Amíg a kávéra várok, unottan kotorászok a telefonomban: ugyanazok a hírek, mint egy órája, mint egy napja, mint évek óta mindig. Az időjárást is kívülről fújom: marad a szokatlanul tavaszias idő. Így is, van, a kirakatüvegen túl rövid kabátocskák, könnyű pulcsik s ilyenkor ritkán előkerülő, hosszú ujjú pólók tekintenek a simogató napfénybe. Idebent friss, izgalmas kávéillat, egy perc, és érkezik számomra a délelőtt fénypontja. Igyekszem elterelni a figyelmemet, de a szemem folyvást és illetlenül a szomszéd asztalnál ülőkhöz kalandozik.

Egy kisfiú és egy kislány. Talán tizenegy-tizenkét évesek lehetnek, valahol a gyerekkor titokzatos zegzugainak utolsó íveit róhatják. Előttük sütemény, lelkes majszolás zajlik. Egymás mellett ülnek, nem szemben, de nem ez árulja el a titkot, hanem a leányka pillantása, amint az udvarias visszafogottság szándékával, de valójában ezer gödröcske csintalan és zabolázhatatlan kuncogásával az arcán néz a mellette ülőre. Kislány még egészen, de ezek a gödröcskék minden nőiségnél elevenebben jelzik: lassan odaér élete legfontosabb feladatához. A kisfiú jóképű kölyök, rendkívül laza, bár személyes emlékeim szerint órákig igazított-ragasztott haját veti hátra keresetlennek szánt gesztussal. A mozdulat csak félig tökéletes, kevésbé sikeres része lever egy üres ásványvizes palackot. Csengő kacagás szalad föl az égig, a fiúcska lángvörösen nyúl az áruló palack után – jaj, de emlékszem erre, kis barátom! De ő erős jellem, együtt nevet az ifjú hölggyel, s öniróniára is lehet érzéke: csendes megjegyzésének jutalma még nagyobb nevetés. A sütemények tovább fogynak, a fiú villáján tejszínes-csokoládés falat remeg, s a leány felé nyújtja.

És összeér a száj a villával, pillantás a pillantással. Nincs az a műszer, amely ki tudná mérni létünkből azt a másodperc sokmilliomodnyi töredékét, amíg a két szem találkozik, de nekik, kettejüknek ez pillanat most ledob magáról mindent, amit úgy hívnak, Idő, mindent, ami Valóság, ami Fizika. Az Örök születik meg a két látás egyetlen, elszakíthatatlanul közös tengelyében.

A krémesek elfogytával aztán szedelőzködnek, ahogy óhatatlanul kihallgatom, egy délutáni rajzfilmnézés körvonalazódik, aztán már csak nevetésük emléke cseng le lassan a hirtelen üressé lett cukrászdában.

Ó, drága kicsi barátaim! Mennyi gyönyörűség, mennyi kín vár tirátok mostantól, ha ti tudnátok azt! Mennyi hegyet kell innentől megmásznotok anélkül, hogy akár sejthetnétek: fent gyönyörű, napsütéses táj vagy szörnyűséges szakadék vár-e.

De nem tudják, és ne is tudják, mert nekik a Most az Örök, s gazdagabbak, tényleg gazdagabbak, mint bárki a föld kerekén.