Ma már, amikor a világon mindennek és mindenkinek van a rejtvényfejtőktől a spamellenességig, lehetetlen, hogy épp a csóknak ne legyen világnapja. Van is – történetesen éppen ma. S bár nem tudom, megy-é előrébb a világ eme kiemelt dátum révén, én a magam részéről elkötelezetten támogatom, még ha csak délután óta is tudok létezéséről.

Mert a csók, kell, kell, kell.

Mert alig van ehhez fogható mennyei szépség, az egek fölé emelő gyönyörűség, mint az édes, finom, pihe-puha ajakérintés, nincs gyönyörtelibb élmény, mint általa megtalálni a másikat, felfedezni egy mindennél fontosabb lényeget, mélységet – mélyebbet, mint amit bármilyen szó, forma vagy dallam el tudna valaha is mondani.

Mindannyian emlékszünk a legelsőre, tudjuk pontosan, kivel, hol történhetett, milyen idő volt, hogy hogy esett ki kis híján a szívünk a helyéről, s hogy hogyan emelt fel bennünket egészen a világ tetejére.

Mert csókolni jó. Olyan titkos, soha senki más által meg nem fejthető üzenetek cikáznak ide-oda, amelyekre nincs más csatorna a világon; egyetlen ajakérintéssel tökéletesen megismerhetjük másikat, az összes történetét, a vállára nehezedő, hegységnyi köveket; egy csók úgy jellemez, hogy könyvtárnyi regény kevés volna leírni azt, ami ott egy szempillantás alatt szívtől szívig elsuhan.

Az is bizonyos, hogy nincs még egy dolog a világon, amely egyszerre tud ennyi gyönyörűséget és fájdalmat jelenteni, ha éppenséggel úgy adódik. Mert tudjuk, milyen az utolsó csók, milyen a tiltott, bűnös, titkos csók vagy milyen a csókban megérzett hamisság. Tudjuk, milyen az el nem ért csók, s pontosan tudjuk azok keserűségét, akik csak vágyódnak utána. Mert olyan után áhítoznak, amit mindenkinek törvény adta joggal kellene, hogy birtokolhasson.

Mert az őszinte, finom, egyetlen leheletnyi érintéssel egekbe repítő csók a legemberibb lényegeink egyike.

Sok éve már, hogy Párizsban, a Rodin múzeum egyik diszkrétebb termében meghatottan álldogáltunk kéz-kézben e sportág velem közös művelőjével a földi csoda egyik legfinomabb megformálása előtt, amikor az egyik ajtón három látogató, két férfi és egy nő egyszerre lépett be. Az egyik férfi és a nő szemmel láthatóan egy pár voltak, s a hölgy épp a másikkal volt vidám beszélgetésben, amikor a szobor elé érve a szívéhez közelebb álló finoman megérintette a vállát. Ő vidámságát és lendületét pillanatra sem felejtve a másodperc töredéke alatt csókolta meg kedvesét, s már folytatta is az elébb mesélt történetet.

Akkor, ott, azon a férfiarcon megjelent minden, amit a szerelemről, a földön túli boldogságról, az örökre összetartozásról, az egymásnak ősidőktől fogva rendeltetésről megjeleníteni lehet, s a már nem fiatal, bizonyára sokat tapasztalt férfiú csendben lebegett tovább, s csak én láthattam: milliméterekkel a föld felett. Pontosan annyival, amennyi megkülönbözteti a boldog embert a boldogtalantól.

Hát ezért kell a csók, gyerekek, akár van világnapja, akár nincs.

Mert kell az a másik, kell az a pillanat, kell az a csak nekünk üzenő érintés, vérünket forraló lehelet, világ tetejéig repülés, kell, kell, kell.

