A június páratlan hőséggel érkezett. Már két hete dúlt a forróság, az alig-tavaszból nyárközépbe robbanó meleg testet-lelket próbára tett. A férfi kiitta az utolsó kortyot is a korsóból, aztán bement a kocsmahelyiségbe, hogy újabb esélyt nyerjen az életben maradásra, ahogy mondani szokta ilyenkor, a korsók cseréje során. Benn ugyan kevergett egy plafonról lógó ventilátor, de az is épp csak arra volt jó, hogy a helyiségben uralkodó sör-cigaretta-hónaljszag keveréket szép egyenletessé tegye a kunyhót imitáló talponálló kemenceforróságában. A csapos egykedvűen nyomta a habot, közben folyamatosan az utcát nézte a kirakaton keresztül, mintha bármi érdekes történhetnék odakint. Pedig semmi látnivaló nem akadt. Szombat délután volt. Ilyenkor az amúgy forgalmas út teljesen elnéptelenedik, jó, ha egy-egy biciklis, időnként egy árva autó érkezik a közeli városközpont felől vagy halad felé komótosan.
A férfi visszaült a napernyő alá. Utálta a szombat délutánokat. Utálta a könyvesboltot, utálta a főnökét, mindenkit utált, de legjobban ezeket a rohadt, sivár szombat délutánokat utálta. Egész héten várta, mikor lesz már hétvége, a szeme mindig a naptáron kandikált – de amikor eljött végre, valami zsibbasztó, ócska tehetetlenség telepedett rá, mint a tumor, kiűzött a fejéből minden szándékot, vágyat, akaratot. A szombat délelőtt még elviselhető volt, olyankor kiment a piacra, vásárolt ezt-azt, főzött is valami fogára valót, de aztán a délutánok… Csak a kongó szobában ült ilyenkor egykedvűen, reménytelenül kapcsolgatta a tévét, majd rövidesen felpattant és eliszkolt a Kunyhó felé (a neve is az volt), mintha bármilyen sürgős dolga lett volna ott.
Elviselhetetlen volt a hőség. A sör is csak addig volt jó, amíg tele korsójával az asztalhoz ült, addig volt benne valami reményt adó, valami megmagyarázhatatlan lehetőség, a hab érintetlensége mintha egy új, lehetséges út perspektívája lett volna – aztán az első (egyébként jóleső) korty után elszállt ez az egész hülyeség. Csak a dögmeleg beton, és a rohadt szombat délutáni poshadt csönd maradt, s ettől a betonból áradó csöndtől még szörnyűbb lett számára a forróság. Az a kevés járókelő, aki valamilyen halaszthatatlan okból erre kényszerült járni, lassan szédelgett árnyéktól árnyékig. Csak most vette észre, hogy egyre többen jönnek, s indokolatlan mértékben fel vannak öltözve: némelyik nő harisnyában, a férfiak ingben – bár jó részüknek hasközépig kigombolva –, a gyerekek pedig mind fehér felsőben. Eszébe jutott a naptár és hogy a közelben van egy általános iskola, nyilván az évzáróról jönnek ezek a szerencsétlen flótások tetőtől talpig ancúgban. Egyre többen sorjáztak, nemrég lehetett vége az ünnepségnek, és most mindenki eszeveszetten menekült haza. Aztán ahogy gyarapodtak a sétálók, úgy lassacskán el is apadtak, s megint maradt a kuka, döglesztő csönd.
Két kislány zárta a hazaigyekvők sorát, pontosabban nem is olyan kislányok, nagyobbacska, süldő leánygyermekek, szép illedelmességgel befont hajjal, de a szoknyába korábban betűrt blúz már félig kiszabadulva a csípőjükön lógott. Az eget verdeste jókedvük, messzire hallatszott a nevetésük. Egészen pontosan megszakadtak a röhögéstől. Hol egymás kezét fogták, hol a tenyerükbe temetett arccal próbálták megfékezni a feltörő hahotát – teljesen reménytelenül. Időnként mondani akartak valamit egymásnak, de az első szótag után leginkább visítás, teli tüdőből feltörő nyerítés következett, s valami önkívületi erejű boldogsággal vették tudomásul teljes beszédképtelenségüket.
A járda mellett egy párakapu állt, a lányok egyenest arra tartottak, érzékelhetően nem hirtelen ötlettől vezérelve – jól megtervezett céljuk volt a hűsítő vízesés.
S a következő pillanatban az ünnepi öltözék, az iskola jól ismert címerével együtt már a víz martaléka volt. A lányok cipőkkel a kézben ugráltak, táncoltak a vízesés alatt, a decensre befont hajak immár tépett rongyként lógtak csatostul, mindenestül a blúzokon, amelyekből alul dőlt a víz, a szoknyák a combokra tapadva adták meg magukat az áradatnak. A nevetés már, ki tudja mikor, éneklésbe váltott át, most a dallamtalan lalalázás lehetetlen ritmusára ugarbugrálnak, hol meg egymás karjaiba omlanak, hogy röhögve-viháncolva ismét táncoljanak. Egyikük még a csőbe is beveri a fejét, ettől aztán a legutolsó erejével fakad ki a visító röhej, levegőjük sincs már, csak időnként képesek a nevetést valami csuklásszerű hanggal világra segíteni. Már a földön ülnek, zuhog rájuk a víz, nem törődnek a világon semmivel és senkivel, lobog kezükben az iskolakendő maradványa, féktelen, zabolázhatatlan gyerekek, akik most léptek ki az általánosból, megnyílt számukra a világ, s most egyetlen, hatalmas ívű csukafejessel vetették magukat a semmibe.
A férfi már percek óta nem tudta róluk levenni a szemét. Megbabonázta az a gátakat nem ismerő, hömpölygő szabadság, elemi erejű lázadás, ami ezekből az édes-gyönyörű, unokái-korú gyermekekből tódult, sugárzott, romba döntve körülöttük eget-földet, maga alá gyűrve ezt az ostoba, egyenruhákba, egyen-gondolattalanságba, egyen-boldogtalanságokba zacskózott nihilt, terméketlen ürességet, hányadékszagú féreglétet, az összes önmagát eláruló korhadéklakót, meghasonlott renegátot, akiknek a legbátrabb tette az volt, amikor beleugrottak a legostobább házasságba, aláírták a legszarabb hiteleket, elfogadták az első szembejövő munkahelyet, amit már abban a pillanatban gyűlöltek, hogy aztán évtizedeken keresztül várják a hétvégét.
Bement a kunyhóba. Szó nélkül tette a pultra az üres korsót. A csapos se szólt, csak a sörcsapoló gombja kattant.
– Egy tüskét mellé..? – kérdezte a férfit.
– Hát… lehet. Egy négycentest.
Kinézett a kirakatüvegen. A párakapu már üresen állt, s csak szállt a permet a semmibe. A járdán kicsiny, vizes lábnyomok sora, összevissza, ugrabugrásan. Néhány másodperc, és elillannak azok is.
