Amikor a lángossütőnél a tulajdonos cigarettával a kezében odakönyököl melléd, hogy a füstöt pontosan a pofádba fújja, miközben te épp a nála vásárolt lángost zabálod, és te megkérdezed, hogy megtenné-e, hogy máshová megy bagózni, mire ő teljesen értetlen, megdöbbent, ugyanakkor egyértelműen sértődött arckifejezéssel  kilencven centiméterrel odébb megy és visszaszól, hogy itt má jó?,

akkor előtted hirtelen megvilágosodik minden, és egy pillanat alatt megérted, hogy ezen a világon két darab agysejttel is lehetséges tökéletesen boldog, kiegyensúlyozott életet élni, viszont minden további agysejt csak nehezíti a létezést, sőt, egyenesen minden probléma forrását jelentheti.

– Jól nyaral, tanár úr?

– Köszönöm, még nem nyaralok.

– Elnézést, de miután már megkezdték a szünetet...

– Nem, még nem kezdtük meg.

– Hogyhogy? Már az unokám is elballagott. Hát szünet van, nem?

– Nem, ilyenkor még nincsen szünet.

– Nincs...? Hát mit csinálnak? Maguknak két és fél hónap szünetük van.

– Nem egészen, pont annyi szabadságunk van, mint másoknak, ahogy tudom. Én például még egy osztályban majd most érettségiztetek. Meg ilyenkor rendezünk el egy csomó adminisztrációt, sokan ilyenkor vannak táborokban a gyerekekkel, ami megint nem kis munka, ugye. És a kollégáim szerintem még tudnák folytatni a sort. De egy hét múlva tényleg elkezdődik a szünet.

– Bocsánat, nem tudtam.

– Tudom. Nem történt semmi. Minden jót a nyárra.

– Önnek is, tanár úr.

A karzat magányában üldögélek, kicsit zavartan forgatom az énekeskönyvet. Rég nem voltam itt, van hát mit letennie az embernek – de van mit felvenni is. Kissé lesütött szemmel, várakozva nézek az oltár felé: ma fekete a lepel rajta. A padsorokban gyéren ülnek, délelőtt van, hétköznap. Péntek. A várakozók beszélgetnek, kicsit talán nagyobb is a zsivaj, mint illenék.

Lent, jobbra tőlem két idős hölgy ül. Ők nem beszélgetnek, egyenesen ülnek, kezük az énekeskönyvön. Aztán egyikük lassan lapozni kezd, és a sokadik oldalon megáll a kéz: egy fénykép a könyvjelző.

Szürke, kicsit talán fakult kép, valaki egy kerítés mögött áll, nem is látom rendesen, de el is szégyellem magam: nem illik mások személyes dolgai közé kukucskálnom.

De valami ott marasztal.

A kéz megáll, az ősz hajszálak most erre a képre tekintenek, nézik, nézik az ezerszer látott, obligát szőlőhegyi pillanatot. Nézik, és a kéz marad, nem lapoz tovább.

És elindulnak, elém terülnek az én fényképeim. Az elveszett-ellopott-eldobott, fekete-fehér emléknyomok. A nevetések, a húsvéti fészek a dülöngélő fal tövében, anyám vihogása, Csonti, Tóni bácsi, a kis piros biciklim, a játékhegedű, Eszter a földvári mamával… Ezer kép. Fakuló és kitörölhetetlen, egyszer-volt nyomatok.

Kicsit riadtan érek vissza a templom csendjébe, restelkedve, tanácstalanul próbálok valamit kezdeni a váratlanul előbukkant, ötven éves könnyekkel.

Lent a nyugodt, ráncaival is gyönyörű női kéz lassan tovább lapoz, de a kisujj még egy pillanatig a képhez ér. Aztán a könyv becsukódik, az ujjak összekulcsolódnak, hetven év zárja őket ilyen szilárddá.

Visszük a keresztet, visszük mindannyian.

Visszük, és (bármi volt is, bármi lesz is, nem tudok mást gondolni, nem tudok másban hinni): jól van ez így.

2014 nagypéntekén

Talán az, igen, az, amikor a Nižna Boca-i pályán szirénázva síeltél. Amikor valaki elesett, és te odasiklottál, hogy nínó-nínó, amivel persze egy csapásra a pálya kedvence lettél: másnap a szlovák gyerekek már szirénázva integettek neked reggel a felvonónál. Azután pedig – különös módon – egyáltalán nem síeltél, nem csúszkáltál, az évődő kérdéseket pedig elütötted valami viccel, és csak sokadik érdeklődésemre morogtad oda, hogy: „Vigyázok az ujjaimra. Ennyi.”

Vagy talán az, amikor színpadon a függöny mögött mindig gyorsan elmondtál még egy nem éppen publikus, szalonképesnek meg egyáltalán nem nevezhető viccet, aztán végigsimítottad a szakálladat, odaültél a billentyűkhöz, és…

És ahogy akkor megállt az idő. Ahogy akkor megszűnt a világ, a kapkodás, a felesleges, az ostoba dolgok.  Ahogy akkor azt gondoltuk: holnaptól jók leszünk.

Olyanok szerettünk volna lenni, mint te. Igen, azt hiszem, mi mind olyanok akartunk lenni, mint te.

Olyan végtelenül nyugodtak, olyan félelmetesen szellemesek, olyan gyermeklelkűek, olyan hihetetlen munkabírásúak, olyan fékezhetetlen humorúak, olyan legendákkal és lányokkal körülvettek, olyan villámagyúak, olyan kérlelhetetlenül szigorúak, olyan érinthetetlenül szabadok, olyan tiszták, olyan észrevehetetlenül magányosak, olyan szenvedélyesek, olyan esendőek – egyszóval olyanok, akik, amikor nyomogatják azokat a fehér és fekete billentyűket – akkor megáll az idő.

