TÖPRENGŐ

TÖPRENGŐ

Kitaláció az egész

2021. december 06. - orbangy

A bankautomatánál ketten állunk sorba, előttem idősebb úr, a pénzkiadó kis külön kuckójában még idősebb ember veszi el a bankókat.

– Tessék csak jönni, kész vagyok – mondja, miközben letépi a bizonylatot.

– Köszönöm, ráérek – válaszol az előttem álló –, de nem is akarnám, hogy fertőzést ragasszunk egymásra.

– Fertőzést? Á, az csak kitaláció, higgye el, kitaláció az egész!

Közben helyet cserélnek, s miután nem kap választ, nekem folytatja.

– Higgye el! Nincs vírus, kitaláció! Tudja, mi van? Pénz van, az van! – mondja, és vigyorog fogatlanul.

Próbálok semleges arcot vágni, de ilyenkor mindig tanácstalan vagyok. Átnézni nem akarok rajta, nem bántott se engem, se mást, de bólogatni, megerősíteni? Na, azt már nem. Így aztán valami teljesen lehetetlen visszajelzés ülhet ki a képemre.

– Nincs! Nincs! Kísérleteznek velünk, tudja? És zsebre teszik, az van!

És közben vigyorogva vizslat, várja, hogy reagáljak valamit. Ismerem ezt a nézést. Ha egyetértek, föllelkesítem, ha tiltakozom, felbőszül, és azért folytatja. De folytatni fogja, azt tudom. S teszi is.

– Mind ezt csinálják. Mindég. Bedobják ezt, hogy összeugrasszák a népet. Hadd acsarkodjunk. Egymásra. Az kell nekik. A boldogságunk, a szabadságunk. A rohadtaknak. Hogy hordjam ezt a szart, azt majd ebbe dögöljek bele. Mert azt akarják. Akkor nem kell nekem nyugdíjat füzetniük. Érti? De nekem az életemnél is fontosabb a szabadságom, tudja?! Maga mért hordja? Asziszi, jó ez valamire is? Mi? Tényleg asziszi?

Egyre nehezebben viselem, szépen csendben, de jól érzékelhetően fogy a türelmem a virológusból lassanként filozófussá átlényegülő, toprongyos szónoktól. Az az érzésem, ez az egész járványkérdés tulajdonképpen teljesen lényegtelen a számára. Nemcsak, hogy nem érti, igazából nem is akarja megérteni. Nincs is rá szüksége, minekutána nem ez, mint ürügy, ennélfogva még véletlenül sem szeretné megérteni. Egyetlen dolog hajtja: hogy egyszer végre, először ebben a rohadt életben, de most igazán és csakugyan megmondja nekik, hogy a pofájukba vágja-röhögje, hogy végre egyenrangú legyen ő is, aki soha nem volt és nem is lehetett egyenrangú. Velük. A mindenkivel.

Minden együttérzésem mellett egyre jobban idegesít. A gúnyos vigyora irritál, a belőle sugárzó tudatlanság tehetetlenné tesz.

– És mondok még valamit, fiatalember. Engem ugyan be nem oltanak. És nézzen rám, makkegészséges vagyok, tudja? Semmi, de semmi bajom! Hát az én dolgomba ugyan bele nem szól senki, érti?! Senki!

A számon lehetne, hogy majd erről ne feledkezzék meg tubussal a torkában se, de még mielőtt akár csak megszületne a gondolat, szerencsére lefékez a kapu előtt: ilyent az ellenségének sem kíván az ember, nemhogy egy ilyen szerencsétlen öreg krampusznak. Senkinek.

Csakhogy ez rohadt egy paradoxon ám.

Mert az ostobaságával szemben torpan meg az etika. Nem magyarázom el neki, mert ad 1.: úgysem értene egy mukkot sem, ad 2.: nem is akarná megérteni a rögeszméitől. És mire megyek, ha valamilyen csodálatos módon ezt az egyetlen szerencsétlent meggyőztem? Lezárult a pandémia? Viszont ha így marad, eggyel több potenciális fertőző grasszálhat közöttünk. Ő esetleg túléli, de lehet, hogy valaki meg épp az ő vírusainak köszönhetően nem.

Ezen a ponton aztán a márvány pofázmányom, úgy fest, átbillenti az öreg szabadsághőst a szavalatával együtt, és útjára indul végre.

– Kitaláció az egész! – legyint még az ajtóban vissza sem nézve. – Rohadtak.

 

Amikor hazaérek, fáradtan rogyok a gép elé. Aztán az első hír olvastán nem is megyek tovább.

Bezárom a gépet.

Csak nézek a semmibe. A Kóbor is. Mondandó itt már nem maradt.

