Tizenkilenc éves vagyok.

Pár hónapja rúgtak ki otthonról.

Most albérletben lakom, pontosabban épp most fogok az egyikből átköltözni a másikba.

De ma nem foglalkozom ezzel: Pesten vagyok, valami jutalomutazást kaptam, hosszú vonatút áll előttem: Moszkva — Leningrád — Kijev — Pozsony. Talán negyedszer vagyok fenn egyedül Pesten, a metróval már egészen jól tudok közlekedni. Elnyűhetetlen matrózcsíkos pólómban és félig szakadt farmeremben igyekszem olyan lazán állni, amiből nem tűnik ki, hogy nem is pesti vagyok. Van egy napszemüvegem is, szerintem piszokul menő, talán még én is jóképűbb vagyok benne, egészen komolyan vehető, már nem gyerek, hátha a személyimet sem kérik el, ha majd sört akarok venni.

A Keletibe taxi visz, a legmélyebb hangomon, kemény arcéleket erőltetve próbálok a sofőrhöz szólni, magabiztos flegmasággal dobom be a hátsó ülésre a sporttáskát, amit egy haveromtól kaptam kölcsön – a sajátomba jó, ha két póló meg egy gatya belefért volna. Gyönyörű nyári vasárnap van, száguldunk végig Pesten, a rádióban a Poptarisznya, Bétótlászló, és most hallgassunk meg egy csodaszép dalt a Chicagótól: Hard to say I’m sorry, Nehéz azt mondani, hogy sajnálom, és már szól is, a Zsiguli rohan a Körúton, kikönyökölök az ablakon, teljesen átitat a zene, mintha egy film lenne most minden körülöttem, engem vesz a kamera, a szél cibálja a hajamat, a lányok gyönyörűek, a világ hatalmassá nyílik előttem, most, igen, most kellene megállítani a pillanatot, s a hőségben – érzem! – egy kicsit meg is rázkódik a világegyetem. Ez az, amit olyan réges rég vártam már: felnőtt lettem! Talán még nem is tudom megfogalmazni, de tökéletesen érzem, hogy így van, teljesen szabad vagyok, tiszta is talán, és már mindig is az maradok, ha beledöglök is, mindig szerelmes, most már folyton-folyvást száguldani fogok meg mindenbe belevágni és nevetni, nevetni, a Mindenséget átölelni – felnőtt lettem, Világ!

Izgatott vagyok, ismeretlen gyönyörűség árad szét bennem tömény folyamban, még nem tudom, hogy a vonaton már vár rám az első felnőtt szerelem, amely amennyire rövid, épp annyira értelmetlen és ostoba kudarc lesz a vége, megnyitva végeláthatatlan sorát az egekbe röpítő és az első pillanattól halálra ítélt románcoknak. Még él az anyám, élnek imádott nagybátyáim, él Csonti is (aki majd csak hat év múlva csapódik egy út menti fának) egyáltalán: mindenki él. Még csak ezután vár rám egy csomó gyalázatos döntés, olcsó alkuk, aljas továbblépések, gyomorfordító hazudozások, még sehol sincsenek a zokogásba fulladt álmatlan éjszakák, a havonta egyszer látott lányom, a sehova se indító hajnalok, a kongó szobák, poshadt befőttesek, hányásszagú folyosók, didergő radiátorok.

Tizenkilenc éves vagyok, a szemem becsukva, könyököm a taxi ablakában, szél borzol, szól a zene, szaladok a szerelem felé, még csak sokára jön majd szembe a nevem a rendőrségi besúgó jelentésen alatta a legbensőbb barátom aláírásával, a laktanyaudvar a  katonatársam fejét széttépő dörrenéssel, nem látom még a kispályás cseleket, gáncsokat, elárulásokat, a mosolyok mögött felém lopózó késeket, a századszor megélt semmibe zuhanást, még nem szenvedek a saját katasztrofális döntéseimtől – ezeket csak évek múlva hozom majd meg – , nem kínoznak éjjelente az arcok, akiket megaláztam, becsaptam, hiszen ekkor még nem is ismerem őket, még nem látom, milyen fél órát meredni a posta előtt egy bírói végzésre, hogy az eddig gondolt életem most véget ért, nincs, nem is volt, még nem tudom, milyen sehova sem tartozni, senkié lenni, lógni az űrben, a tér, a létezés peremén.

Ez az egész nincs még, nincsen sehol semmi sem, még a semmi sincsen.

Tizenkilenc éves vagyok. Pár hónapja rúgtak ki otthonról. Fut velem a Zsiguli a Keleti felé, átölel a Hard to say I’m sorry, úszom a zenével, és most megállítanám, óvnám, örökre eltemetném valahová egy titkos és féltett mesebeli zugba ezt a gyönyörűnél is gyönyörűbb pillanatot, a ráébredését, hogy felnőtt lettem, örökre szabad.