Persze mi nem tudtunk, soha nem is tudhattunk olyanok lenni.

Így hát csak ültünk, és néztünk és hallgattunk téged, vagy együtt hallgattunk veled, és együtt néztük ezt a világot veled. És a billentyűk nyomában beleszerettünk a lenhajú lányba (nagyon). És a szemünk előtt emelkedett ki a habokból a rég elsüllyedt és elfeledett katedrális. És megborzongtunk, hogy a lengyel szekér milyen nehéz, hogy nehezebb, mint az élet. És ott álltunk némán és kővé meredten a gyászmenetben az aradi tábornokok koporsói mögött is.

 

És most meg itt állunk.

És most valami befejezés kéne. Valami jópofa utolsó mondat. Valami, amivel talán magunkat is tudjuk vigasztalni. Valami olyasmi, ami talán még neked is tetszene. Valami, ami talán eljut oda, ahol most vagy. Arra a helyre, amely most már bizonyosan sokkal jobb, értékesebb és boldogabb, hogy odaértél.

Ahogyan ez is az volt addig a rövid pillanatig, amíg itt voltál velünk.

Isten veled, Öreg.

Mert úgy hittem, valahogy mégiscsak el tudunk köszönni egymástól. Még egy öleléssel, hogy meglapogathatnám azt a hatalmas hátadat, te persze gyorsan mondanál még egy viccet, idefigyelj, Dzsordzsi, és azt hallottad, hogy..., aztán megölelnéd a fiúkat, a lányoknak még odasúgnál valami malacságot, amitől gödröcskék ezrei nyílnának a gyönyörűséges arcokon, aztán a gyerekek, Zsófi, Péter, legvégül talán Kata. Még visszaintenél, biztosan kacsintanál is, zsebre vágnád a kezed, és elindulnál lehajtott fejjel, Mozartot fütyörészve.

Valami ilyesmi.

De hát a meghalás sokkal kevésbé patetikus, mint azt még életünkben véljük – figyelmezteti a tíz éve elhunyt Liszt Ferenc a még élő és elképedt Séner Jánost a Szekszárdi misében, és bizonyára igaza lehet. Nincs szcéna, nincs tus, lehulló függöny, katarzis – semmi sincs. Csak a sötét van.

A végtelen sötét.

Valahonnan a semmi közepéből jön egy értelmezhetetlen félmondat, az ember áll a konyhában, hirtelen űr lesz körülötte, nézi a semmit, nézi a csempéket, amiket te is láttál még és azok is láttak téged, amikor azt a szarvast főztük, kétségbeesetten keres minden falrésben, kockakőben. Aztán felhívunk valakit, meg még valakit, mindenkit felhívunk, meg minket is mindenki hív – aztán hirtelen csend lesz.

Végtelen csend.

Hagyjad, Dzsordzsi, hallom, hogy mondod valahol, nyisd ki a Dúzsi rozéját, ne foglalkozz ezekkel a hülyeségekkel – de muszáj, igen muszáj foglalkozni, mert még annyi, de annyi mindent nem köszöntem meg neked.

Hogy megtanítottál minket élni.

Hogy az életet nem felélni, hanem megélni kell, kiélni belőle minden pillanatot, minden rezdülést, hogy a fűszál élétől a teremtés egészéig át akarjunk látni és érezni mindent, mert a létezés, a pillanat most van, itt, ebben a pillanatban, nem holnap és nem tegnap. És meg kell keresni minden ízt, kortyot, leánytekintetet és hangot, igen, minden hangot, dallamot, harmóniát és diszharmóniát. És a te kezed alatt két billentyűhang között megnyílt a Mindenség felettünk, és nekünk, tátott szájjal ámulóknak megengedted, hogy ott, egy-egy pillanatig megéljük, megérezzük a Létezést.

És hogy megtanítottál minket szeretni.

Hogy mindig maradt egy csippentésnyi mosolyod, biztatásod kicsinek-nagynak egyaránt, hogy a te szereteted nevelt kisgyerekekből befutott előadókat, mert nincs az a szolfézsismeret, miegyéb, ami úgy tud hatni, mint egy szeretettel teli Lányi-mondat;  hogy a Jazz Quartet koncertje után a máig röhögve emlegetett mondatod: nyugi gyerekek, egyszer még összejöhet, a társaság egyik legnagyobb és legbüszkébben viselt elismerése története során; hogy harminc évvel ezelőtt egy vers után vállamra tett kezed azóta mindig felkísér a pódiumra – mint mindenkit, bárkit, aki valaha egy színpadon állhatott veled.

És hogy megtanítottál minket lerázni őket.

Hogy tudtál őszintén élni, a gyarlóságot vállalni (s vajon a „becsületességüket” a gyávaságukból levezető sápatag irigyek bejárták-e az utat a hétköznapok sáros kockaköveitől egy billentyűérintésig a cisz-moll noktürnből?), egyszersmind kérlelhetetlenül tudtál bírálni minden talmiságot, hatalmi gőgöt, kisstílűséget. Hogy bármikor hátat mertél fordítani, nem féltve egzisztenciát, jövőt, hírt-nevet, csak egyre nem voltál hajlandó soha: megalkudni.

És amikor megtanítottál minket élni – akkor megtanítottál minket meghalni is.

Hogy végig lehet csinálni egyetlen mondat önbecsapás nélkül. Hogy az a szó, hogy méltóság, nem szomorú pátosz, sötét drapériás ünnep, lehajtott fej – hanem elszánás, munka, minden ízéig megélt, élni akaró élet, a barátok ölelése, pimasz, mindent legyőzni akaró derű.

