Tudod, már hetek óta gondolkodom azon, hogy mit fogok itt majd mondani.

Valami olyant, amit majd hagysz is végigbeszélnem. Mert te sosem szeretted az ilyesmit. Mert neked szépet, elismerőt, magasztosat mondani sohasem volt éppen kockázatmentes dolog. Igen, jól emlékszünk arra az öt évvel ezelőtti, elég nehéz napra ott, az alsóvárosi temetőben, amikor néhány perccel a szertartás előtt úgyszólván a semmiből érkezett egy jó izmos szélroham, és dőlt ott koszorú, váza, kaspó, minden – és akkor egynéhányan összenéztünk, s ha nem fegyelmezzük a végletekig magunkat, talán még a röhögés is kibuggyan, mert tudtuk: ez bizony te voltál. Ez a te üzeneted volt: „Gyerekek, na, ne csináljátok, nem kell ez a felhajtás, nagyon kedvesek vagytok, de inkább koccintsatok egyet vagy valami.”

Úgyhogy törlöm is a ma este szótárából az olyan szavakat, mint emlékezés, főhajtás, tisztelgés. S nemcsak azért, mert a korábbi tapasztalatokból kiindulva nem nagyon szeretnénk, ha ezt az igen szép, ám eléggé régi épületet esetleg ránk döntenéd, hanem azért is, mert az igazi, a legőszintébb szándékunk az, hogy itt, ma este legalább erre a kis időre találkozhassunk veled. Mert vagyunk jó páran, akik még ma is beszélgetnek veled időnként, akik érzik, sőt, tudják, hogy valójában nem mentél el közülünk, csak alakot váltottál, eltűntél a szemünk elől – régi jó szokásod szerint –, hogy aztán majd előtűnjél újra, akkor, amikor azt jónak látod.

Hát ezért jöttünk ma ide, a Művészetek Házába, ahol minden téged idéz, ahol annyi gyönyörűséget hallottunk tőled, ahol annyi, de annyi örökre fontos estét tölthettünk veled. Azért jöttünk, hogy itt legyél közöttünk, s hogy együtt legyünk veled mindannyian. Hogy tudjunk, legalább erre a másfél órára egy kicsit hitünk szerint veled együtt mosolyogni. S hogy elmondjuk, miért hiányzol nekünk olyan hihetetlenül és elfogadhatatlanul – éppen öt éve.

(Elhangzott az In memoriam Lányi Péter című hangverseny bevezetőjeként Szekszárdon, a Művészetek Házában, 2022. január 16-án.)