Egy kiállításmegnyitón az arra felkent feladata tájékoztatni a nagyérdeműt, hogy miért tetszenek neki a kiállított művek.

Vagy, hogy miért nem.

Az utóbbi esetet persze nemigen vállalja senki, mert többet nem valószínű, hogy hívják, meg az sem, hogy a megnyitó után megkínálják bármivel is, de lehet, hogy még a buszbérletét is elveszik. Ki tudja.

Marad tehát az első.

Már csak azért is, mert nem akarom eljátszani az avatott műértőt, a kritikához pedig azért nem árt annak lenni.

És már csak azért is mert erről – jelen esetben – valóban van mit mondanom.

Tehát, hogy miért is szeretem Halász Béla képeit.

Nem bonyolult: ugyanazért, amiért Halász Bélát. És itt most muszáj lesz egy kis kanyart tennem, mivel szerkezetileg is indokoltnak tűnik, hogy a közlésben megbúvó kérdést (miért is szeretem Halász Bélát?) kifejtsem.

Halász Bélát (és ezt most hadd váltsam fel azzal, ami vagy aki ő valójában:), Belest idestova 38 éve ismerem.

Akkoriban (38 éve) Beles technikus volt a főiskolán, én meg főiskolás voltam a főiskolán, első naptól fogva kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy mindig együtt sörözzünk. (És hogy mi mindent csináltunk még együtt [avagy külön, de mégis ugyanazt], azzal most nem rabolnám az időtöket.)

Fent említett sörözések alkalmával derült ki számomra, hogy ez a hatalmasra nőtt törpére emlékeztető fiatalember (mert már akkor is az volt: fiatalember) milyen jó ember. És kicsivel később az is: milyen végtelenül jó ember. Hogy az akkoriban (és akkori korunknál fogva is) kötelező nagy dumák, nagy ívű, közösen végrehajtott röhögések mögött milyen finom érzékenység, mindent átölelő szeretet, a világra való rácsodálkozás rejlik.

És filozófia. Erre akkor derült fény, amikor (nem is olyan hosszú idő után) rádöbbentünk, hogy közös szerelmünk van. A Rejtő-regények. Mert akkor (nem túl éretten, na), számunkra a világ egyik lehetséges (akkoriban úgyszólván kizárólagos) megfejtését Rejtő Jenő könyvei jelentették. Kívülről fújtuk Fülig Jimmyt, Tuskó Hopkinsot, Vanek urat, a nagy Levint és mindenkit, aki szóba jöhet eme klasszikus kapcsán.

Aztán az élet valahogy elsodort bennünket egymás közeléből, és csak nagy sokára tűntünk fel egymás radarernyőin, még pontosabban képernyőin, mert a közöttünk meglévő, csendben rozsdásodó kapcsokat a közösségi hálónak sikerült letisztogatnia.

Mindezzel pedig egy új elemet fedezhettünk fel közösnek tudott vágyaink között: a szép, a szépség utáni áhítozást. Ennek csírái persze megvoltak akkor, majd’ 40 évvel ezelőtti mibennünk  is, ám azóta – nagy szerencsénkre – csúnyult annyit a világ, hogy ez a sóvárgásunk sokkal erősebb legyen az akkorinál, ráadásul azóta szépségfogalmunk is túllépett a női idomok leltárszerű számbavételén (oké-oké, ma sem alábecsülve ezek jelentőségét), s naprakészen értesülhettünk, melyikünk hogyan keresi a maga életében a SZÉP-et.

És akkor feltűntek számomra Beles képei a már célzással említett virtuális játszótéren. És csak néztem, néztem, hogy az én barátom nemcsak fest (ezt a hibáját egyébként régről tudtam), hanem ALKOT. Újraalkotja az őt (és engem is, téged is) körülvevő világot. Kis szeleteket. Pillanatokat. Formákat. Hangulatokat. Fényeket. Árnyékokat. Rezzenést. Mozdulatlanságot. Világost. Sötétet.

