A bankautomatánál ketten állunk sorba, előttem idősebb úr, a pénzkiadó kis külön kuckójában még idősebb ember veszi el a bankókat.

– Tessék csak jönni, kész vagyok – mondja, miközben letépi a bizonylatot.

– Köszönöm, ráérek – válaszol az előttem álló –, de nem is akarnám, hogy fertőzést ragasszunk egymásra.

– Fertőzést? Á, az csak kitaláció, higgye el, kitaláció az egész!

Közben helyet cserélnek, s miután nem kap választ, nekem folytatja.

– Higgye el! Nincs vírus, kitaláció! Tudja, mi van? Pénz van, az van! – mondja, és vigyorog fogatlanul.

Próbálok semleges arcot vágni, de ilyenkor mindig tanácstalan vagyok. Átnézni nem akarok rajta, nem bántott se engem, se mást, de bólogatni, megerősíteni? Na, azt már nem. Így aztán valami teljesen lehetetlen visszajelzés ülhet ki a képemre.

– Nincs! Nincs! Kísérleteznek velünk, tudja? És zsebre teszik, az van!

És közben vigyorogva vizslat, várja, hogy reagáljak valamit. Ismerem ezt a nézést. Ha egyetértek, föllelkesítem, ha tiltakozom, felbőszül, és azért folytatja. De folytatni fogja, azt tudom. S teszi is.

– Mind ezt csinálják. Mindég. Bedobják ezt, hogy összeugrasszák a népet. Hadd acsarkodjunk. Egymásra. Az kell nekik. A boldogságunk, a szabadságunk. A rohadtaknak. Hogy hordjam ezt a szart, azt majd ebbe dögöljek bele. Mert azt akarják. Akkor nem kell nekem nyugdíjat füzetniük. Érti? De nekem az életemnél is fontosabb a szabadságom, tudja?! Maga mért hordja? Asziszi, jó ez valamire is? Mi? Tényleg asziszi?

Egyre nehezebben viselem, szépen csendben, de jól érzékelhetően fogy a türelmem a virológusból lassanként filozófussá átlényegülő, toprongyos szónoktól. Az az érzésem, ez az egész járványkérdés tulajdonképpen teljesen lényegtelen a számára. Nemcsak, hogy nem érti, igazából nem is akarja megérteni. Nincs is rá szüksége, minekutána nem ez, mint ürügy, ennélfogva még véletlenül sem szeretné megérteni. Egyetlen dolog hajtja: hogy egyszer végre, először ebben a rohadt életben, de most igazán és csakugyan megmondja nekik, hogy a pofájukba vágja-röhögje, hogy végre egyenrangú legyen ő is, aki soha nem volt és nem is lehetett egyenrangú. Velük. A mindenkivel.

Minden együttérzésem mellett egyre jobban idegesít. A gúnyos vigyora irritál, a belőle sugárzó tudatlanság tehetetlenné tesz.

– És mondok még valamit, fiatalember. Engem ugyan be nem oltanak. És nézzen rám, makkegészséges vagyok, tudja? Semmi, de semmi bajom! Hát az én dolgomba ugyan bele nem szól senki, érti?! Senki!

A számon lehetne, hogy majd erről ne feledkezzék meg tubussal a torkában se, de még mielőtt akár csak megszületne a gondolat, szerencsére lefékez a kapu előtt: ilyent az ellenségének sem kíván az ember, nemhogy egy ilyen szerencsétlen öreg krampusznak. Senkinek.

Csakhogy ez rohadt egy paradoxon ám.

Mert az ostobaságával szemben torpan meg az etika. Nem magyarázom el neki, mert ad 1.: úgysem értene egy mukkot sem, ad 2.: nem is akarná megérteni a rögeszméitől. És mire megyek, ha valamilyen csodálatos módon ezt az egyetlen szerencsétlent meggyőztem? Lezárult a pandémia? Viszont ha így marad, eggyel több potenciális fertőző grasszálhat közöttünk. Ő esetleg túléli, de lehet, hogy valaki meg épp az ő vírusainak köszönhetően nem.

Ezen a ponton aztán a márvány pofázmányom, úgy fest, átbillenti az öreg szabadsághőst a szavalatával együtt, és útjára indul végre.

– Kitaláció az egész! – legyint még az ajtóban vissza sem nézve. – Rohadtak.

Amikor hazaérek, fáradtan rogyok a gép elé. Aztán az első hír olvastán nem is megyek tovább.

Bezárom a gépet.

Csak nézek a semmibe. A Kóbor is. Mondandó itt már nem maradt.

És különben is: kitaláció az egész.