„Ukrajna: Így pusztít a termobárikus fegyver – videó”, „Példátlan videó került ki egy ukrajnai csatáról”, „Kilőtték az ukránok az »orosz Walit«, a különleges erők sztárját”, „Ezt lehet tudni az ukrán csodafegyverről”, „Videón, ahogy a kamikazedrón lecsap az oroszokra”, „Térképen mutatjuk, hol próbálnak áttörni az oroszok”, „Videón a szétlőtt közösségi ház az ukrajnai Derhacsiban”, „Videón, ahogy szétlőnek egy orosz parancsnoki állást Ukrajnában”, „Letakart holttestek, szétlőtt Mariupol, elítélt orosz katona – a háború 100 napja képekben”.

Szalagcímek az elmúlt hetekből. Képek, videók, utolsó hörgések hangfelvételei. Hihetetlen válogatási lehetőség! Most még több hulla! Garantált borzongás! Sírás prolongálva! Holnap új kazettás bombák! Közte reklám, de legalább addig kimehetsz sörért.Mert amikor már hétköznapivá, ennélfogva dögunalommá válik mindenféle világbajnokság, döntő, emberfeletti kapura emelés, kisodródás egy sikánban, még magasabbról ugrás ejtőernyő nélkül – szóval akkor, amikor az új versenyimpulzusok már teljesen reménytelenné válnak adrenalinra induló foteledben, megajándékoz a világ valami újjal, valami eddig sosem látottal, ami egészen egyszerűen új távlatokat nyit meg az életedben. Háború – egyenes adásban.

És te lehetsz a szurkoló.

Amiről gyerekkorodban álmodoztál a tankos filmeket nézve, amire régen borzongtál a moziban, de egy idő után untad már a pirotechnikai csodákat felváltó ótvaros videótrükköket, az most itt van előtted, élőben, instant, és mégcsak a kezedet sem kell kinyújtanod. Előveszed a telefonodat, végiggörgetsz a híroldalakon és dől, dől a videó, a fénykép a valós időben felrobbanó lőszerraktárakról, a széttrancsírozott emberekről (belek tapintatosan kikockázva), az ezer darabra szétrepülő ötventonnás vasszörnyekről bennük 4 éppen szublimáló emberrel, rohadék oroszokkal vagy rohadék ukránokkal – attól függően, melyik csapatnak szurkolsz. Sztárok, szuperségek, csodaságok, minden, mi szemszájnak ingere. És mi szállítjuk neked, nincs más dolgod, mint hogy feszülten figyelj, nézd a rohanó (helyenként rothadó) civileket, ha szerencséd van, még épp a közvetítés során robban alattuk az akna, ha lemaradnál, holnap biztosan lesz majd olyan snitt is, csak klikkelj, klikkelj, klikkelj.

Egyetlen veszély leselkedik rád és ennélfogva ránk: ha megunod ezt is. Márpedig az egymást naponta überelni vágyó címek erről árulkodnak: ezt is meg tudod szokni, előbb-utóbb ebbe is beleszoksz, nekünk mindig újjal kell szolgálnunk, mert még a végén elkapcsolsz, és akkor lőttek a hullabiznisznek.

De nem! Mert a hírek gyárában ott bizakodik az a névtelen senki, az a vörösre égett szemű gyűjtő, aki abból él, hogy a főnöke abból él, hogy a tulajdonosa ebből él – szóval ott ül, és lázasan keres-kutat a hírügynökség legeslegfrissebb hullatömegei között, mert épp lemaradóban az oldal (gyerekek, mennyinél tartunk ma, ne szarakodjatok má'), és már csak a szokásos dögunalom tankrobbanások jönnek elé a képernyőn. Nincs veszélyben, nem néznek rá fegyvercsövek, csak a profit a tét, az az élet-halál kérdés, neki csak az egeret kell tolnia. Ő az a gond nélkül csajozó-pasizó jeltelen és jelentéktelen nímand, az a megváltozhatatlan világban hívő, önoltalmazott telefonnyomkodó, az a péntek esténként magát kásává szétcsapó, kukába hányó aranyifjú, aki történetesen ebből csapja szét magát, és hiába a romló kattintásszámok, ő nem adja fel: reménykedik.