És különben is: kitaláció az egész.

Szájbermandi

Lassan kezdem megszokni, hogy az üzlet, ha muszáj, mindent felülírhat. Kérem! Ha ez a szabad világ, ha ez demokrácia, hát ez! Francba az évezredek tapasztalataival, sutba a sok ostoba hagyománnyal, ha nincs haszon, minek tartsuk azokat? Márpedig az üzlet mindig mindenkinek jó, így van berendezve már ez az egyre kényelmesebb világ: ad is a baba, kap is a baba. Tiszta sor. Hogy ez már túllép minden racionalitáson, azért legfeljebb a racionalitást kárhoztathatjuk.

Vagy a Jóistent.

Merthogy sikerült olyan fércmunkát összecsapnia, amelyben a hét pontosan hét napig tart. Agyrém. Ostoba számok! Kell ehhez ragaszkodnunk? Kell a fenét!  Ki velük a teremtésből, de üstöllést!

Most olvasom például egy nagy amerikai cég hirdetésében, hogy: „Nálunk péntekig kiberhétfő van!” Hurrá! Cybermonday péntekig! Ez kell nekünk, ez a mi barátunk! A naptárt egy gombnyomás átírni, a bolygók akadékoskodását meg ki nem szarja le! Addig szabhatod a naptárt, apukám, amíg hasznod van és kész!

A történet azonban baromian nem új, és még csak nem is Ámerikából származik, amint azt milliók állítják. Sőt, az is megadatott nekem, hogy személyesen ott lehettem a világra jötténél.

Jó sok éve Szegeden egy elegáns kínai étterembe mentünk ismerőseimmel. Imádom a kínai cuccokat, az étlapon reveláció volt felfedezni számomra, hogy cápauszonylevest is kínálnak.

– Egy cápauszonylevest kérek! – csettintettem oda hanyagul a hajlongó pincérnek, mintha csak egy kávét kérnék, pedig bensőmben remegtem a megálmodni sem mert találkozás közelségétől. Ám ekkor megrendült körülöttem a világegyetem:

– Máris hozom, uram! – hajladozott tovább a pincér. – De azt tudnia kell, hogy mi a cápauszonylevest csirkéből készítjük – és már viharzott is a konyha felé.

Úgyhogy, barátocskáim, ti a péntekig tartó kiberhétfőtökkel a fasorba’ se vagytok. De nem ám.

A tényekrül és az véleményekrül

Véletlenül kapom el a beszélgetésüket:

–…Szóval az a helyzet, hogy oltás nélkül nem fog eltűnni ez az egész szar. Ezért kell oltásra menni.

– Jó, a te véleményed az, hogy kell az oltás, az én véleményem meg az, hogy nem. Ennyi. 

– Mert ez a véleményünktől függ?

– Az én döntésem az én véleményemtől függ, igen.

– Rendben. Szerinted milyen idő van most?

– Pocsék. Baromi hideg van és köd.

– Képzeld, én imádom a hideg ködös időt, úgyhogy szerintem meg remek idő van.

– Jó. És?

– És hány fok van?

– Kettő. Itt mutatja.

– Igen, kettő. Pontosan kettő. Itt mutatja valóban. Érted már?

 

Látom a szemén, hogy nem érti.

VÁGÓHÍDRA MINDEN VADÁSZT!

Tekintettel arra, hogy az elmúlt napokban mintegy csodálatos varázsütésre a fél ország hirtelen rájött, hogy az ökológiai egyensúlytartást, a természet- és azon belül az állatvédelemet az egyik legősibb tevékenységgel segítő vadászok tulajdonképpen nem mások, mint közönséges gyilkosok, aberrált rohadékok, helikopterről lelógatandó sejthalmazok – érdemes reménykedni, hogy az ugyane fél ország számra oly kifinomult kulináris élményt jelentő házias ízű szalámik, szuvidált sertéscsülkök, csirke- disznó-, marha-, szarvas- és vaddisznópörköltek, sztékek, rántott húsok, gulyások, húslevesek alapanyagai sohasem éltek, nem kapirgáltak, nem röfögtek, nem bőgtek, nem kukorékoltak, hanem világéletükben hűtők mélyén, konyhakészen töltötték földi létüket.

Ugyancsak jóérzésünk, az emberi bölcsességbe, humanizmusba és a befolyásolhatatlan szabad véleményalkotásba vetett hitünk táplálja a bizakodást, hogy az állatvédelem nemes eszméje mellett végsőkig elkötelezett tömeg 50-100 négyzetméteres, padlólapos-parkettás-linóleumos beltérben tartott kutyája-macskája-hörcsöge-papagája a legemberibb boldogságban tölti masnival díszes életét gazdái ágyában s más ősi, természetes élőhelyén: a gyerekszobában, a sezlony alatt vagy a gardrób mellett a kosárban.