Csak egyet nem tanítottál meg.

Hogy mi az, hogy nélküled. Hogy hogyan tovább. Hogy ezt – ezt most hogyan kell. És hogyan lehet. Mert egyedül maradtunk nagyon.

Mondd. Mondj bármit, édes Péter.

 

Csend. Csend.

Végtelen, mindent felhasító csend.

Egy kicsikét mintha meghülyültünk volna.

Az időjárás-jelentések fogalmai közé a szórványos zápor, megélénkülő szél, a frontok, zúzmarák és ciklonok közé minden bizonnyal felveszik az Armageddont is, már csak órák kérdése. A hírek napok óta üvöltik a katasztrofális lehűlés eljövetelét. A csatornák egymást túllicitálva (Leg-leg-leg-leg-leg!!!) riogatják a népet, rémült riporterek tömege jelentkezik az utcáról, arról a helyről, ahol az időjárás általában előfordul. Az egyik tudósító (régebben talán férfi volt) úgy néz ki bebugyolálva, mint egy hormonkezelt matrjoskababa, a másik meg kis befőttesben gyanús folyadékot lötyögtet, kiderül, valódi víz, amely ugyan még folyékony, „de már”, aszongya, „a jégkockák is megkezdődtek” – itt már a sarokba vonulok, hogy igényes körülmények közt tudjak lepetézni.

A közösségi oldal is rogyásig van fagyos hírekkel, jézusmáriám-mindittpusztulunk híradásokkal. „Brutális hideg jön, BM KÖZLEMÉNYT ADOTT KI!!!” – írja a megbizhato.info (!), „Ukrajnában már tizenöten fagytak meg és AZ A HIDEG JÖN IDE IS!!!” – közli egy másik hitelességbajnok.  A sarokban a petézés zavartalan.

Ha már erre járok, átfutom az Üzenőfalat, hogy a Ne petárdázz, tudod, a kutyák! és a Két nap múlva elaltatja sintér, fogadd be! mintájára vajon elárasztja-e az oldalakat, hogy Engedj be egy hajléktalant a szuterinodba ma éjszakára! – csalódnom kell, egészen pontosan egy darabot sem találok. Ez van, végül is nem tettünk fogadalmat, hogy idén embertársainkkal is leszünk olyan empatikusak, mint háziállatainkkal – na, bumm, hát összekoccannak a molekulák.

Az utcán aztán megállapítom, hogy tényleg derekas a zimankó, mindjárt lefagy, aminek ilyenkor le kell, a füleimhez sem nyúlok, még  letörnek. Sokat azért nem aggódom: eszembe jut életem egy kevésbé komfortos időszaka, mely során a bakonyi harcászaton pontosan három napot és éjszakát töltöttem egy Csepel-platón mínusz huszonkét fokban, és láss csodát, még ma is élek, ha csak a hőmérőn múlik, holnap is fogok.

A zöldségesnél idegességtől remegő fiatal nő dohog mellettem: „A piac katasztrófa, egyszerűen nincs kinn senki, nincs zöldség, meg semmi sincs!” – de mielőtt megkérdezhetném, hogy ugyan már lenne-e kedve mínusz akármennyiben hajnal óta kinn ácsorogni a stand mögött, kiderül, hogy itt sincs sárgarépa, és a háziasszony hisztérikusan felsikolt: „Hát mi van már itt?!”

Megmondom, hogy mi van.

Tél.

És ilyenkor hideg szok lenni. Hol ennyire, hol annyira. Amikor meg nagyon, akkor az együtt jár ilyen-olyan dolgokkal, amelyekből nem mindegyik kényelmes, elvehetetlennek tekintett komfortunk távkapcsolója meglehet, hogy percekre is befagy – próbáljuk meg túlélni. Meg egyáltalán: próbáljunk meg egy kicsit, csak egy egészen kicsit együtt élni a természettel.

És akkor már majdnem feljöttünk az ősember szintjére.

A téli napsütésben borostás, bibircsókos férfi szólít meg. A célját már a tónusából tudom, nyújtja a kezét, halkan, alázatos hangon kér. Gyorsan csekkolom, nincs piaszag, pet-palack, az indoklás részben nagyvonalúan átsiklom a három hónapja nem ettem egy falatot se kissé problematikus voltán – nyúlok a zsebembe, épp akad egy céltalan kétszázas, az övé. Távolodva még utolér egy áldjamegajóistenmagát, én meg megnyugodva veregetem a vállam: ez most végre jó helyre ment.

Minden ilyen találkozás őrült dilemmám. Elmondom, miért.

A bizonytalanságom fejlődéstörténete a hetvenes évek végén kezdődött. Ekkor találkoztam először hús-vér koldussal (a hajléktalan fogalma ekkor még ismeretlen volt, legfeljebb az Amazonas áradásaival összefüggésben emlegették a hírekben), ráadásul nem is eggyel, hanem temérdek földön kuporgó, aprópénzt számolgató öreg nénikével Pesten, a Blahán. Tomi haverom rögtön oldalba bökött, be ne dőlj, ezek gyerekek, csak be vannak öltöztetve, és legnagyobb megdöbbenésemre a mélyen behúzott fekete kendők alatt fürge mozgás, cérnavékony hangok igazolták a feltételezést. Később hallottam-olvastam is valamit a koldusmaffiákról, az olykor horribilis bevételekről, ami aztán utánaszámolva jócskán megingatta addigi, jobbára népmeséken épülgető koldus-szemléletemet.

