Most, hogy az elmúlt napok-hetek-hónapok tragikus történései után végre megtudhattuk a német illetékesektől, hogy „az aktuális vizsgálatok szerint a menekültek nem jelentenek nagyobb vagy kisebb terrorveszélyt, mint a lakosság más csoportjai”, magyar embernek eszébe jut egy réges-régi beszélgetés:

 „Aztán milyen a hangulat felétek? – fűzi a szót a miniszter.

– Hát... nem is tudom... – tűnődik el Pelikán, mert ezen még nemigen gondolkodott.

– Azt olvastam: kitűnő – mondja Dániel.

Pelikán összerezzen, csodálkozva néz.

– Hol olvastad?

– A hangulatjelentésben – mondja a miniszter olyan ártatlan bizalommal, hogy erre már Pelikán se tud mást szólni, mint:

– Akkor biztos kitűnő...”

Hiába, no. Nekünk ez már megvolt.

Nem, nem lehet. Meg homokosozni sem lehet. És melegezni, köcsögözni, langyosozni, ferdehajlamúzni, homározni sem lehet.

Ugyanakkor szabad.

Mindjárt megmagyarázom.

A közelmúltban Egyik Politikus személyiségi jogi pert indított Másik Politikus ellen, aki őt korábban melegnek titulálta. A pert elvesztette, a sajtótudósítások szerint részben azért, mert Egyik Politikus (egy gyermek édesapja) elmulasztotta megmagyarázni a bíróságnak, hogy miért sérelmes és káros rá nézve eme megállapítás. Másik Politikus „Éljen! Éljen!” kiáltásokkal tapsikolt, és a jogállamiság diadalának nevezte a döntést, eszerint azt, hogy a bíróság az ember elidegeníthetetlen jogának tekinti mások nemi szerepének, beállítódásának megítélését és annak nagyközönség elé tárását.

Tanácstalankodom.

Egyik Politikus ugyanis egy mai bejegyzésében vígan homokosozik és kláribácsizik épp fenti ügy kapcsán. Normál esetben mélységesen felháborodnék azon, amit olvasok, de hát épp a közelmúltban csapott le a bírói kalapács, hogy ezt márpedig szabad, úgyhogy hátrább az agaraimmal. Látom, nem vagyok egyedül a tétovaságban: az Index a közelmúltban még boldog izgalommal tudósított az emberi jogok fent említett diadaláról, most meg könnyeivel küszködik, mondván: méltatlan, hogy ez az ember ma politikai feladatokat végezhet.

Mondom, tanácstalan vagyok. Nem tudom ugyanis, hogy a meleg megítélés mennyivel jobb-rosszabb a homokos megállapításnál.

Szerintem pontosan semennyivel.

Ez ugyanis, bármennyire szeretnék is arra terelni, nem stilisztikai kérdés: a hangsúly a megítélés megengedhetőségén vagy meg nem engedhetőségén van, márpedig az senkinek sem joga –  meggyőződésem. Aztán hogy valaki világgá ordítja-e, hogy ő elölről szereti vagy hátulról, az az ő dolga. (Mint ahogy ama abszurdnak a megoldása is, hogy a világgá ordítás útján követeli, hogy ezt tekintsék legbensőbb ügyének – de ebbe már bele sem kezdek.)

Jó lenne tehát abban maradni, hogy melegezni nem lehet és nem is szabad.  Mert akkor homokosozni is lehet. Meg kláribácsizni, köcsögözni, langyosozni, ferdehajlamúzni, homározni és (ki ne hagyjuk) buzizni is lehet.

Márpedig nem, nem lehet.

"Eltűnt, mint januári vízilabdasiker EB-kiesés után." (magyar szólás)

SZÉP VOLT, FIÚK!
SZÉP VOLT, FIÚK!
SZÉP VOLT, FIÚK!

MAGYARORSZÁÁÁG! MAGYARORSZÁÁÁG! MAGYARORSZÁÁÁG! MAGYARORSZÁÁÁG! MAGYARORSZÁÁÁG! MAGYARORSZÁÁÁG!MAGYARORSZÁÁÁG! MAGYARORSZÁÁÁG! 

Az Üzenőfalon két aktuálpolitikai tartalmú cikk, hajszálpontosan egymás után.

„Úgyhogy van egy szerény javaslatom: Seres, te fasz, légy oly kedves, utazz már az Egyesült Államokba, basszál be, majd ülj be egy autóba és vágj neki az útnak” – írja Bayer Zsolt a Flag oldalán.

