Egy jókor jó helyen kitört háború aranybánya a sajtónak. Egy éve tart szomszédunkban a pokol, s gyárt óráról órára instant piacképes szörnyűségeket. „Elfoglalták", „visszafoglalták”, „elkészült a mesterterv”, „kiderült, hogy hogyan győzhetnek”, „állítólag halálos beteg”, „megérkezett a csodafegyver”, „minden eddiginél nagyobb”, „a történelemben először”, „megkezdjük híradásunkat”, „mára elköszönünk önöktől” – mintha csak egy körkapcsolásos közvetítés menne a hétvégi focifordulóról, s nem halottak tízezrei, családok százezreinek menekülése, földönfutóvá válása, örökre megpecsételt, örök ideggyengeségbe terelt gyereksorsok jelölnék ki ezeket a napokat. És a kattintások hozzák, hozzák a lóvét, mert közben pörög és tejel a reklám a megtakarításról, a házhoz szállított csirkéről, a most még olcsóbb karácsonyi meglepetésekről.

Egy ilyen áldást, mint a háború, legfeljebb két dolog veszélyeztethet: a békekötés és frontvonalak megmerevedése. Az első egyelőre távolról sem fenyegeti a merkantilt (huhh!), a második azonban egyre jobban. Nem jönnek új hírek, egyre nehezebb a szenzációkreálás, csak simán halnak a tömegek és kész. Katasztrófa.

Ám mielőtt komolyan borongani kezdenénk efelett, itt a megváltás: Pelé – akár egy utolsó felmentő csapat – haldokolni kezd. Ó, a Messiás! És már mehet is a „Pelé ágynak esett”, „Pelé állapota rosszabbodik”, „Pelé már nem válaszol”, „így búcsúzott Pelé”, „a családtagok elköszöntek Pelétől” a szélrózsa minden híroldalán. Dörzsölhetik markukat és bonthatják pezsgőiket a szerkesztők.

Azok, akiknek legszebb ábrándjai szerint a labdarúgás legnagyobb ikonja még elhaldoklik egy jó darabig, s eltartja azt a tömény hányást és székletet, amelyet az ebből kokainozó félanalfabéta köcsögöknek van pofájuk sajtónak nevezni.