Hogy nem, nem következik be. Hogy nem történik meg a megtörténhetetlen. Hogy nem kell egy reggel erre ébredni. Hogy van túlélés, nem jön el a borzalmak borzalma: a háború befejezése.

Az maga lenne a pusztulás.

A történet így kezdődik.

Szülő áll a sarkon a bolt előtt, virágot árul, arcán derű. Tanárnő jobbról, kezében szatyrok, mosolyog bele a mindenségbe. Szülő felismeri Tanárnőt, kezében megmoccan a csokor virág, az említett felé fordul, és azt mondja:

– Virágot, Tanárnő?

Ám álljunk meg egy pillanatra itten, a történet majd mindjárt folytatódik.

Tanárnő ugyanis hosszú köteget húz maga után. Történetek kötegét.

Történeteket, amelyek a kifizetetlen számlákról, a pénztárnál sebtiben összeadott bevásárlásról meg a soha nem volt ötvenszázalékos béremelésről szólnak. Meg egy csomó másik történetet is húz maga után, amelyekben Tanárnő úgy találja, hogy a gyerekek manapság időnként úgy szólnak hozzá, hogy annak idején az ő iskolájában egy-egy ilyen mondat után már nem is kellett volna másnap iskolába mennie, de hát az milyen régen volt, istenem, mára már ezek a kijelentések régen feloldódtak a mindenféle homokosokat és házasságtörőket legitimáló délutáni műsorok szennytengerében. És tanárnőnek eszébe jutnak a szatyrában cipelt dolgozatok, amiket majd este meg hétvégén fog javítani, meg aztán egy csúnya nap is eszébe jut, amikor az egy tollvonással megszüntetett iskolájából zokogva hazaérve este háromnegyed kilenckor jött rá arra, hogy elfelejtette a kislánya névnapját. Meg még az jut eszébe, hogy ma egy ország borong-dühöng az érettségi különböző szintű baromságain, miközben senkinek sem ötlik fel, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, hogy a kétszintű érettségi előkészítésével, vagyis elő nem készítésével, az összevissza áramoltatott információkkal és az ezek nyomán kinövő riogatásokkal – eléggé el nem ítélhető módon kihasználva a tanárok felelősségérzetét – egy egész pedagógustársadalmat vágtak úgy pofon, hogy idő kell majd, hogy ez a sajgás feledésbe merüljön.

Aztán Tanárnőnek eszébe jut még az is, hogy gyerekkorában milyen volt a pedagógusnap, az a június első vasárnapja, amit – ki tudja, minek köszönhetően – minden külön biztatás nélkül ünnepeltek a nagy ünnepeltetések idején, s hogy az öreg Panni néni osztályában komoly lökdösődések tárgya volt, hogy ki az a három gyerek, aki hazaviheti az ő háromszázhúsz virágcsokrát pénteken a negyedik órában környezetismeret helyett.

És eltűnődik, hogy ha ma kezdené, vajon újra pedagógusként kezdené-e, és persze megint az a válasza, hogy ő már csak ehhez ért, de a gyerekét majd mindenképpen lebeszéli róla, vagy az unokáját legalábbis…

Nagyjából itt tart, amikor Szülő hangja utoléri:

– Tanárnő! Virágot? Csokrot ötvenért?

Tanárnő áll, áll, sokáig áll.

Aztán kissé erőltetett, ám mindenképpen kedvesnek mondható mosollyal határozottan megrázza a fejét, elindul hazafelé.

Mögötte sötét lesz, sűrű, mindent felemésztő sötétség.

(Ez az írás napra pontosan 17 évvel ezelőtt jelent meg. Ki-ki döntse el, mely alanyokat-állítmányokat kell, lehet vagy éppenséggel lehetetlen kicserélni benne.)

