A városnyi Père-Lachaise-ben üldögélünk feleségemmel. Jó a társaságunk: Chopin, Moliére, Apollinaire, Balzac pihen tőlünk karnyújtásnyira. Meglátogattuk már a nyugtukban végre egymásra találó Abelard-t és Heloïse-t, a szép és borzalmas életű Oscar Wilde-ot, a megölelni való kis verebet, Piafot – sok találkozónk van ma. Átszalad a fejemen, hogy lehetne bágyadt napsütésű csendes, őszi délután, ehelyett kora tavasz van és csípős köd, mármost ez milyen temetői fíling – de sikerül gyorsan elterelnem ezt a marhaságot.

Jim Morrisonnal lesz a következő találkánk, már ha ott találjuk, ahol írva van: nehéz elképzelni, hogy az örök nyughatatlan képes kivárni az öröklét végét egyazon helyen. A padunk előtt két sörhasú amerikai srác fut össze, életükben először találkozhatnak, csak egy mondatot váltanak:

– Erre van Morrison?

– Ja. Nem egy nagy durranás.

A fazonnak igaza van: tényleg nem nagy durranás, egy sírhely sírkővel, de nemigen tudom, ő mire számított.

Mindenesetre, amint ott ácsorgok, megborzongat a gondolat, hogy két méterre sincs tőlem a száj, amelyik azt üvöltötte, hogy látmájfájőőőőr, most meg mozdulatlanul itt van, én meg itt vagyok tőle két méterre. Mit keresek itt. És mit keres itt ő. Chopinnél hasonlóan járok, van valami értelmezhetetlen ebben az egészben: hiszen egy éve sincs, amikor Pesten Barenboim a billentyűkhöz ért, és egyszerre megjelent és ott állt Fryderyk a beteges soványságával, finom selyemsáljával, zavartan kérdezte, hogy leülhet-e, és én még zavartabban valami olyasmit makogtam (halkan persze, hogy ne zavarjam a Desz-dúr noktürnt), hogy természetesen, tessék helyet foglalni, csak elveszem a zakómat. És ott ült mellettem egész este, és ott ül azóta is. És most itt beszélgetnek Apollinaire-rel, aki azóta ott áll mellettem, hogy Csonti barátomtól úgy tizenhat éves korom táján azt a hangsort hallottam, hogy a Mirabeu-híd alatt fut a Szajna, és Guillaume azóta ott sétál mellettem hosszú lódenjében lehajtott fejjel, és most már itt battyog mellette Csonti is, és csak annyit mondanak egymásnak néha megállva: „Szerinted miért…?” És sohasem válaszolnak, vállat vonnak, csak jönnek velem tovább. És jön velünk a kis veréb is, fáradt mosollyal hajtogatja magának, hogy nem, nem bán semmit sem, gyönyörű, csillogó szemében egy teljesen giccses könnycsepp, és ő csak mormol igazát bizonygatva és jön, jön velünk. Megyek, és őket hallgatom.

A temetőkapun kilépve a zúgó forgalomban kicsit tanácstalanul keressük a metrólejárót. Igyekeznünk kell, a gép hat tízkor indul, jó lenne időben becsekkolni. Köd lesz a felszállásnál, de fent, a felhők fölött sütni fog a nap.

Az a 46 éves fiatalember többé nem megy haza.

Ötvenhárom vagyok. Szép számmal vannak még terveim, céljaim, talán örömök is. Ő hét évvel fiatalabb volt, ma reggel ő is felkelt, dolgozni ment – ma délután pedig halott. Én meg ülök és hallgatok, és nem értem és nem hiszem el ezt az egészet.

2016. október 26-án Magyarországon egy magyar hungarista lelőtt egy magyar rendőrt.

Ha odáig jutok csak, hogy „2016-ban egy magyar hungarista”, az már maga a téboly, ha tovább olvasom – definiálhatatlan az állapot. Nem találsz hozzá fogalmat. Ordító űr. Valahol túl az őrületen.

