ha valami sötét tűz fűti őket belülről.” – írja róla Hugo a regényben.

A klasszikusok egyik sajátossága, hogy amikor olvasod, látod vagy hallod, az az érzésed támad, hogy ez most, a szemed előtt született, éppen erről a pillanatról szól. Mert örök.

És örök minden Thénardier. A hullarablók, akiknek éltetőjük a zűrzavar, a bizonytalanság, a ködtakaró, a zavarosban halászók, akiknek egyetlen istenük a pillanatnyi nyereség, s kit érdekel a világ. Lenyomottak, frusztráltak, soha el nem ismertek, mindig a tartalékcsapat emberei, akiknek egy világösszeomlás úgy kell, mint egy falat kenyér.

Van bajunk elég. Virulensebb minden koronavírusnál.