összerakni

a csikorduló féktárcsákat

a kórházfolyosó tömény húgyszagát

a madárcsiripelést

a szétrugdalt köveket

a boltos tessékkéremjét

összerakni

a kilincs hideg tapintását

az arcot az üvegen

a megtorpanó lábat a forgalom közepén

a hírt hogy ő is váratlanul

a valahai házat a valahai erkéllyel

a sehova néző bágyadt tekinteteket

a köszmegvagyokokat

a templom csendjét

a lépcsőt ahol újra meg újra

összerakni

az arcát amikor utoljára

az esőt amint

a szétszórt lapokat

a megértést hogy ez mind csak

az ostoba ajándékokat

a pince szagát a sötétet

az ópapa ráncos kezét az arcodon

összerakni

mindezt

összerakni

és nem belehülyülni

A ház előtt, az úttesten vidám krétavonalak szaladgálnak. Színesek, girbegörbék, az utcabeli aprónép alkothatott itt ismét. Óvatosan kerülgetem, rá nem lépnék a vonalra, amelyet apró gyerekmancsok húztak tegnap talán.

Ahogy elnézem a vonalak rendszerét, az utca közlekedését gondolták újratervezni, ami (lássuk be) nem is épp elvetendő ötlet – tekintettel az időnként kialakuló igencsak tumultuózus jelenetekre. Kék, zöld, rózsaszín utak vezetnek erre-arra, közöttük-rajtuk nyilak, utasítások irányítják a tudatlan arra járót.

TILOS

– virít valahol az út elején. Helyes. Mondott szóból ért az ember, aki közlekedik, legyen tudatában, hogy itt aztán nem ám a mindentszabad elve uralkodik – hát hová lenne akkor a világ? Szabály van, de elsősorban is tilalom, okoskodásnak helye nincs – a kis fickók világképe szerint.

FORDUJ MEG

– jön a következő barátságos utasítás. Nagy figyelem vezérelte a tervezőket! Sehova tovább a céltalanságba! Ha nincs erre dolgod, ne itt keresd! S hogy ez a mély empátia, az odafigyelés, a mindenkiért aggódás mennyire áthatja a munkát, kiolvasható a következő ukázból:

JÓZSIBÁCSI MENYÉ VISZA.

Hát, ha én Józsibácsi lennék, istenbizony meghatódnám ezen a finom, személyesen nekem címzett iránymutatáson. Így kell ezt! És már pereg is előttem a jövő metropolisza, ahol a „Parkírozni tilos!” vagy a „Jobbra hajts!”  ellenében a „Lacikám, keress másutt helyet, aszondom!” vagy „Katika, inkább erre, aranyszívem!” táblák (kézzel írva!) lepik el a város és a lelkünk tereit. Ó, boldog jövő!

Íme, itt épül majdani világunk, ha ezek a törpék felnőnek, végre megvalósulhat az, ami itt és most még úgy hiányzik: az odafigyelés, az emberség, a jóakarat. Még húsz, még tíz év, és tényleg galambok bújnak a verebekhez, az utcák mosolyt virágoznak, a derű tölt ki majd minden zegzugot.

Bizony, mondom néktek, lesz magyar feltámadás!

De, jaj, a legnemesebb szövetségek, a legmagasztosabb vállalkozások között is ott lopakodik a békétlenség ördöge. Ahol ilyen héroszok vágnak neki a világátalakításnak, ott sunyi alattomossággal kezd férkőzni az intrika gonosz manója, a viszály csúf koboldja, s csak a pillanatot lesi, hogy éket verhessen nagy tervek megálmodói közé. Mert ott az utolsó felirat:

HAGYATOK BÉKÉN.

A projekt véget ért. Sic transit gloria mundi.