Robert Kennedy meggyilkolásának napján az egyik amerikai csatorna órákon keresztül nem sugárzott mást, mint egy szürke falra szénnel felírt szót: SHAME. Szégyen.

Talán azt kellene mutatni.

Vagy az üres képernyőt.

Vagy a semmit.

Megszólalni lehetetlen.

Ebül szerzett jószág ebül vész el. (közmondás)

Mármost az a helyzet, hogy van a világnak egy tenyérnyi része (tőlünk balra), ahol állítólag hihetetlenül élhető a világ (legalábbis az egy főre eső ájpodokat illetően), meg van a világnak egy olyan része (sokat mondok, talán két kontinensnyi), ahol a világ semennyire sem élhető, és nemcsak állítólag, hanem effektíve.

És az előbbi azért olyan, mert az utóbbi meg ilyen. Illetve fordítva.

Namost, az utóbbin valóban kellene segíteni, mégpedig nagyon, éspedig mielőbb, és hát ez lenne az előbbi érdeke is, de ahhoz az előbbinek le kellene mondani a nyári frigóhasználat egy részéről, és belőle ottan (az épp elhagyás alatt álló OTThonoknál!) vizet fakasztani meg iskolát építeni kellenék.

De ezt nem teszi, mert a frigóról le nem mond ám, sőt rájön, hogy a nyomorultak egy része pont kapóra jön neki, mert dolgozik azok helyett a nyomorultak helyett, akiknek nála épp nincs kedvük dolgozni. Így hát irgalmatlan gyorsan előkapja a Bibliát, ájtatos szólamokkal hiteti el még saját magával is, hogy irgalmas (lám, milyen szép új szó, Istenem!), és az irgalommal illetettek egy részét megpróbálja bepászítani a gépei mögé (a kultúrájába nem tudja, ugye, mert azt úgy hívják: dzsídípí), a céencé eszterga előtt tanácstalanul pislogó pásztorokkal kapcsolatban  meg hirtelen az az ötlete támad, hogy legyenek mások is irgalmasak, mert milyen dolog má', hogy nincs bennük irgalom se, meg kultúra se, meg egy dzsointot is se tudnak, csak tré módon sodorni, meg állatizéló bordélyuk sincsen unatkozó milliomosaik részire.

Na, erről a szolidaritásról beszélünk, tisztelettel.

A Brian élete című halhatatlan Monty Python-vígjátékban Brian, a szökésben lévő főhős  menekülési lehetőségként beáll a tömegével prédikáló álpróféták közé, mond néhány égbekiáltó baromságot, majd megpróbál továbbiszkolni. Ám ekkor az átmeneti időre önkinevezett megváltót utoléri sorsa: sebtében támadt tömeg kezdi követni őt, lesi minden szavát, még „az ő szent tökét” is meglelik a homokban, és a világ minden kincséért sem tágítanak a nyomából. Brian a veszély múltával szabadulna tőlük, ezért jókora loholás után szembefordul híveivel, és elüvölti magát: „MENJETEK A PICSÁBA!”

Ez jutott ma eszembe, kézbe kapván a Pukli Istvánról szóló bejelentést: a Teleki Blanka Gimnázium igazgatója otthagyja a Tanítanék Mozgalmat. A hír persze a legkevésbé sem váratlan. Aki tetteiben teljességgel kiszámíthatatlan, az egyetlen esetben tud meglepetést okozni bárkinek is: ha elkezd konzekvensen cselekedni – ezt a műhibát pedig Pukli soha sem követte el.

