A városnyi Père-Lachaise-ben üldögélünk feleségemmel. Jó a társaságunk: Chopin, Moliére, Apollinaire, Balzac pihen tőlünk karnyújtásnyira. Meglátogattuk már a nyugtukban végre egymásra találó Abelard-t és Heloïse-t, a szép és borzalmas életű Oscar Wilde-ot, a megölelni való kis verebet, Piafot – sok találkozónk van ma. Átszalad a fejemen, hogy lehetne bágyadt napsütésű csendes, őszi délután, ehelyett kora tavasz van és csípős köd, mármost ez milyen temetői fíling – de sikerül gyorsan elterelnem ezt a marhaságot.

Jim Morrisonnal lesz a következő találkánk, már ha ott találjuk, ahol írva van: nehéz elképzelni, hogy az örök nyughatatlan képes kivárni az öröklét végét egyazon helyen. A padunk előtt két sörhasú amerikai srác fut össze, életükben először találkozhatnak, csak egy mondatot váltanak:

– Erre van Morrison?

– Ja. Nem egy nagy durranás.

A fazonnak igaza van: tényleg nem nagy durranás, egy sírhely sírkővel, de nemigen tudom, ő mire számított.

Mindenesetre, amint ott ácsorgok, megborzongat a gondolat, hogy két méterre sincs tőlem a száj, amelyik azt üvöltötte, hogy látmájfájőőőőr, most meg mozdulatlanul itt van, én meg itt vagyok tőle két méterre. Mit keresek itt. És mit keres itt ő. Chopinnél hasonlóan járok, van valami értelmezhetetlen ebben az egészben: hiszen egy éve sincs, amikor Pesten Barenboim a billentyűkhöz ért, és egyszerre megjelent és ott állt Fryderyk a beteges soványságával, finom selyemsáljával, zavartan kérdezte, hogy leülhet-e, és én még zavartabban valami olyasmit makogtam (halkan persze, hogy ne zavarjam a Desz-dúr noktürnt), hogy természetesen, tessék helyet foglalni, csak elveszem a zakómat. És ott ült mellettem egész este, és ott ül azóta is. És most itt beszélgetnek Apollinaire-rel, aki azóta ott áll mellettem, hogy Csonti barátomtól úgy tizenhat éves korom táján azt a hangsort hallottam, hogy a Mirabeu-híd alatt fut a Szajna, és Guillaume azóta ott sétál mellettem hosszú lódenjében lehajtott fejjel, és most már itt battyog mellette Csonti is, és csak annyit mondanak egymásnak néha megállva: „Szerinted miért…?” És sohasem válaszolnak, vállat vonnak, csak jönnek velem tovább. És jön velünk a kis veréb is, fáradt mosollyal hajtogatja magának, hogy nem, nem bán semmit sem, gyönyörű, csillogó szemében egy teljesen giccses könnycsepp, és ő csak mormol igazát bizonygatva és jön, jön velünk. Megyek, és őket hallgatom.

A temetőkapun kilépve a zúgó forgalomban kicsit tanácstalanul keressük a metrólejárót. Igyekeznünk kell, a gép hat tízkor indul, jó lenne időben becsekkolni. Köd lesz a felszállásnál, de fent, a felhők fölött sütni fog a nap.