(Egy, a Facebookon megosztott posztnál kialakult áldatlan vitához szóltam hozzá az imént:)

Csak az oktatáshoz tudok hozzászólni, s – bár benne dolgozom lassan két évtizede – annak is csak néhány szegmenséhez. Amire rálátok, ott a jelentős előrelépések mellett igen komoly bajok vannak. A magam részéről ad hoc kettőt emelnék ki:

Reggel óta olvasom-hallgatom az agymosottakról, gombákról, megvezetettekről, idiótákról, birkákról, hitlerekről, vakokról, ostobákról, hazaárulókról, kreténekről, nácikról, krumpliszavazókról, agyhalottakról, viktátorokról, korhadéklakókról, baromarcúakról, kilóramegvettekről, putyincsicskákról, faszszopókról, győzikékről, debilekről, kolostormalacokról, fososszájúakról, csatornamatyikról, homofóbokról szóló értekezéseket.

Értetlen vagyok. Megfordul a fejemben, hogy az elébb – a teljesség igénye nélkül – felsoroltaknak lehet, hogy egész egyszerűen más a véleményük a világról. Más az értékrendjük. A tapasztalatuk. És az is lehet, hogy nincs is igazuk – immár tizenkét éve. És még az sem kizárt, hogy én sem értek egyet némelyik meglátásukkal. Lehet, hogy egyikkel sem.

De ez az ő véleményük, és az ahhoz való jogukat eszem ágában sincs kétségbe vonni. Ha tetszik az nekem, ha nem.

Sajnálom – ehhez én túl liberális vagyok.

Fogyóban van már a délután. Értelmes beszélgetésből andalgok hazafelé, még velem vannak az ott ellebegett mondatok. Babitsról, a Nyugatról, Pilinszkyről, majd Csányi Laci bácsiról, a hajdani és persze a későbbi Szekszárdról.

A városközpontban Iksz párt sátrában számolják visszafelé a perceket a Nagy Startig, talán onnan felől kódorog egy figura a zebra felé. Félnótás jellegű fazon, az arca ismerős – egy ekkora metropoliszban minden arc ismerős, naná –, pártrendezvényeken az első sorban csápol általában a közösségi oldal tanúsága szerint. Ormótlan, régimódi füles szatyrában matat, a feneketlen mélyből előkerül egy kis papírlap, amely aztán rögvest felragad az oszlopra. Közelebb érve látom csak, hogy nem is közvetlenül az oszlopra, hanem az Ipszilon párt reménységének arcára kerül az Iksz közlendője.

Nem ütközöm meg. Egyrészt mert nem kell mindig az erkölcs bajnokát játszani – különösképp, ha nem is biztos, hogy azok vagyunk –, másrészt tudom, hogy a jelenség valahogy hozzátartozik ezekhez a kínos napokhoz.

Valami azért mégis piszkál. Már jóval túl vagyok a zebrán, magam mögött hagyom a teret, mire rájövök, hogy mi az.

Fényes nappal van. Az piszkál.

A téren temérdek ember. Az piszkál.

Hogy ez egész egyszerűen természetes. Hogy nincs ott a fék, hogy jaj, mi lesz, ha meglátják – hanem meglátják és kész. Igen. Fényes nappal. Igen, a városközpontban. Ki lehet nyalni a seggem.

És még ezen sem lenne érdemes sokat időzni, ha nem látná az ember a cseppben a tengert. Hogy nyugodtan, bátran, fütyörészve, és nem, nem fognak szólni, ők majd ugyanúgy leragasztják.

Ők majd ugyanúgy kamuznak vigyorogva, mi majd ugyanúgy ájtatos manók leszünk, ők majd ugyanúgy megmentenek, mi meg ugyanúgy nem tűrjük ezt tovább, ők majd felszabadítanak titeket, mi meg megszabadítunk titeket.

Ti majd ugyanúgy, mint mi, és mi ugyanúgy, mint ti.

Közben ragasztgatjuk az arcainkat és letépjük a ti arcaitokat.

És mindezt fényes nappal, mert már nem kell az éjszakát sem megvárnunk.

Ma már nappal is éjszaka van.

Abban az országban, ahol 10 millió virológus egyetlen éjszaka alatt képezte át magát 10 millió katonai szakértő országává, semmilyen panasz nem érheti az oktatást.