És feltűnt az is, hogy soha, sehol, semmiképp nem kerül a rajzai, festményei közelébe ez a szó: ÉN. A posztjaihoz például – mert így nevezik azokat – annyit ír csak: figyu-figyu. Mintha csak kicsit meglökne az utcán, amikor hallgatagon sétáltok egymás mellett. Hogy figyu-figyu. Mintha csak felemelné a borospoharat, és a gyönyörűséges bíborvarázst mutatná, feléd, hogy te is lásd: figyu-figyu. Mintha csak…

Mintha csak annyit akarna mondani, soha semmi többet, de soha nem is kevesebbet, hogy figyu-figyu.

És te odafordulsz, a szemed kitapogat a világból (az ő világából, a te világodból, tehát a közös világotokból) vonalakat, színeket, benyomásokat, íveket vagy ívtelen árnyalatokat, érzéseket és történeteket, és azt mondod: szép.

Ennyit. Szép.

Nem kell több. Ő sem akart többet, csak ennyit. Ezt szedegette össze a szeme, a lelke gyűjtőlencséjébe, érlelte, forgatta, aztán a keze, a ceruzája, az ecsetje újraszavalta a világot. És még véletlenül sem ejti ki soha azt a szót: művész vagy művészet, csak fogja a képet, és annyit mond: figyu-figyu.

Hát

ezért szeretem Halász Bélát,

Belest

és az ő alkotásait.

Ha tehetitek, ki ne hagyjátok. Szeressék ti is.

(Elhangzott Halász Béla kiállításának megnyitóján 2024. január 17-én, Szekszárdon, az Illyés Gyula Könyvtárban.)

Ma már oly mértékben irányítja a közgondolkodást a Facebook, hogy az itt megjelenő hírek tömege nagyjából leképezi, mi is uralja az agyakat. Az elmúlt két hét legfontosabbjai:

1. Lölőné kávéja a jachton (ld. még: „yachton”).

2. Tóth Gabi (ld. még: „ner-ribanc”) és Krauszbárki válása.

3. Egy karambolos, egyes vélemények szerint bontásra ítélt mentőautóval idétlenkedik egy ápoltaspiráns (immár ex-)ápoló.

Mindeközben nagyjából egy hét múlva kiderül, hogy a közoktatásból csak néhány száz, vagy tizenvalahány ezer pedagógus mondott-e fel.

Erről egy kumma szó se. Sehol. Senkinél.

Azért nem ügyetlenek ezek a Fiúk. Tízmillió lelkes, önkéntes, támogató propagandista az bizony nem kevés.

A kicsiny vetítőhelyiségben az enyémen kívül hat-hét tonetszék magányoskodik. A kiállításhoz igazodva Cseh Tamás-felvételek peregnek, színpadi fellépések, filmrészletek váltják egymást. Cseh Tamás maga a varázslat, az első húrpendítése beleránt a világába.

És megszűnik az Idő.

Az egész jelenvalóságom szól itt, minden, amiből lettem, amiből összeálltam, az eszmélésem, az egész világképem egykor még képlékeny téglái lebegnek súlytalanul, a hangokból, képekből én tűnök elő, ott ácsorgok minden szótagban, én jövök szembe saját magammal. Minden részecském itt van még rendezetlenül, értelmetlenül, a hideg várótermek, a gyűrött patyolatcédulák, a friss hóba ájulások, a gázolajtól büdös lépcsőházak, a szerelemmel kecsegtető osztályteák, a vaksi neonfények alatt betegen köhögő Warszavák, a lábremegtető blúzkivágások, a Kevertek unottan odadobott blokkjai, a vassodronyos albérletek a rozsdás lavórokkal, a resti csontszáraz zsömléi a klozet felől terjengő, az agyunkba beivódó szarszaggal, a bamba belerévedés az ólomnehéz, Szimfónia-szagú estékbe, hogy ez már így marad örökre, ebbe leszünk belezárva amíg meg nem döglünk.