Édes Sziliapu

Édes Sziliapu, tudod, az a baj, hogy egy hónapja már, hogy nem tudtam sírni. Csak jövök-megyek, botorkálok jobbra-balra, kereslek mindenhol, forgatókönyvekben, üzenetekben, az emlékezet polcán mondataidban, a hangoddal a fülemben – semmi. Zsuzsi is csak néz engem, és aggódva ingatja a fejét, tudja jól, hogy nem jó ez, se nekem, se neki, se senkinek. De nem szól.

Tudod, én akkor másnap elmentem Dunaföldvárra. Oda, ahol a Szilapum lettél. Ahhoz a fogorvosi rendelős, düledező házhoz, ahol negyven éve egy dr. Sződy Szilárd nevű szakállas fazon (a minisztériumból!) a színjátszótáborban a versmondókat igazgatta. Ahol a házat még azon a nyáron lebontották, de az egyik kapupántja egy magányos kőoszlopon valamilyen csoda folytán máig túlélte a történelem viharait. Ahol olyan óriásokkal szívhattunk egy levegőt, mint Máté Lajos, Keleti István, Montágh Imre, Ács János. Ahol holtig, sőt azon túl is tartó barátságok és jóval csekélyebb szavatosságú szerelmek születtek.

Én ott merültem bele sokadmagammal együtt abba a gyönyörűségbe, hogy neked inni lehet és kell minden szavadat, mert minden mondatod a Mindenséget nyitja meg, elrepít a Végtelenig, s hoz a Józan Valóságba vissza. Mert színházat, előadást, művet teremteni nem lehet másképp, csak ha a Végtelenig akarsz elhatolni, de a lábaid mindvégig a Józan Valóság talaján maradnak.

Ez az a szigorú és megkerülhetetlen paradoxon, amit egész életemben tanultam tőled. És te tudtál minden szabályt, minden rezdülést, minden aranyfüst-réteget, amit birtokolnia kell annak, aki színpadra, pódiumra akar állni. Gondolom, van még olyan ember, akinek ekkora műveltség van a birtokában, mint amit te építettél fel magadban, de olyan, akinek nagyobb volna, egyszerűen nem lehet. A legapróbb gesztustól, hangsúlytól, a színpadi jelenlét akármelyik nanoszkopikus részecskéjétől egyetlen instrukcióban el tudtál jutni az emberi kultúra bármely zugához az ősidőktől perceinkig, hogy az ember csak szégyellte magát lesütött szemmel, amiért volt pofája úgy színpadra állni, hogy ezt eddig soha még csak nem is hallotta.

Aztán amikor valamivel később az SZFMH-beli, általad vezetett Versmondó Stúdió előadása után Kukorelly Endre megkérdezte, hogy melyik színházban játszom, elpirulva, de boldogan nézhettem rád, mert tudtam, hogy ezt az akkor nekem olyan fontos, boldogító mondatot egyedül neked köszönhetem. Mint mindent, az egész esztétikámat, ha lehet nekem ilyenem. Hogy ha valami fogalmam lehet a dramaturgiáról, értelmezésről, ívekről, súlypontokról, váltásról, azt csakis tőled kaphattam.  Hogy negyven évig minden darabomhoz közöd volt, hogy bármikor, ha, megakadtam, képes voltál a lakásodban vagy Szekszárdra utazva engem rendezni, miközben a Rádiószínházban Kossuth-díjas színészek próbái közé kellett beillesztened az én kezdetleges, csetlő-botló próbálkozásaimat. Hogy a kezed nyomán megtanulhatta az ember, hogyan tud a démonjaitól, poklaitól a pódiumon megszabadulni és hogyan formálhat anyagot élete gyönyörűségeiből. Hogy a halk, kicsit reszelős, de apaian átölelő hangod mindig ott volt a telefon végén, ha kellett.

Mert kellett, mindig nagyon kellett.

Aztán tavaly, amikor pont a nyolcvanadikon veled vacsoráztunk a Fanyűvőben és te elindultál, mert a Tüske már vélhetően nagyon várt otthon, akkor én elég geil módon, maníros műromantikával, amit te a legjobban utáltál mindig, szóval akkor jó sokáig néztem utánad. Nem tudom honnan, de tudtam, hogy utoljára. Ezt valahogy megérzi az ember. S ahogy a következő hónapokban egyre soványabbak lettek a válaszaid, úgy egyre inkább nem is akart kérdezni már az ember semmit sem. 