A hazai politikai élet egyik legzűrzavarosabb bugyrából, a Zuschlag János nevével fémjelzett Ifjú Szocialisták köréből a közélet színpadára pattant figuráról bárki láthatta azt, amire ma feltette a koronát: szakmai álcaruhába bújt politikai kalandor, az a klasszikus zavarosban halászó, akinek senki és semmi nem drága ahhoz, hogy személyes ambícióit kifussa. A progresszivitás és a katasztrofális amatőrség jegyeit egyaránt magán viselő oktatási reformmal szemben fellépő miskolci hermanos tiltakozás volt a nagy drámai pillanat: a bonviván jött, látott és mire Pilz Olivér, az egyik elindító kettőt pislogott, Pukli úgy beelőzött kék-piros sáljával, szálanként fésült hajával, mint a pinty.

Az imidzsépítés pedig gőzerővel folyt: Pukli itt, Pukli ott, az igen homályos ideológiából (ld. a  Klinghammer-címszónál) kisarjadó kockás inges demonstrációt követő „turbulens leválások” (közröhejbe fúló bocsánatkérés-követelés a kormány- és az államfőtől, szünetre időzített sztrájk) pedig még mindig nem ingatták meg a hitet. Kollégáink kisebb hányada továbbra is vakon menetelt a zászlóvivő után, ha jól emlékszem, valahogy senki sem kérdezte közülük: „Gyerekek, biztos, hogy errefelé akarunk...?”

A főtiltakozó pedig még a villamossínre is kifeküdt áramszünet idején: márciusban bejelentette, hogy ha nincs változás a hazai oktatásban, egy év múlva elhagyja a pályát – ekkor sem tudom, hogy a kockásinges lelkesekből bárki széttárta volna a karját: vajon ez visz-e előre bármit az ég egy adta világon.

Miután pedig az életveszélyesnek szánt fenyegetés, úgy látszik, nem fordította ki sarkaiból a világot és a kormány is elfelejtett lemondani, magán Puklin is az amnézia jelei kezdtenek feltünedezni: a „baloldali fordulat” (sic!) rémétől is megrettent vezér kijelentette, hogy jövőre újra indul az igazgatói székért.

Ma pedig egy mínuszos hír keretében kiszállt a Tanítanék Mozgalomból.

A kockásingesek pedig, akik között a kormánydöntögetők mellett (és ezt fontos leszögezni:) igen szép számban voltak a csak a szakma és a diákok érdekeit szem előtt tartó jóhiszeműek is, most nézhetnek, mint Rozi a moziban. Mit érdekli ez őt.

Aki viszont látta a Brian élete című filmet, az tudja, a jelenet folytatódik. Mégpedig úgy, hogy a menekülőt követő, épp elküldött tömeg tanácstalanul tárja szét a karját: „MESTER, HOGYAN MENJÜNK A PICSÁBA?”

Úgyhogy a menet közben elkopott lelkesek nevében is kérdem: tényleg, hogyan menjenek?

És te már azt hitted, hogy a többség, a tömeg hitetlen, s egyetlen ura van: a Semmi, a Nihil.

Pedig csak hagytad magad megtéveszteni. Hiszen csak álca, hogy a Megváltó eljövetelének ünnepére készülendő már szeptemberben fenyőfás, dzsinglbelles hirdetések ordítják a pofádba, hogy a mostmégolcsóbb, hihetetlen, lepdmegacsaládot, sokpontnullás cuccok hozzák el oly rég áhított boldogságod. Bedőltél annak, hogy egy egész országban gyúltak örömtüzek visszakapván a vasárnapi teszkózás-lidlizés elidegeníthetetlen ősörömét. Téged félre lehetett vezetni azzal a néhány év előtti hörgéssel, visítozással, a sárba tiport jogok sírva-lengetésével, amikor is választható lett az általános iskolai hitoktatás. Téged simán átvertek a szabadosság jogaként kikövetelt csöcs- és pöcsrázó parádék, a melegfelvonulások papruhás, keresztet hordó provokátorai. Te már teljesen elvesztetted optimizmusodat, magad elé néztél, szótlanul elhitted, amit Nietzsche rég megüzent: ebben a megnyomorodott lelkű, vásárló-zabáló tömegben Isten tényleg meghalt.