Pereg a film, a hús-vér Cseh Tamás gyönyörű haja lebben, a lángoló szemű rajztanáré, a Bakony megfigyelt indiánjáé, majd az utolsó koncertjén riadtan pengető, közvagyon-lelkű öregemberé,

s amíg szégyenlősen küszködöm a könnyeimmel, átjár a felismerés, hogy az utolsó napomon, a legeslegutolsón, ott, ahol a nagy összegző tablónak, a tussal indított finálénak kellene hömpölyögnie, nem fog eszembe jutni az összegyűjtött élményóceánból az égvilágon semmi, sem a gyönyörök, sem a borzalmak, egyetlen pillanat sem, sem a végtelennél is végtelenebb csend a Duna közepén, az első szeretkezés a szőlősorok között, a könnygáz az Edda-koncert előtt, a másodperc, amikor a színpadon átölelt az Úristen, az előszoba, ahol Eszter zokogva szorította a térdemet, hogy el ne engedjem, sem az éjszaka, amikor átnézhettem a Szaturnusz gyűrűjén,

nem, nem, semmi sem jut akkor ott eszembe, csak hogy őrjítően, már soha meg nem szűnően fáj a hasamon az operáció húszcentis sebe, és hogy talán már az esti injekció előtt meghalok, de lehet, hogy csak utána.

Az éjszaka jött lehűlés kellemes úttal kecsegtet. A vagonban ugyan most indok nélkül megy a frigó, de az elmúlt napok baromi hőségére még emlékszünk, föl a dzsekit, azt' jóvan.

Egy komplett nyugdíjasklub az útitársunk. Köztük ül foltos barna dzsörzénadrágjában  minden utazás, sorban állás, idegtépő várakozás elmaradhatatlan kelléke: az Egyetlen, Aki Üvölt. Bárhol tűnik is föl, mindig ugyanazt a programot tolja, most is megvan betűre a sztenderd:

– Tudja, én nagyon sokat tettem érte...! Harminc évig én vezettem egyedül...! Mindenki hozzám járt tanulni...! Én ilyenkor mindig azt szoktam mondani...! Én soha, de így higgye el, soha egyetlen fillért nem tévedtem...! Erre azt mondja nekem...! Hát milyen ember az ilyen...!

És ömlik a baromság százhúsz decibellel.

Aztán eszembe jut, hogy minden vén hülye korábban fiatal hülye volt, ennyi a pálya mindegyiknek, kész.

Aztán eszembe jut, hogy öregeket nem illik vén hülyének nevezni.

Aztán eszembe jut, hogy idén már hatvan éves vagyok.

Hatvan.

Jó ízű, felszabadult, csodásan mély lélegzet. Mint amikor egy dohos, büdös, sötét szuterinból a friss levegőre szabadulsz. Optimista mosoly, elégedett hátradőlés, megnyíló perspektívák. Ez a vén hülye meg csak ordítson.

 Jó lesz ez, gyerekek, nekem már most tetszik.

1988 nyarán a pécsi Palatinus Hotel megnyitotta igen-igen puccos kapuit, s én jelen lehettem az átadást követő fogadáson. Természetesen nem meghívottként, hiszen sem az akkori egzisztenciám nem indokolta (ez ügyben nem történt sok változás az azóta eltel évtizedek során), sem az öltözékem (egy jól átizzadt póló, egy gyűrött nyári nadrág és egy viseltes bőrsaru kombinációja) nem jelentett volna belépési lehetőséget, Czakó Zsolti barátom azonban úgy gondolta: ott a helyünk.

Zsolttal korábban együtt katonáskodtunk, ő ekkor már jelmez-, díszlet- és könyvtervezéssel tengette napjait, amikor e forró nyári delelőn a belvárosban céltalanul kószálva feltűnt előttünk az (akkor még) Kossuth Lajos utcában összeverődött irdatlan tömeg. Vergiliusom rögtön tudta, hogy ez csak a Palatinus átadása lehet, állati nagy durranás, öregem, az egyik legszebb és legdrágább vidéki szálloda lesz, nem igaz, hogy nem megyünk be a fogadásra, ott a helyünk. Mindezt egy könnyed mondattal hozta a tudomásomra, s bár láthatta arcomon a megrökönyödést, szavait azonnal tett követte. A rá mindig jellemző kedves eleganciával átevickélt a tömegen pukkadásig tömött táskájával kezében egészen a bámésznépet távoltartó kordonig, ott hallatlan magabiztossággal odavette a tolongókat tartóztató kétajtós szekrényeknek: „Bocs, fiúk, a híradósokkal vagyunk!”, s már suhant is a főbejárat felé. Én nagyjából csukott szemmel, valami jól hangzó utolsó mondatot keresgélve próbáltam vele lépést tartani, közben egészen a vállaim közé süllyesztettem a fejemet, hogy amikor az első lövéseket leadják ránk a biztonságiak, ne rögtön az első golyó terítsen le. Egy hős haljon meg hősiesen. De Zsoltom magabiztossága, úgy látszik, meggyőzte az óriásokat.