A következő alapélményem néhány évvel későbbi. Immár fiatal felnőttként sétáltam a Boráros téren, amikor egy tulajdonképpen jól öltözött harmincas férfi odalépett és azt mondta: „Bocsásson meg, uram, hogy megszólítom. Hajléktalan vagyok, nincs miből élnem. Tudna adni egy kis aprópénzt, ha tisztelettel megkérem?” Én pedig gyökeret vertem, mert úgy éreztem, pontosan ezt a hangsort, pontosan ugyanígy mondanám – ha én állok ott, az ő helyén. De nem én álltam..

Valahol e két pólus vibrál bennem azóta is. Van, hogy miközben egy százas után kotorászom, a kéregető már nyúl a tárcám felé, van ott kétszázas is ám, persze otthagyom, mint Szent Pál a bojnyikokat. Máskor meg vonaton, a peronon ücsörög egy igen tépett figura, kora sincs már, nekem meg van egy fölösleges szendvicsem, odaadom, anélkül, hogy bármit kérne, mire úgy néz rám csillogó szemekkel, hogy szégyellem, hogy nekem van szendvicsem, neki meg nincs. A fene tudja, hogy van ez.

Vannak persze egyértelmű helyzetek, például amikor a szivar, akiről tudom, igen nagy bűn terheli a lelkét, részegen ordítja el a sarkon minden arra járónak a ká anyját, közte az enyémet is, majd másnap legyenolyanáldott-tal indítványozza, hogy finanszíroznám az esti üvöltözését. Ez tiszta sor, de a világ ennél bonyolultabb hely. Senkire sincs rávésve, hogy miért és hogyan került ide, egyáltalán került-e vagy nem is akar máshol lenni. Nincs kicédulázva, hogy az illető világéletében tróger volt, vagy éppenséggel jóravaló ember, akinek egy pillanat alatt omlott össze márványszilárdnak hitt egzisztenciája jóságos házastársa jóvoltából, s zuhant oda, ahol nemigen kérdezik tőled, mérnök voltál-e vagy börtöntöltelék.

Aztán azt sem tudom pontosan, melyik a nagyobb önbecsapás: ha továbbmegyek merev tekintettel, mintha ott sem lenne, vagy ha adok neki, és ezzel ápolgatom jócskán kormos lelkiismeretemet. Mai világunk ideálja mintha egyre inkább az fajta a könyörület lenne, amelyért a szobát sem kell elhagynunk, nem hogy a klaviatúrát. Százszámra osztjuk meg síró öregek képeit Segíts rajta! Már a fél internet miatta sír! kurjantásokkal, de alig egynéhányan slattyognak el összegyűjteni az adományokat hétről hétre. Az már babrás. Adok neki egy százast, majd a kandalló tüzében melegedve elmélkedem karácsony táji jóságomról az iránt, aki egyébként épp most fagy meg valahol egy tócsától balra.

Bonyolult ügy, ezer premisszával, minél beljebb megyek, annál kevésbé reménykedem konklúzióban.

Most jó zárszónak kínálja magát, hogy ma találkoztam ezzel a borostás, bibircsókos manussal, ez legalább tiszta ügynek tűnik. A történetnek azonban nincs vége, egy óra múlva ugyanis ismét megláttam. Egy jól szituált, középkorú hölggyel vitatkozott, aki szemmel láthatóan nehezen uralta az indulatait minden ebbéli igyekezet ellenére. Fojtott hangon mondott valamit a kéregetőnek, mire az zsebre tett kézzel bökte oda: „Na és? Ki a rosseb szót magához?”, majd elfordulva még hozzátette: „Megverlek, bazmeg, mind szódás a lovát.”

Bizony, bizony mondom néktek, marha nehéz ez.

„Nem is színház volt az – a Szentmihályi úton kellett végigmenni, puha drótkerítések és a Lardoline Olajgyár nagy kőfala mellett –, egy terembe jutottunk. Nyüzsgött a nép, felöltözve, a széksorok sűrűjébe alig lehetett behatolni. Szappanszag volt a nénik arcán, a férfiak haja csillogott. Péter bácsié a legjobban, fekete, igazi fénnyel.

A darabban sikoltások, „ó”-k, „ah”-ok, sok baj, kis tánclépések, kalapok voltak – nevettek is, gondolom, a szerelemtől. Szerelmes darabnak kellett lennie, ilyen eldugott színházacskában szerelmes darabok mennek. De a bohócember volt a legszebb. Annyira fehér volt az arca, hogy világított a sötétben. – Krétával keni – suttogta hátul egy szuszogó ember, de én nem hittem neki. Azt gondoltam, belülről fehér ez az arc, csak belülről lehet ennyire fehér.

Borzalmasan megijedtem. Mert szabályos revolvert vettek elő és rálőttek a bohócra, óriási durranás volt, és a bohóc összeesett. Kétségbeestem. Apám nyugtatott, fejemet simogatta. – Csak játékból csinálja… Majd meglátod… De az emberek összeszaladtak a színpadon, a fekvő férfihoz hajoltak, a nézők suttogtak.

Apám nem engedte el a kezemet, hogy megtudjam, mi az igazság. Nyugtatott. – Játék ez, hidd el. Meg úgyis papírszíve van.

Sokáig gondolkoztam, évekig, ma sem tudom, mi az igazság. A bohóc hófehér arca világít. De azt tudom, hogy nem szabad rálőni a bohócokra. Meghalhatnak."

 

„Pereszlényi József anyagmozgató, CO 75-14 rendszámú Wartburg kocsijával megállt a sarki újságárusnál.

- Kérek egy Budapesti Híreket.

- Sajnos, elfogyott.

- Akkor egy tegnapi is jó lesz.

- Az is elfogyott. De véletlenül van már egy holnapim.