Erre tessék.

Elég egy népszavazás – és az Üzenőfalad, a híroldalaid megtelnek az Ó- és Újtestamentum igéivel, Jézus tanításait osztják meg tömegével átlelkesült gombnyomogatók, az evangéliumok mémesített soraival követelik tőled az irgalmasságot, felebaráti szeretetet, apellálnak a lelkiismeretedre. Püspököknek, szerzeteseknek az elesettek megsegítéséért felemelt szavai rohanják körbe a sajtónak azt a részét is, ahol azelőtt nemigen kaptak még egy mínuszos hírnyi helyet sem, s bár amikor ugyanők közzéteszik nemleges voksukat (bizonyítván, hogy az irgalom és a józan ész koránt sem zárja ki egymást), úgy elfelejtik őket, mint egyszeri irgalmas a kettős-állampolgársági szavazatát – mindez mégis szép, megtisztító erejű, új remények kapnak lángra.

Hogy él bennük a lélek, a hit, a felebaráti szeretet, az irgalom.

Hogy az Igét mint tükröt tartják maguk elé ezután.

Akár még október harmadikán is.

Az új tanév kezdetén az elmúlt szezon bonvivánja, Pukli István iskolaigazgató nyilatkozott a Magyar Idők c. internetes újságnak igen beszédes „Nem lehet alternatíva a jelenlegi baloldal" címmel. Az interjú három nem épp lényegtelen elemét tépném ki most tövestől szövegkörnyezetéből, ámbár eredeti sorrendjében:

No.1.: „Nem az Orbán-rezsim eltakarítása a cél [ti. a Tanítanék Mozgalomé], csupán az, hogy vegyék észre, és javítsák ki a hibákat.”

No.2.: „Egy dolgot nem szeretnék, hogy ebben az országban baloldali fordulat legyen. Ezek az emberek mind leszerepeltek. Nem lehet alternatíva a jelenlegi baloldal az ország irányítására, és ugyanezt gondolom a szélsőjobboldalról is.”

No.3.: „ – Jövőre önnek is lejár a megbízatása. Benyújtja újra a pályázatát?

– ... Sokat beszélgettem a kollégáimmal erről. Mégiscsak elkezdtünk valamit felépíteni. (...) Egyre népszerűbb az iskola. Nem szeretném, ha ezt ki kellene dobni az ablakon, így megpróbálom még egyszer.”

Ha ne adj’ Isten nem én lennék az egyetlen e féltekén, akinek e három kiszakított közlés valahogy egyszerre világlik ki a sorok közül s áll váratlanul nyílegyenes vonalba, akkor az (Heinrich Böll-lel szólva) nem szándékos, nem is véletlen, hanem úgy fest: elkerülhetetlen.

Mindenesetre nem szívesen lennék most a kockás ingek helyében.

Úgyszólván még ki sem hunyt az olimpiai láng, a magyar sajtó egy része már rázogatja a fejét a nyolc aranyérem, az éremtáblán elfoglalt 12. hely kirajzolta sikertelenség láttán. Tegnap még csak kétkedő kérdések fogalmazódtak meg, mára már dörgő ítéletek születnek.

Az Index címlapján megsemmisítő cím: A FELSZÍN ALATT NAGY A BAJ, amelyet a megnyitott cikk még két szóval nyomatékosít: A FELSZÍN ALATT NAGY A BAJ, NAGYON NAGY.

A címoldal vezérképén összetört vízilabdázó fiúk (ötödik legjobbak a világon, hogy ásnák el őket még ott Rióban!), a cikk felett Imre Géza réved a semmibe (a világ második legjobb párbajtőrözője ez a hazánk szégyene!), mellette Boczkó Gábor áll tanácstalanul (39 évesen csapat-bronzérmes? kerékbe törni!).

