Vagy nyolcéves lehettem, amikor egy délután az iskolából hazafelé tartva felfigyeltem egy nénire, aki jócskán magasított talpú cipőjében erőteljesen sántítva ment mellettem az utcán. Egy nyolcéves gyerek éretlenségével bámultam hosszasan a furcsa cipőt, mígnem a néni halkan megszólalt: „Öcsi, elesel.” Soha ki nem metszem sötét emlékeimből azt az ötvenkét év előtti szégyent, ami ott porrá zúzott, s amit viselek mindmáig. Hogy egy sérült ember állapota nekem nem volt más, mint érdekesség, furcsaság, hogy nem éreztem: annak a néninek helyrehozhatatlan nyomorúságában milyen különös tapintatra, segítő megértésre lenne szüksége. Lett volna.

Hogy ez most miért is vetődött fel bennem:

Régóta közismert Szekszárdon a polgármester betegsége. Egészen pontosan 2020 novembere óta, amikor is ő maga számolt be erről. Ács Rezső az idegrendszerét megtámadó kór miatt annak kezdete óta nehezen, sőt egyre nehezebben mozog és beszél, ma már segítség nélkül alig képes járni, beszéde nehezen, csak nagy odafigyeléssel kivehető. Megítélése szerint mindez mentális képességeit nem csökkentette, amit vele időnként találkozó ismerősként csak alátámasztanék – de tény, hogy nem vagyok orvos, a személyes benyomásom mégiscsak a személyes benyomásom, ebből alakítok véleményt. Nyilván mindenki ezt teszi, s a vélekedések, úgy tapasztalom, nagyjából két pólus között helyezkednek el:

ad 1.: a polgármester teljesen alkalmatlan a poszt betöltésére, húzzon el sürgősen;

ad 2.: a polgármester valóban súlyos beteg, de ez nem zárja ki alkalmasságát, egyébként meg lehet neki köszönni, hogy így is dolgozik.

Hogy e kettő között ki hol helyezi el saját véleményét és miként teszi vagy nem teszi közhírré, azt mindenki maga mérlegeli, s ez így is van rendjén. Azt pedig, hogy egy beteg ember méltóságához, súlyosan akadályozott voltához, személyiségi jogaihoz hogyan viszonyulunk, a huszonegyedik századi Európában már elég jól körülírták, a mindenféle jogok tengerében szerencsére ez még előkelő helyen szerepel, léteznek jogszabályok és nem rögzített közösségi elvek is, minták és iskolarendszer, amely közvetíti ezt a felnövekvő generációknak, a társadalomban élőknek.

A többi már csak intelligencia, emberség kérdése.

Mindez onnan jut eszembe, hogy az egyik közösségi oldalon a városi közgyűlés minapi üléséről láttam egy vélhetően telefonos felvételt, amelyen a polgármester kerekes segítőeszközével nehézkesen bebotorkál a terembe és elfoglalja a helyét. Hogy ne maradjon az ember kontextus nélkül, arról a posztoló a kép mellé írott véleményben gondoskodik: „íme a néma levente bevonulása”, aki „most meglepően gyorsan »berobogott«”.

Az ember lassan megszokja (ha meg tudja) azt az idiotizmust, gyűlöletet, ember alatti színvonalat, amely folyamként ömlik a közösségi hálón. A poszt szerzője azonban nem egy a tömegből, hanem történetesen a képviselőtestület egyik tagja, a nevét nem vagyok hajlandó leírni. Azt tudom, hogy régóta posztol a témában. Előszeretettel szól „tehetetlen fantom, bujkáló” polgármesterről, akit van, hogy „nem sikerül »behozniuk«” a képviselőtársaknak, korábbi videóban külön felhívja a figyelmet a „bevonulás” és a „kivonulás” pillanataira. Egy alkalommal javaslattal is előáll, hogy alkalmasságát bizonyítandó „segíthetne egy friss videó is, ahol Ács Rezső elmond egy megnyugtató beszédet, sétálás közben.” Előszeretettel kerül idézőjelbe a polgármester tevékenysége: „»járása«”, „»bevonul«”, „»tárgyal«”, utalván szellemesen a városvezető súlyos mozgás- és beszédkorlátozottságára. (Nota bene: ez az idézőjeles ironizálás nem is lenne elvetendő, ha például nevezett képviselő „szépségéről”, „sportos alkatáról”, netán az e posztokból kirajzolódó „intelligenciájáról” akarnánk véleményt mondani – ám mindez éles ellentétben áll a ’mindig a jelenséget, sose az embert’ nagyon is követendő elvével.)

Figyelemre méltó, hogy a betegségen, a tüneteken gúnyolódó bejegyzéseknél újabban ott lobog egy „emberileg megértjük” vagy valami hasonló kitétel, ami nagyjából olyan értékű, mint ha valaki, mondjuk, azt mondja egy nőnek: te büdös kurva, majd ájtatos orcával gyorsan hozzáteszi: de persze tudjuk, hogy nagyszerű anya vagy.

Nagyon nem szeretnék állást foglalni abban a kérdésben, hogy a polgármester alkalmas-e posztjára avagy sem. Azt döntse el ki-ki. De az, hogy a politikai véleményét valaki egy beteg embertársa nyomorúságán való élcelődésbe, gőgös mosollyal odavetett cinizmusba, egy csatornapatkány intellektusát alulmúló jópofáskodásba csomagolja, az minden bicskát ki kell, hogy nyisson bármely jóérzésű ember zsebében – politikai szavazattól teljesen függetlenül.

Az ilyesmi, persze, megtalálja azokat, akik lelkesen tapsolnak s együtt mulatnak a mulattatóval: „városi keselyű állapota meglehetősen híven tükrözi a város szintén nyomorult és nagybeteg állapotát” – jellemzi valaki a videó szereplőjét, „senki nem mer odanézni” és két könnyesen röhögő emotikon a másik vélemény. Hiába, no, tudjuk jól: amíg lószar van, veréb is van. Igaz, nem túl sok, ez a tartalom a lájkokból kikövetkeztethetően szemlátomást csak egy igen szűk klub tetszését nyeri el hosszú ideje – ez azért biztató.

Azt megérti az ember, ha a rohamosan csökkenő Facebook-érdeklődést valaki kattintáscsalogató cikkekkel próbálja felrázni. De érdemesebb talán olyasmivel próbálkozni, ami megüti az emberi szintet. Ami eléri az oly sokat lobogatott európai értékek nívóját. Valami, ami legalább egy kicsit meghaladja a söpredék színvonalát.

Bármily hihetetlen: még mindig van rá kereslet.

(FRISSÍTÉS: Időközben némileg módosult az említett poszt szövege. Lám, semmi sincs hiában az ég alatt.)