- Abban is közlik a moziműsort?

- Az mindennap benne van a lapban.

- Hát akkor adja ide azt a holnapit - mondta az anyagmozgató.

Visszaült a kocsijába. Föllapozta a moziműsort. Némi keresgélés után talált egy csehszlovák filmet - Egy szöszi szerelmei -, melyet dicsérni hallott. A Stáció utcai Kék Barlang moziban játszották, és fél hatkor kezdődött az előadás.

Éppen jókor. Még volt egy kis ideje. Továbblapozott a másnapi újságban. Szemébe ötlött egy napihír Pereszlényi József anyagmozgatóról, aki CO 75-14 rendszámú Wartburg személy­gépkocsijával a megengedettnél gyorsabban haladt a Stáció utcában, és nem messze a Kék Barlang mozitól belerohant egy szembejövő teherautóba. Az elővigyázatlan anyagmozgató szörnyethalt.

- Még ilyet! - mondta magában Pereszlényi.

Órájára nézett. Mindjárt fél hat. Zsebre vágta az újságot, elindult, és a megengedettnél gyor­sabban haladva belerohant egy teherautóba a Stáció utcában, nem messze a Kék Barlang mozitól.

Szörnyethalt, zsebében a holnapi újsággal."

 

(Örkény István: Az autóvezető)

Alapi László, bányász (kivégezték: 1957. május 6.)

Andi József, katonatiszt (kivégezték: 1958. március 6.)

Angyal István, építésztechnikus (kivégezték: 1958. december 2.)

Angyal Józsefné Friedl Valéria, háztartásbeli (kivégezték: 1959. július 21.)

Aradi István (kivégezték: 1960. január 15.)

Ábrahám József, szerszámkészítő (kivégezték: 1958. június 9.)

Ács Lajos, ipari tanuló (kivégezték: 1959. szeptember 8.)

Babér István, lakatos (kivégezték: 1959. február 13.)

Babolcsai István, kőműves (kivégezték: 1958. március 6.)

Balázs Ferenc, vízvezeték-szerelő (kivégezték: 1957. április 10.)

Balázs Géza, bányász (kivégezték: 1957. július 20.)

Balla Pál, lakatos (kivégezték: 1957. október 25.)

Balogh László, csatornatisztító (kivégezték: 1958. április 22.)

Bán Róbert, rádióműszerész (kivégezték: 1957. november 29.)

Barabás László, (kivégezték: 1960. november 29.)

Barabás Tibor, szállítómunkás (kivégezték: 1959. október 28.)

Bartha Béla, martinlakatos (kivégezték: 1957. június 25.)

Bartók János, végrehajtó (kivégezték: 1957. február 12.)

Batonai István, targoncás (kivégezték: 1957. február 5.)

Batonai László, segédmunkás (kivégezték: 1957. február 5.)

Bárány János, szerszámkészítő (kivégezték: 1959. február 18.)

Bencsik József, gépkocsivezető (kivégezték: 1957. április 8.)

Berecz György, műszerész (kivégezték: 1958. január 28.)

Berta János (kivégezték: 1959. március 28.)

Berta József, sorkatona (kivégezték: 1958. január 2.)

Békési Béla, orvostanhallgató (kivégezték: 1958. április 22.)

Bibók János (kivégezték: 1960. április 26.)

Bobek Károly, műszerész (kivégezték: 1957. május 16.)

Bognár Ottó, bányász (kivégezték: 1958. március 14.)

Bokor János, vasesztergályos (kivégezték: 1958. november 6.)

Bódi József, kovács (kivégezték: 1958. december 23.)

Bóna Zsigmond, villanyszerelő (kivégezték: 1957. február 12.)

Bosnyák Gábor, segédmunkás (kivégezték: 1958. április 24.)

Dr. Brusznyai Árpád, tanár (kivégezték: 1958. január 19.)

Burgermeiszter József, szerszámkészítő (kivégezték: 1958. november 28.)

Czakó András, könyvelő (kivégezték: 1959. május 22.)

Czermann Lajos, segédmunkás (kivégezték: 1959. március 28.)

Czédli István, villanyszerelő, katona (kivégezték: 1958. augusztus 9.)

Cziffrik Lajos, gazdálkodó (kivégezték: 1958. január 15.)

Czimmer Tibor, bányász, ökölvívó edző (kivégezték: 1959. november 29.)

Csányi Sándor, alkalmi munkás (kivégezték: 1959. október 28.)

Császár József, gépkocsiszerelő (kivégezték: 1957. április 12.)

Csehi Károly, festő-mázoló (kivégezték: 1959. július 30.)

Csermák János, pincér (kivégezték: 1959. október 28.)

Csiki Lajos, katonatiszt (kivégezték: 1958. május 10.)

Csizmadi Ferenc, segédmunkás (kivégezték: 1958. november 12.)

Dobi Károly, segédrendőr (kivégezték: 1959. december 22.)

Dóczi Dénes, segédmunkás (kivégezték: 1958. október 7.)

Dudás József, mérnök (kivégezték: 1957. január 19.)

Ekrem Kemál, műszerész (kivégezték: 1957. november 29.)

Erdélyi Gyula, bányász (kivégezték: 1959. március 25.)

Erdész József (kivégezték: 1957. augusztus 15.)

Erdősi Ferenc, katonatiszt (kivégezték: 1958. május 10.)

Erős István, segédmunkás (kivégezték: 1958. október 10.

Farkas Imre, bádogos (kivégezték: 1958. február 28.)

Farkas Mihály, bádogos (kivégezték: 1957. február 2.)

Fáncsik György, műszaki ellenőr (kivégezték: 1960. január 3.)