„Hát eddig tartott az unortodox csoda, b*sszátok meg. De amint látom, ti továbbra is a csodában reménykedtek: hogy az értetlenkedő, bosszúálló mocskos pénze megint kihúz a szarból. (...) Szerintem átbasztak benneteket.” – írja H. A. a Kolozsvári Szalonna oldalán.

Elégedetten dőlök hátra.

Na. Tíz évvel Őszöd után legalább a stílust illetően megegyezés született ebben a kurva országban.

Most, hogy az idős gödöllői cukrász története végkifejletéhez látszik érni, úgy gondolom, érdemes egy kicsit végiggondolni az illésbácsi mibenlétét. Ő (bár meglehet: inkább az) nem azonos Barna Illéssel, a – gondolom – tisztességben megöregedett fagylaltkészítővel, akinek valódi története meglehetősen egyszerű, rövid (és megkockáztatom: meglehetősen tanulság nélküli), de erről majd később.

Amikor az erre illetékes hatóság hetekkel ezelőtt úgy döntött: gödöllői üzlete alkalmatlan arra, hogy Barna Illés mások veszélyeztetése nélkül űzhesse benne iparát, az egyik sajtótermékben megjelent egy híradás.

Ekkor keletkezett az illésbácsi. A rövid hír pillanatok alatt berepülte az internet honi világát, s másodpercek alatt változott át össznemzeti vérszomjjá. A képlet egyszerű volt: van egy cuki öreg bácsi, aki a régi, békebeli  fagyit gyártja régi, békebeli gépeken, régi, békebeli  kis műhelyben, régi, békebeli recept alapján – a hatalom pedig (az éhes Hatalom!), meg akarja semmisíteni őt.

És itt jött illésbácsi ereje: órákon belül már egy ország akarta megmenteni a gödöllői cukrászdát, a fészbúk másról sem szólt két napig, könnyek hullottak a legendás fagyiért, amely a múlt hét közepén, szerdáról csütörtökre virradóra, eddig ismeretlen körülmények közt egyszer csak országos legendává nőtt. Mindannyian ismerni véltük a kis öreg apót, ölbe akartuk venni, megdajkizni, erre pedig egyetlen dajkálóhelyünk, a fészbúk mutatkozott legalkalmasabbnak.

Zúgtak a kommentárok, térdig ért az illésbácsi-könnyfolyam, „Üzenjünk Brüsszelnek, hogy igazságot Illés bácsinak!”-képek osztódtak tömegével, a net népe menteni akart, illetőleg ezzel párhuzamosan  felnégyelni a névtelen („névtelen!!! nem vállalja a kurvaanyját!!!”) feljelentőt. Csoportok alakultak, „Illés bácsi cukrászdája” (ez lett az ofisöl oldal), „Mentsük meg Illés bácsi cukrászdáját!”, „segítsünk közösen Barna Illés bácsin” (sic!) címmel. Harsogott az országos rinya, és dőlt, ömlött korunk legstabilabb fizetőeszköze: a Lájk.

Az illésbácsi pillanatok alatt árucikké lett: újságok tették címlapra a könnyező fagylaltos fotóját, s a Híresember is elindult leszedni a sápot: előbb a gödöllői polgármester, majd személyesen maga Hajdú Péter jelentkezett be őtet megmenteni, végül pedig Bochkor Gábor élő adásban győzte meg a cukrászveteránt: folytassa. Ugyan a rosseb tudja mit, de folytassa. Ők segítenek neki, ha beledöglik is.

Aztán valakinek eszébe jutott, hogy benézzen a műhelybe.

És akkor a nagy egyetem megállt forogni egy pillanatig. Úgy tűnt, ki tudunk józanodni, észhez tudunk térni, ha csak egy percre is, de képesek vagyunk leakadni a cukiság-mágnesről, és végre bevalljuk: nem történt más, mint aminek történnie kellett, be lehet fejezni a hülyeséget, mély levegő, kifúj, és kész.

A henger azonban már elindult, a lendület pedig igen nagy úr.

A sztori fordulatot vett egy pillanat alatt, és az illlésbácsi rögvest másik arcát mutatta. „Bejutott a kamera a cukrászdába” – hirdette a főcím vészjóslóan, mintha legalábbis Szaddam Husszein bunkerét fedezték volna fel odabenn. A rajongói képeket felváltották a lepukkant boltot bemutatók, a beszámolók a rozsdás gépekről, retek falakról, az öreg fagylaltos hónaljszagát a fagyijában immár egy ország kezdte érezni.

