Ezt a szót először úgy tíz éve hallottam. Nagyon utáltam az első pillanattól kezdve, még akkor is, ha jó ismerősöm ezt öniróniával mondta friss nyugdíjas voltára. Nem szerettem, mert jómagam abban szocializálódtam, hogy az öregeket tisztelni kell. Előre engedni őket az ajtóban, a lépcsőn, segíteni a kosarat felvinni az emeletre, türelmesnek lenni velük, miegymás. Az általánosban az egyik őrsünk még patronálta is az idős Debulay bácsit (akit a kis csibészek remek stílusérzékkel Nebuló bácsinak hívtak a háta mögött), fát vágtak, boltba jártak, faleveleket söpörtek az udvarban, őrsi naplóba bevezették – nagyjából ez volt a patronálás.

Azt már csak felnőttként értettem meg, hogy az öregek tisztelete, óvása milyen ősi társadalmi ösztönre vezet vissza: a közösségek legmegbecsültebb tagjai voltak mindig is az idősek, aggok, hiszen az a tapasztalat, öröklött tudás, bölcsesség volt a birtokukban, ami a törzs, a falu, a kisebb vagy nagyobb társadalom fennmaradásának biztosítéka volt évezredeken keresztül.

Mert az öregek – akár a gyerekek – látnak a legletisztultabban, legpontosabban.

Legalábbis már aki.

Erre a szomorú tapasztalatra az elmúlt hetekben-hónapokban tettem szert, és mondom, a legkevésbé sem boldogan.

Megyek a boltba az „idősáv” vége felé, fél kilenc előtt néhány perccel. Kezemben papíron a lista, a „parasztpendrájv”, pillanatok alatt végezni fogok. Fél kilenc előtt percekkel már kisebb koszorú a nálam jócskán vagy alig idősebbekből. Ahogy átmegyek közöttük, hallom a megjegyzéseket: „Na. Most jön. Aztán mikorra végez?” „Ez sem tudott előbb jönni, mi meg itt várhatunk!” – és hasonlók. Sosem tűrtem jól a hátamba érkező beszólásokat, most sem tesz boldoggá, de arcrezdülés nélkül megyek tovább, van még időm. A boltban jó néhány nálam jócskán fiatalabb vásárlótárs, főképp nők, koruk alapján kisgyermekesek, akik kissé kapkodva gyűjtögetik dolgaikat, némileg frusztráltan, hiszen ez az „idősáv” a két-három gyerek mellett meglehetősen komplikálttá teszi ez idő tájt amúgy sem egyszerű napjaik szervezését.

De szó sem esik, mert mindannyian tudjuk: ez a rendelkezés az öregeket hivatott védeni. Kutyakötelességünk egy mukk nélkül tenni, amit tehetünk.

Lassan elkészülök, nézem az órámat, még ha éppen is, beleférek a zónaidőbe. A pénztáros jó ismerősöm, enerváltan pillant a bejárat felé: „Ne tudja meg, mi lesz itt negyed óra múlva. Nem hinné el azt a verekedést, ami itt menni fog.” Nem reagálok, nem gyártunk és nem táplálunk ellenségképet, főleg nem időskorú embertársaink rovására, de azért szöget üt fejemben a mondat. Ismerem a pénztárost, nagyobb szívű eladót régen láttam – talány ez a mondat nekem.

Az ajtónál azért kapok némi magyarázatot. Kilenc előtt négy perccel elképesztő embergyűrű a bejárat előtt, az „idősávos korosztályú” tömeg ezúttal már nem be-be szólogat, hanem kifejezetten hörög, és általában gyűlöl mindenkit, akit még bent esz a rosseb a boltban, hiszen néhány pillanat múlva már csak az övék kellene, hogy legyen a terep. Ismerősöm, két kisgyerekes anyuka idegesen pakol a bevásárlókocsiból, fogy az idő, odakint meg a türelem – ha volt egyáltalán. Aztán újabb feladat: a bejáratnál összegyűlt tömeg tökéletesen elzárja az utat, szatyraimmal negyed percig szobrozok, majd a gyűlölködő tekinteteknek kénytelen vagyok szólni: ugyan engednének valahogy ki, a repülés már rég nem az erősségem. Erre aztán kapok hideget-meleget, miért most jöttem, meddig várjanak, meg különben is ez az egész hülye rendszer, hogy a fene enné meg azt, aki kitalálta, megint az öregekkel csesznek ki – persze őrült helyeslés a teljes nyuggerkommandó részéről. Megszégyenülten elkullogok, pedig még mindig van három perc addig a nyomorult kilenc óráig.

Hazaviszem a cuccokat, egy kicsit üldögélnem kell, mert még piacra is szeretnék menni, ahova a nagyszerű időzítésnek köszönhetően 8 és 10 között be nem tehetem a lábam.

Nincs apelláta, berzenkedés nélkül tudomásul veszem, hogy így védjük szépkorú földijeinket, még ha talán lehetne is ennél észszerűbben. Negyed tizenegy, most már mehetek, igaz, hogy az árusok egy része már szedelőzködik, azért jut még nekem is, ami kell. Az egyik elárusító asztalánál ácsorgok, amikor egy nyolcvan körüli nénike gond nélkül befurakodik elém. Rajtam maszk, rajta semmi.

Elgondolkodom. Most mondjam neki, hogy én azért most jövök ilyenkor és azért viselek maszkot, hogy őt védjem? Hogy egy háromnegyed ország azért él kényelmetlenül hónapok óta, dolgozik, tanít-tanul „hómofiszban” vagy veszíti el épp munkahelyét, hogy az ő korosztálya biztosan életben maradhasson? Nem mondom – nem vagyok meggyőződve, hogy értené szózatomban azt a kifejezést, hogy társadalmi szolidaritás. Azért amíg előttem (helyettem) kéri, amit kér, körülnézek: csak a látókörömben tíz-tizenöt hasonló korú nénike-bácsika, igaz, egy részükön maszk is van.

Ha a kedves olvasó mindebből azt szűrné le, hogy álláspontom szerint AZ idősek így viselkednek – komoly tévedés lenne. Nem látom ugyanis közöttük azon ilyen korú ismerőseimet-ismeretlenjeimet, akik már akkor polgárok voltak, amikor ez a kifejezés még szitokszónak számított, akik már akkor tudták bizonyos társadalmi szabályokról, hogy az épeszűek amúgy is így viselkednek, a többieknek meg kötelező. Megrekedt arcokat látok, örök félretoltakat, szerencsétlen, megnyomorodott életeket.

Megelégedetten megyek haza. Ma is megvolt a napi egy jó cselekedetem, mint annak idején a Fecske őrsnek Nebuló bácsival.

Ma sem küldtem el senkit a jó búbánatba – pedig nem volt könnyű, azt megmondom.