Dr. Fáy Ferenc, jogász, kocsikísérő (kivégezték: 1958. március 14.)

Fejes József Tibor, lakatoshegesztő (kivégezték: 1959. április 9.)

Fenyvesi Miklós (kivégezték: 1959. március 28.)

Folly Gábor, betanított munkás (kivégezték: 1957. május 14.)

Földes Gábor színházi rendező (kivégezték: 1958. január 15.)

Földesi Tibor, villanyszerelő (kivégezték: 1958. január 31.)

Franyó Ferenc, hajtó (kivégezték: 1958. február 20.)

Futó János, bányagéplakatos (kivégezték: 1959. október 28.)

Galgóczi Zoltán, bányász (kivégezték: 1958. november 28.)

Garamszegi Alfréd, bányász (kivégezték: 1959. február 3.)

Gábor László, munkaügyi osztályvezető (kivégezték: 1959. szeptember 23.)

Gábor Péter, munkás (kivégezték: 1958. július 16.)

Geczkó István, gépkocsivezető (kivégezték: 1957. május 6.)

Gerlei József, villanyszerelő (kivégezték: 1958. április 22.)

Géber Miklós (kivégezték: 1957. szeptember 14.)

Géczi József, lakatos (kivégezték: 1958. november 11.)

Gémes József (kivégezték: 1959. július 30.)

Gimes Miklós, újságíró (kivégezték: 1958. június 16.)

ifj. Góbor Ferenc (kivégezték: 1956. december 20.)

Gombos László, lakatos (kivégezték: 1959. október 10.)

Gönczi Ferenc, motorszerelő (kivégezték: 1957. június 26.)

Grosszmann Frigyes, csatornabúvár (kivégezték: 1959. október 28.)

Gulyás Lajos, református lelkész (kivégezték: 1957. december 31.)

Gyöngyösi Miklós, vízvezeték-szerelő (kivégezték: 1957. június 26.)

Gyulai Lajos, adminisztrátor (kivégezték: 1958. december 3.)

Hajnal Sándor (kivégezték: 1959. július 21.)

Hangódi István (kivégezték: 1957. december 31.)

Harazin János, gazdálkodó (kivégezték: 1957. augusztus 31.)

Harmincz István, segédmunkás (kivégezték: 1957. október 25.)

Hámori István, filmes (kivégezték: 1961. augusztus 26.)

Hegedűs Géza (kivégezték: 1959. november 18.)

Herczegh József, sütősegéd (kivégezték: 1957. október 4.)

Horváth István, hegesztő (kivégezték: 1957. január 26.)

Hullár Gábor, hentes (kivégezték: 1957. február 7.)

Huszár László, rakodómunkás (kivégezték: 1959. november 21.)

Huzián István, szabósegéd (kivégezték: 1959. december 22.)

Illésy Gábor (kivégezték: 1957. október 4.)

Illyés László (kivégezték: 1958. május 14.)

Iván Kovács László, sportköri előadó (kivégezték: 1957. december 30.)

Ivicz György, villanyszerelő (kivégezték: 1958. február 18.)

Jakab András (kivégezték: 1959. december 18.)

Józsa György, könyvelő (kivégezték: 1957. április 12.)

Juhász Áron Ferenc (kivégezték: 1960. február 20.)

Kalapos János (kivégezték: 1960. január 27.)

Kálmán Dezső, kocsis, sorkatona (kivégezték: 1958. november 15.)

Kanyó Bertalan, lakatos (kivégezték: 1957. április 27.)

Károlyi László (kivégezték: 1961. április 11.)

Katona István, gazdálkodó (kivégezték: 1957. október 17.)

Katona József (kivégezték: 1958. május 7.)

Katona Sándor, nyomdász (kivégezték: 1957. február 12.)

Csontosné Kenderesi Mária (kivégezték: 1958. február 14.)

Keller Károly, alkalmi munkás (kivégezték: 1959. október 28.)

Kicska János, katonatiszt (kivégezték: 1958. november 15.)

Kiss Antal, fűtő (kivégezték: 1957. december 31.)

Kiss István, segédmunkás (kivégezték: 1958. október 16.)

Kiss Sándor (kivégezték: 1957. május 17.)

Klenovszky István, segédmunkás (kivégezték: 1958. október 4.)

Kocsis Sándor, rendőr (kivégezték: 1957. szeptember 4.)

Kokics Béla, segédmunkás (kivégezték: 1958. május 8.)

Kolompár Mátyás, vándoriparos (kivégezték: 1957. október 7.)

Kolonics János, bányász (kivégezték: 1959. május 6.)

Kolozsi István, segédmunkás (kivégezték: 1958. október 22.)

Komjáti Ferenc, rakodómunkás (kivégezték: 1957. július 20.)

Kondorosi Imre, lakatos (kivégezték: 1959. október 28.)

Kormos Zoltán (kivégezték: 1956. november 1.)

Korsós József, géplakatos, sorkatona (kivégezték: 1958. augusztus 9.)

Kósa Ferenc, béres (kivégezték: 1958. június 25.)

Kósa Pál, asztalos (kivégezték: 1959. augusztus 5.)

Koszterna Gyula, lakatos (kivégezték: 1959. július 30.)

Kovács Dezső, hőszigetelő (kivégezték: 1958. október 7.)

Kovács Ferenc, segédmunkás (kivégezték: 1957. június 26.)

Kovács Imre, segédmunkás (kivégezték: 1958. október 7.)

Kovács István (kivégezték: 1957. október 31.)

Kovács József, főkönyvelő (kivégezték: 1958. október 6.)

Kovács Lajos, vájár (kivégezték: 1961. augusztus 26.)

