Ma végre szép arcát mutatja a város. Most, hogy egy héten csak egyszer megyek le, nagyszerűen lemérhetem minden változását.

Egy hete még úgy nézett ki, mint egy Tarkovszkij-rémlátás. Borzalmas, csontig-velőig hatoló élmény volt. A szürke, üres, döbbent csenddel megült utcákon ha egy-egy autó gurult, abban is egy sehova révedő, maszkos figura. A néhány szem magányos gyalogos kendőkkel, maszk híján eszkábált arctakarókkal ment vagy inkább menekült sehonnan sehová, a boltban, ahol máskor konzummámorba veszett tömeg tiporta önmagát, délután már alig botorkált pár szürke arc. Jöjjön reggel, verekszenek a maradék húsért, egy rohadt kiló lisztért – mondta akkor szomorúan a pénztárosnő. A részegek még részegebbek voltak, bolond emberek meg bolond dolgokat harsogtak a sarkon – akárhogy is: elibénk tárta magát a csendes, fekete gumikesztyűs halál. És hideg volt, ronda, szívet-lelket maró szelű hideg.

Amit ma látok, abban végre élet van. Élet. A régi, a miénk. A maszkok - bár most már kapni lehet, amikért egy hete még ölni tudtak volna emberek – lekerültek, másfél órás bevásárló bolyongásom alatt, írd és mondd, egyetlen eltakart arcú ember jön velem szembe. Az én  maszkom is kuriózumszámba mehet, többek pillantását érezem rajta – ez van, gyerekek, világéletemben különc voltam, rá se hederítsetek. Most a derűre figyeljetek. A jótékony napsütésre.

A boltban végre ismét emberek, emberek, házaspárok válogatnak, rózsaszín pulcsis fruska telefonnyomkodás közben nekimegy egy gondolának, ettől automatikusan végigtapogatja annak összes, ugyanolyan kis dobozkáját, anyukája megértően mosolyog rá: hadd tegye a kis kíváncsi, háromhetes raboskodásból menekült, és hát vásárolnak, végre ismét együtt böngészik az áruhadat. Terebélyes, egy hetes listámmal odébbállok, nem voyeurködöm tovább.

Az utca is csupa mosolygás. A múlt heti, iszonyúan kongó ürességgel szemben sétáló, andalgó boldogok, anyukák babakocsival, suhancok gördeszkával élvezik az éltető napot. Kint vagyunk, kiszabadultunk. Végre. Vége a járványnak, a fejekben, a lelkekben mindenképp.

Csak a koronavírusos hullák gyarapszanak, ahogy tudom, na meg – ahogy elnézem – a potenciális hullák. A Szent László  Kórházban talán épp most köszön el örökre betegétől egy, a végkimerültség szélén balanszírozó fiatal doktornő.

No de ne csesszük el ezt a gyönyörű napot.