A cikkben aztán csodálatos számgimnasztika vezeti le a Riói eredményekből a magyar sport tragikus helyzetét, sőt, az elveszített párbajtőrdöntő egyenesen küldetéssé lép elő az egyik érvelésben: „Imre Géza 14-10-ről veszített, ha az ő asszója megvan, 9 arannyal túlszárnyalta volna a magyar sport az előző aranytermést, és talán sorsszerű, hogy nem sikerült, mert a mostani szereplés így nagyon sok mindenre felhívja a figyelmet.”

Nos, ezúton szeretném felhívni az Index elemzőjének figyelmét egy megbocsáthatatlan szótévesztésre. Az idézett mondatban ugyanis a „sorsszerű, hogy nem sikerült” helyett – helyesen – azt kellett volna írni: „SZERENCSÉNK, hogy nem sikerült”. Ez nagyságrendekkel jobban illett volna a cikk szellemiségéhez, úgyszólván tökéletesen megfelelt volna a célnak, hogy a magyar sikert (8 aranyérem, az éremtáblán 12. hely, előttünk a világ nagyhatalmai, ja, és mögöttünk is) csúfos kudarcnak mutassa be figyelemreméltó érzékkel mindjárt az olimpia utáni első napon.

Próbálom ízlelgetni a (többek közt) Imre Géza veresége kapcsán felvetődött lehetőséget, hogy most, Rió után egy nappal végre lehullhat a lepel a förtelmes honi sportállapotokról. Tényleg roppant időszerű, épp ezért én tovább is mennék.

Úgyhogy ünnepélyesen és nagy tisztelettel arra kérem a Rióban győztes magyar sportolókat, hogy aranyérmeiket szíveskedjenek azonnali hatállyal visszaadni a szervezőknek (postázni is ér), a tiszteletükre eljátszott himnuszt töröltetni valamennyi videomegosztó csatornáról, a képeken látható magyar címereiket pokémonokra cseréltetni, a mezükön, melegítőjükön lévő HUNGARY feliratot NO NAME-re fotosoppoltatni.

Itt az ideje, hogy végre ők is tegyenek valamit a magyar sport sikeréért.

Majd’ húszéves történet.

A falunapra az elmúlt évek lelkesedésével készültek a szervezők. Tehették, hiszen az év legrangosabb eseménye már esztendők óta rengeteg látogatót hívott és hozott a kis faluba, összetalálkozott itt barát, vendég, elszármazott és először itt járó egyaránt. Minthogy épp kerek évforduló volt, az alkalom méltóságát emelendő úgy gondolták, hogy a napot tűzijátékkal kellene zárni. A hegyoldalról, ahol a nap java része zajlik, biztosan jól látszik majd, a vendégek örülni fognak, a költségvetésbe belefér – megrendelték, este nyolckor tűzijáték.

Aztán úgy egy héttel a falunap előtt valaki elgondolkodott. A főzőverseny, amely a program gerincét jelenti évek óta, egy óra körül mindig lezárul, a népek megebédelnek, délután pincéznek, s az már előre tudható a tapasztalatok alapján, hogy a kocsisorok négy-öt óra körül megindulnak hazafelé. Mi lesz a megrendelt tűzijátékkal?

Pillanatok alatt megszületett a megoldás, és a plakátok már imígyen hirdették lelkesen:

16 órakor (ELŐSZÖR MAGYARORSZÁGON!) TŰZIJÁTÉK – NAPPAL

Úgy is lett. Az atyafiak megebédeltek, ebéd után bejárták a pincéket, és délután négykor jókedvűen hallgatták a tűzijátékot: a dörrenéseket, robbanásokat, sistergéseket. Mert hogy – hála a szikrázó napsütésnek – látni legfeljebb annyit láttak, mint egy balatoni sárga jelzés fellövésekor. A tűzijáték azonban megvolt.

És először Magyarországon: nappal.