Kóté Sörös József, vándoriparos (kivégezték: 1959. február 26.)

Kőrösi Sándor katonatiszt (kivégezték: 1958. március 6.)

Krausz Gyula, fémmunkás, sorkatona (kivégezték: 1959. október 28.)

Kuti István (kivégezték: 1959. július 7.)

Lachky Albert, szerszámkészítő (kivégezték: 1958. november 28.)

Lakos János, gazdálkodó (kivégezték: 1957. október 25.)

Laurinyecz András, bányász (kivégezték: 1957. november 29.)

Lengyel László, kőművessegéd (kivégezték: 1957. július 20.)

Léderer Jenő Tibor, bányász (kivégezték: 1957. február 15.)

Lénárd Ottó, pék (kivégezték: 1958. január 28.)

Losonczy Géza, államminiszter (1957. december 21., a börtönben meghalt)

Lukács László, esztergályos (kivégezték: 1959. január 13.)

Magori Mária, segédmunkás (1959. október 28.)

Magyar János, traktoros, sorkatona (kivégezték: 1958. november 15.)

Magyar Zoltán, vasesztergályos, határőr (kivégezték: 1958. október 22.)

Major Ernő, szíjgyártó (kivégezték: 1958. március 6.)

Dr. Makó Kléger László (kivégezték: 1959. július 25.)

Maléter Pál, honvédelmi miniszter (kivégezték: 1958. június 16.)

Mansfeld Péter, ipari tanuló (kivégezték: 1959. március 21., a legfiatalabb kivégzett)

Marényi Ernő (kivégezték: 1957. október 31.)

Mayer Antal, villanyszerelő (kivégezték: 1958. január 14.)

Mányi Erzsébet, adminisztrátor (kivégezték: 1957. február 2.)

Mecséri János, katonatiszt (kivégezték: 1958. november 15.)

Menyhárt Gyula (kivégezték: 1959. július 2.)

Mészáros István (kivégezték: 1959. július 6.)

Micskó Ferenc (kivégezték: 1959. április 7.)

Micsinai István, lakatos (kivégezték: 1957. április 18.)

Minczér József, bányász (kivégezték: 1956. december 20.)

Modori Sándor, bányász (kivégezték: 1958. október 7.)

Molnár Imre, határőr (kivégezték: 1957. október 3.)

Molnár Károly, géplakatos (kivégezték: 1958. július 5.)

Molnár Sándor, bányász (kivégezték: 1958. március 6.)

Motzer Nándor, katonatiszt (kivégezték: 1959. április 9.)

Nagy András, vasesztergályos (kivégezték: 1958. június 11.)

Nagy Imre, miniszterelnök (kivégezték: 1958. június 16.)

Nagy István (kivégezték: 1960. december 1.)

Nagy József, szállítómunkás (kivégezték: 1958. február 28.)

Nagy József, alkalmi munkás (kivégezték: 1958. november 28.)

Nagy József, bányász (kivégezték: 1959. április 23.)

Nagy József, hentes (kivégezték: 1959. február 18.)

Nagy Lajos (kivégezték: 1957. október 1.)

Nagy Sándor (kivégezték: 1959. július 30.)

Nagy Zoltán, bányász (kivégezték: 1957. július 20.)

Németh Dániel (kivégezték: 1960. március 13.)

Németh József, vízvezeték-szerelő (kivégezték: 1959. október 28.)

Nickelsburg László, műszerész (kivégezték: 1961. augusztus 26., az utolsó kivégzett)

Noé János (kivégezték: 1959. november 14.)

Nyemcsok György (1961. december 13-án a Szegedi BV Intézetben öngyilkos lett)

Oláh Miklós, raktáros (kivégezték: 1957. április 12.)

Onestyák László, szerszámköszörűs (kivégezték: 1958. november 22.)

Ozsvár Károly, rakodómunkás (kivégezték: 1959. május 14.)

Michalidesz Györgyné Ócsai Mária (kivégezték: 1959. április 7.)

Palotás József, kovácsmester (kivégezték: 1958. március 14.)

Panczer Ferenc, villamoskalauz (kivégezték: 1958. október 23.)

ifj. Patyi István, kőműves (kivégezték: 1957. október 10.)

Pálházi Ferenc, szobafestő (kivégezték: 1959. május 10.)

Pálinkás-Pallavicini Antal, honvédőrnagy (kivégezték: 1957. december 10.)

Pekó István, segédmunkás (kivégezték: 1957. október 10.)

Petrus József, bányász (kivégezték: 1958. március 5.)

Péch Géza, üzemmérnök (kivégezték: 1958. április 22.)

Pércsi Lajos, katonatiszt (kivégezték: 1958. május 10.)

Pintér József, géplakatos (kivégezték: 1957. január 16.)

Pólya Ferenc Sándor, villanyszerelő (kivégezték: 1957. április 8.)

Pópa (Papp) József, segédmunkás (kivégezték: 1958. április 16.)

Preisz Zoltán, rendőrtiszt (kivégezték: 1957. május 10.)

Preszmajer Ágoston, traktoros (kivégezték: 1957. november 7.)

Dr. Rajki Márton, ügyvéd (kivégezték: 1959. július 30.)

Rasztik Péter (kivégezték: 1960. január 27.)

Renner Péter, térképész (kivégezték: 1958. február 5.)

Rémiás Pál, katonatiszt (kivégezték: 1958. november 15.)

ifj. Rizmajer József, segédmunkás (kivégezték: 1957. augusztus 31.)

Romvári József (kivégezték: 1957. június 15.)

Rusznyák László, bányász (kivégezték: 1957. november 29.)

Raman Szundar (kivégezték: 1960. február 20.)

