Fogyóban van már a délután. Értelmes beszélgetésből andalgok hazafelé, még velem vannak az ott ellebegett mondatok. Babitsról, a Nyugatról, Pilinszkyről, majd Csányi Laci bácsiról, a hajdani és persze a későbbi Szekszárdról.

A városközpontban Iksz párt sátrában számolják visszafelé a perceket a Nagy Startig, talán onnan felől kódorog egy figura a zebra felé. Félnótás jellegű fazon, az arca ismerős – egy ekkora metropoliszban minden arc ismerős, naná –, pártrendezvényeken az első sorban csápol általában a közösségi oldal tanúsága szerint. Ormótlan, régimódi füles szatyrában matat, a feneketlen mélyből előkerül egy kis papírlap, amely aztán rögvest felragad az oszlopra. Közelebb érve látom csak, hogy nem is közvetlenül az oszlopra, hanem az Ipszilon párt reménységének arcára kerül az Iksz közlendője.

Nem ütközöm meg. Egyrészt mert nem kell mindig az erkölcs bajnokát játszani – különösképp, ha nem is biztos, hogy azok vagyunk –, másrészt tudom, hogy a jelenség valahogy hozzátartozik ezekhez a kínos napokhoz.

Valami azért mégis piszkál. Már jóval túl vagyok a zebrán, magam mögött hagyom a teret, mire rájövök, hogy mi az.

Fényes nappal van. Az piszkál.

A téren temérdek ember. Az piszkál.

Hogy ez egész egyszerűen természetes. Hogy nincs ott a fék, hogy jaj, mi lesz, ha meglátják – hanem meglátják és kész. Igen. Fényes nappal. Igen, a városközpontban. Ki lehet nyalni a seggem.

És még ezen sem lenne érdemes sokat időzni, ha nem látná az ember a cseppben a tengert. Hogy nyugodtan, bátran, fütyörészve, és nem, nem fognak szólni, ők majd ugyanúgy leragasztják.

Ők majd ugyanúgy kamuznak vigyorogva, mi majd ugyanúgy ájtatos manók leszünk, ők majd ugyanúgy megmentenek, mi meg ugyanúgy nem tűrjük ezt tovább, ők majd felszabadítanak titeket, mi meg megszabadítunk titeket.

Ti majd ugyanúgy, mint mi, és mi ugyanúgy, mint ti.

Közben ragasztgatjuk az arcainkat és letépjük a ti arcaitokat.

És mindezt fényes nappal, mert már nem kell az éjszakát sem megvárnunk.

Ma már nappal is éjszaka van.