Augusztus elseje óta meg már nem is tud többet. És azóta csak a ténfergés, bolyongás, mert nem, nem tudom kisírni, de helyre tenni sem.

Egészen tegnap estig. Mert egy kerti buliban vagy húszan énekeltünk Ocho Machót, hogy a seggünk repedt szét, azt, hogy jó, jó, jó, jó, de jóó nekem, hogy vaagy nekem.

Én legalábbis így énekeltem. Mert pont felnéztem az égre, ahol gyönyörű, habos esti felhők lépdeltek nagy fenséggel a Duna felé, és akkor tényleg és valóságosan megláttalak. Ott ültél az egyik aranyszegélyű felhő szélén, szikáran, szigorúan és végtelenül megölelni valóan ott ültél, nem szóltál semmit, csak néztél előre úgy, ahogy mindig szoktál, amitől élni lesz kedve mindenkinek, aki csak lát téged, és mentél csendesen, méltósággal, felhőháton tovább.

És akkor végre sírni kezdtem. Titokban, belül, hiszen nem tartozik az a világra, de felszabadultan, rázkódó zokogással végre sírni kezdtem.

Örömömben.

Mert láttam, és most már tudom, és most már életem utolsó másodpercéig tudni és érezni fogom, hogy vagy, igen vagy, mert az nem lehet, hogy te ne legyél, neked lenned kell, „különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”.

MAGÁNÜGY

Nem kétséges, hogy a magánügyed.

Mindenkinek az.

Elvehetetlenül az.

Mindenki maga dönt róla, és ez így van rendjén.

Ők úgy döntöttek, hogy azokra hallgatnak.

Te úgy döntöttél, hogy ezekre.

Te így döntesz, és lám, milyen jó, hogy ez a szabadságod megvan, hogy magad dönts.

Ők meg úgy döntöttek, de, tudod, ők sem szeretik, ha belepofázik más, ha számon kérik rajtuk, ha birkának nevezik őket.

Mert nekik meg ez az elvehetetlen joguk.

Ha pedig nem akarsz velük tartani, semmiképp ne tedd.

Viszont ez esetben tégy már meg valamit.

Úgy egy évig ne tedd már ki a lábad a lakásodból.

Mert ők szeretnék, ha vége lenne már annak, ami szerinted el sem kezdődött.

És írj már alá egy papírt, hogy ha mégis, akkor semmiképp sem vihetnek kórházba.

Mert, tudod, ott van egy csomó olyan, aki el akarta, és épp ezért tán el is tudta kerülni, de lett más baja, rák, fekély, miegyéb, amit esetleg a tied miatt nem tudnak helyrehozni.

És, tudod, lehet, hogy lesznek, akik meghalnak ezért.

És az nem jó.

Tehát tedd már meg ezt.

És persze majd érted is imádkozunk.

A többi meg már tényleg, tényleg legyen a magánügyed.

HALLHATATLAN RASSZIZMUS

Néhány napja a Puskás stadionban Mbappé jól hallotta, hogy a magyar nézők rasszista módon „huhogtak”. Egészen pontosan ő volt a galaxis egyetlen polgára, aki ezt hallotta. Az UEFA mindenesetre gyorsan vizsgálni kezdte a hallatlan esetet, a holland válogatott játékosai előrelátóan fenyegetőztek a magyar szurkolók biztosra vett fajgyűlölő megnyilvánulásai kapcsán. 
Ma a Franciaország–Svájc mérkőzésen Pogba időhúzásánál vagy hatezer svájci néző tette közzé egybehangzó véleményét: „HUUUUU!!!” 
Holnapra kiderül, egy hét alatt mennyit javult a világ filhallása.

MESE LENINRŐL, SZERGEJRŐL MEG A SZÁNKÓRÓL

Egyszer Lenin elvtárs hazafelé ment a hóban. Találkozott egy szánkón üldögélő kisfiúval, Szergejjel, aki nagyon sírt.
– Miért sírsz, kisfiam? – kérdezte Lenin elvtárs.
– Mert szánkóznék, de nincs, ki húzza a szánkót!
– No, egyet se búsulj - mondta Lenin elvtárs –, majd húzom én!
Azzal húzta a kisfiút, aki nagyon boldog volt, mert Lenin húzta a szánkót. Másnap is ment Lenin elvtárs, de nem találta a kisfiút.
– Ó, Istenem, biztos elvitte valaki szegénynek a szánkóját, azért nem jön! – gondolta nagy búsan. Pedig nem a szánkóját vitték el a kifiúnak, hanem a családját, Szergejjel együtt.
De ezt már fel nem foghatta Lenin elvtárs.
süti beállítások módosítása