Bakos Gyuláné-Salabert Erzsébet, segédmunkás (kivégezték: 1958. november 28.)

Schiff János, segédmunkás (kivégezték: 1957. április 25.)

Sikó Dezső, kazánfűtő (kivégezték: 1957. július 20.)

Silye Sámuel, vasesztergályos, sorkatona (kivégezték: 1959. november 21.)

Simon Gábor, varrógépműszerész (kivégezték: 1958. november 18.)

Sipos István (kivégezték: 1960. augusztus 1.)

Sipos Zsigmond (kivégezték: 1957. augusztus 15.)

Smrek Benjámin, földműves (kivégezték: 1957. szeptember 5.)

Soltész József, cipész (kivégezték: 1956. december 15., a legelső kivégzett)

Somlai István, lakatos (kivégezték: 1957. április 27.)

Somlyói Nagy Sándor, gyári munkás (kivégezték: 1959. július 30.)

Somogyi Tibor, sorkatona (kivégezték: 1958. március 6.)

Sörös Imre, elektrolakatos (kivégezték: 1958. február 5.)

Spannberger György, lakatos (kivégezték: 1957. november 8.)

Steiner Lajos, fuvaros (kivégezték: 1959. augusztus 5.)

Havrilla Béláné-Sticker Katalin, takarítónő (kivégezték: 1959. február 26.)

Szabó István, gazdálkodó (kivégezték: 1957. június 27.)

Szabó János, "Szabó bácsi" gépkocsivezető (kivégezték: 1957. január 19.)

Szabó János, gépkocsivezető (kivégezték: 1960. március 2.)

Szabó József (kivégezték: 1959. október 3.)

Szabó Károly, villamoskalauz (kivégezték: 1959. január 14.)

Szabó Lajos, betanított munkás (kivégezték: 1959. február 18.)

Szabó László (kivégezték: 1961. április 8.)

Szabó Pál, katonatiszt (kivégezték: 1958. november 15.)

Szántó Farkas Béla, katonatiszt (kivégezték: 1958. december 29.)

Szász Zoltán, bányász (kivégezték: 1957. június 20.)

Szegedi Flórián, vízvezeték-szerelő (kivégezték: 1958. szeptember 3.)

Szelepcsényi István, villanyszerelő (kivégezték: 1959. szeptember 8.)

Szendi Dezső, katonatiszt (kivégezték: 1958. november 15.)

Szente István, kocsikísérő (kivégezték: 1958. december 23.)

Szente Károly, kocsikísérő (kivégezték: 1958. december 23.)

Szigethy Attila, országgyűlési képviselő (a börtönben halt meg, 1957)

Dr. Szilágyi József, vállalati osztályvezető (kivégezték: 1958. április 24.)

Szilágyi László, terv-előadó (kivégezték: 1958. május 6.)

Szirmai Ottó, dramaturg (kivégezték: 1959. január 22.)

Szivák István, villanyhegesztő (kivégezték: 1959. október 28.)

Szívós Géza, fuvaros (kivégezték: 1957. január 3.)

Szívós Mihály, (kivégezték: 1956. november 12., az első kivégzett)

Szmrek Benjámin, gazdálkodó (kivégezték: 1957 szeptember 5.)

Dr. Szobonya Zoltán, jogász (kivégezték: 1958. szeptember 29.)

Szörtsey István, könyvelő (kivégezték: 1957. november 21.)

Szrogh Sándor (kivégezték: 1957. május 17.)

Takács Kálmán, vasesztergályos (kivégezték: 1958. november 6.)

Talló Mihály (kivégezték: 1960. január 27.)

Tihanyi Árpád, tanár (kivégezték: 1957. december 31.)

Tomaszovszki András, villanyszerelő (kivégezték: 1958. május 6.)

Toracz Sándor, bányász (kivégezték: 1958. szeptember 3.)

Tóth György, gazdálkodó (kivégezték: 1957. szeptember 3.)

Tóth Ilona, orvostanhallgató (kivégezték: 1957. június 26.)

Tóth József, kocsikísérő (kivégezték: 1959. február 26.)

Tóth László, segédmunkás (kivégezték: 1957. július 20.)

Tóth László (kivégezték: 1961. november 23.)

Tóth Tibor, segédmunkás (kivégezték: 1959. december 22.)

Török István, vasesztergályos (kivégezték: 1958. december 2.)

Törzsök Géza, szabósegéd (kivégezték: 1958. május 20.)

Tunbász Ákos, adminisztrátor (kivégezték: 1959. március 27.)

Tutsch József, gépszerelő (kivégezték: 1959. szeptember 24.)

Újvári József, bányász (kivégezték: 1958. június 25.)

Vajgel Mihály (kivégezték: 1961. december 13.)

Varga József, segédmunkás (kivégezték: 1957. január 22.)

Varga Miklós (kivégezték: 1960. szeptember 12.)

Varga Péter, földműves, határőr (kivégezték: 1958. október 22.)

Vass Lajos, segédmunkás (kivégezték: 1958. november 28.)

Veréb László, szerszámkészítő, sorkatona (kivégezték: 1959. október 6.)

Viskovics János, segédmunkás (kivégezték: 1958. november 12.)

Weintráger László, rendőr (kivégezték: 1958. január 15.)

Zódor János, bányász (kivégezték: 1958. október 24.)

Zöld Ádám, segédjegyző (1959. május 15. a börtönben meghalt)

Zrínyi János, gazdálkodó (kivégezték: 1958. március 14.)

Zsigmond Imre, gazdálkodó (kivégezték: 1957. december 31.)

Zsigmond László, kocsifelíró (kivégezték: 1958. február 5.)

 

(Forrás: Wikipédia)