A baj csak az, hogy ugyanaz az ország.

***

Úgy vélem, ezen a ponton érdemes tisztázni, hogy kiről is van szó, vagy még inkább: miről. Az illésbácsi ugyanis nem ember, hanem egy jelenség, éspedig virtuális. Mi teremtettük. Nem sárból és még csak nem is sejtekből meg cukrászkötényből kivillogó ősz szőrszálakból, hanem saját magunkból. Semmi (de legalábbis elenyésző a) köze Barna Illés cukrászhoz: az illésbácsi egy impulzus, egy fíling (hogy trendi legyek), amely számunkra lépten-nyomon hiányzik.

Nekünk nincs szükségünk a katarzis olyan hagyományos és olykor nevetséges alternatíváira, mint esztétikum, hit, az emberi örömök olyan avíttas megnyilvánulásaira, mint ismeretszerzés, hivatás, altruizmus. Nekünk ezek túlságosan hosszadalmas ügyek, macerásak, hovatovább elég melósak is, de ami a legborzasztóbb: nem állhatunk eléjük V-betűt formáló ujjakkal talpig idióta vigyorban, hogy aztán rögvest kiposztolhassuk az Üzenőfalra.

Nekünk gyors és kevésbé kockázatos megoldások kellenek, streetfood-érzelmek, könny meg adrenalin – és akkor, hopp!, előttünk terem egy illésbácsi, egy buszról lezavart, aluljáróból kitessékelt, boltbankinemszolgált sírónénike (mindhárom ugyanazzal az egyetlen fotóval), egy lebiggyedt szájú cukikiskutya (autóból dobták ki, megvan a rendszám, verjétek agyon a rohadtakat). Ők lelki önkielégítésünk műizéi (genderfüggően behelyettesíthető), morális pornónk, érzelmi vákuumunk garantált semlegesítői. És már kattan is rendíthetetlen humanizmusunk igazolója, gyónásunk, megtisztulásunk záloga: A Megosztás.

S hogy mi lesz most velünk, miután Barna Illés bezárta (sírva!) a cukrászdáját (+Videó!) és véget érni látszik a történet? Ne aggódjunk. Órák kérdése csak, és megjelenik egy régi, békebeli tölcsér, benne egy szomorúra fotosoppolt csokoládéfagyival, alatta felirat: „Engem biztosan nem oszt meg senki...”

Ne vigyorogjunk, ne húzgáljuk a szánkat. Ott lesz a kép. Lájk is lesz bőven.

Én mondom, gyönyörű ez a világ.

Az Eurovíziós Dalfesztivál végén negyvenkét ország egy-egy erre delegált grémiuma pontozta a huszonhét fellépőt körkapcsolásos bejelentkezések során. A döntéseket mindenütt szakmai zsűrik hozták szakmai alapon, a bejelentett pontszámok kizárólag a zsűriben ülők zenei ízlésvilágát,  benyomását, élményét tükrözték.

Az izraeli produkciót például a németországi döntnökök a legmagasabb adható pontszámmal jutalmazták. Tény, hogy rajtuk kívül nem sok náció döntött így.

Egészen pontosan egy sem.

Ez persze nem bír semmilyen többletjelentéssel, az izraeli dalra negyvenkét országból senki másnak nem jutott eszébe maximális pontot adni, csak a németeknek – ez ennyi és nem több, kész.

Más.

Jó ideje tudni, hogy Obama lesz az első hivatalban lévő amerikai elnök, aki – várhatóan – ellátogat Hiroshimába. Tegnap főtanácsadója világossá tette: az Egyesült Államoknak esze ágában sincsen ez alkalomból bocsánatot kérnie a negyvenötben ledobott két atombombáért, a kétszázezer civil áldozatért. A látogatást, magát, a legkevésbé sem kell mea culpaként értelmezni, ahogy Rice főasszony mondotta: a japán nép ezt különben sem kérte(!).

Az elnök egyszerűen odamegy és kész, pássz.

Gyönyörű, gyönyörű ez a világ. Megejtő, hogy az elmebaj milyen sokféle tud lenni.

"És azt is szeretem, hogy amikor valami igazán mélyet szeretnél mondani, akkor fölnézel, és onnan jön neked valami."

(Kesselyák Gergely karmester, Virtuózok)