A gép csak másfél óra múlva indul, elég időben kijöttünk, a feleségem elment kávé után nézni, én egy padon ücsörgök újsággal a kezemben. A telefonnyomkodás korában nem is tudom, hogy került a kezembe, az előbb vettem el valami pultról, most szórakozottan lapozok teljesen érdektelen utazási reklámok között. Közben figyelem az embertömeget, ideges koreaiak, tanácstalan arabok, hangos olaszok jönnek-mennek, ezer arc, ezer sors a földgolyó ezer pontjáról. Itt mintha egy kicsit összeérne az egész bolygó – csak egyetlen pillanatra, hogy aztán szétfolyjék a mindenkinek megfelelő irányokba. Velem szemben hosszú folyosó kezdődik, ide már csak az indulók lépnek be, a folyosó végén ajtó nyílik balra, ha jól gondolom, ott zajlik a biztonsági ellenőrzés.

Most épp szűnik a forgalom, csak egy percre, mint amikor a jelzőlámpák titokzatos ritmusára egy pillanatra néptelen lesz az addig autóáradatot zúdító sugárút. Fiatal pár ballag a folyosó felé, valahol harmincöt-negyven között lehetnek. Magas, szőke, nagyon mutatós, de minden kihívást mellőző nő, vékony, magas, kedves arcú fiatalember. Megakad rajtuk a szemem. Alig érintik egymás kezét, de idáig süt az őket összefonó milliárd varázsszál. Nem szólnak semmit sem, ahogy közeledik a folyosó, szépen lassítanak. Érzékelhető, hogy csak egyikük utazik. Restellnem kéne, hogy itt voyeurködöm, de ez az édes forróság, ami belőlük árad, megmelenget, magával visz. Jó ebben a hideg világban egy ilyen pillanat gyapjúpuhaságát magamra venni. Ők ketten közben megálltak. Száj se moccan, a pillantások váltanak csak szót. Már nem is érnek egymáshoz, csak a két szem ölelkezik eltéphetetlenül. Felesleges a szó, nem kell semmilyen hang, jel, üzenet – semmi sem. Ott zúg bennük az utolsó napok minden mondata, minden ölelése, az utolsó éjszaka, amely gyönyörbe, majd sírásba, aztán megint gyönyörbe és végül megint sírásba fulladt. A reggeli ideges pakolásé, a teljesen ürügyes mozdulatoké, kierőlködött mosolyoké és az egymásra révedésé.

Minden mozdulat és minden mozdulatlanság messziről árulkodik.

Ennyi volt.

Aztán a nő fél karjával mégis körülöleli a férfi nyakát, a melléhez bújik egy fél pillanatra, és határozottan megindul a folyosón. A végén megáll, most, most kellene integetni vagy üvölteni, egy ócska film záróképében odarohanni, a nyakába ugrani – semmi. A kar sem mozdul, csak a tenyerek emelkednek valami intésfélére. Körülöttük kimerevedik az egész világ.

Snitt.

És a nő belép az ajtón egészen új vagy tán egészen régi életébe. A férfi még áll, nézi, nézi a semmit, aztán értelmetlenül kotorászni kezd a zsebében, elindul valami szemlátomást számára is talányos irányba, jön, ömlik, hömpölyög szembe vele a világ.

Céltalanul lapozgatom az újságot. Az utazási hirdetéseken mindenütt mosolygó, ölelkező, önfeledt, boldog párok a föld legkülönbözőbb pontjain.