A hatalmas hallba érve kicsit zavartan néztem körül: ilyen csillogást én életemben nem láttam, mindenütt libériás faszik mosolyogtak ránk mutatván az utat, és pillanatok alatt komoly öltönyös palik és iszonyúan jó mellű fiatal, s mérsékeltebben dekoratív középkorú nők tömegének közepén találtuk magunkat. Szerencse, hogy Pécs már ekkor is dugig volt sikeres vagy éppenséggel elcseszett művészekkel, így kissé rendhagyó toalettünket látva simán besoroltak bennünket ezen említett kategóriába, noha ez csak barátom esetében találkozhatott a valósággal. Mindenesetre azonnal kerítettünk valami menő piát, nagyjából más nem is izgatott fel bennünket (nem számítva az isteni nyári dekoltázsokat), pedig az asztalok roskadoztak a számomra teljesen azonosíthatatlan hidegtálak, öntetek, krémek, desszertek alatt. A tálalópultok mögött szakácssapkás csávók kínáltak mindenkit bűvészmutatványszerű mozdulatokkal, ügyesen kerülve a magasra polcolt kristálypoharakat, a déli időpont ellenére mindenütt lobogó gyertyákat.

És Zsolt ekkor tette fel azt a kérdést, amiért itt most ezt az egész, nekem teljességgel idegen, pokolian taszító világot ismertettem:

– Mi lenne, ha lengenék egyet a csilláron?

Mindig is tökéletes ritmus- és stílusérzékével egyetlen mondatba tudta sűríteni pontosan megegyező idegenség-élményünket, viszolygásunkat ettől az aranyfüsttel bevont, makkos cipőkbe, kivillanó mellbimbókba göngyölt, parfümtől ájult újgazdag világtól.

Igen, a csillár.

Semmiféle magyarázat nem szükségeltetett hozzá. Egész generációnk alapjelenete volt a Hairben Berger lengése a csilláron az úri népek szörnyülködése közepette, miközben helyettünk, értünk, velünk, miattunk harsogta: I got my hair, I got my head, I got my brains, I got my ears – és repültek a poharak, gyertyatartók desszertek, és Berger csak önfeledten énekelt, mert olyan volt ott a vásznon, a fülünkben, a lelkünkben, amiként mi magunk akartunk létezni: SZABAD.

És helyettünk lázadt, helyettünk volt bűbájos, helyettünk volt hatalmas haja, és mi mind Bergerek szerettünk volna lenni, olyan bátran és könnyeden lázadóak, olyan jóképűek, olyan hatalmas hajúak vagy kopaszok vagy színes bóbitásak vagy mit tudom én milyenek: csak nem olyanok, mint ez az alig pár év múlva saját zsírjában gőzölgő csürhe, a vigyorba meredt gonoszságával, üres fejű seggfogdosásával, mindenkit kilóra megvevő magabiztosságával.

Nem. Nekünk volt Bergerünk, volt hitünk, eltökéltségünk, hogy mi másképp, hogy mi ezekkel soha, csakis farmerben és szakadt pólóban, agyarral a nyakunkban.

És ma meghalt Treat Williams. Az a színész, aki játszhatott bármit, kaphatott akárhány díjat,  valójában egyetlen gigantikus alakhoz volt igazán köze: a lázadó, aztán Vietnam poklában halálát lelő George Bergerhez.

Ahhoz, aki mi lenni akartunk. Azok, akik ma hatvan-, hetvenévesen meg se próbálnánk azon a kurva csilláron lengeni.

Mert meghíztunk, és ránk szakadna az egész hóbelevanc.

Vagy, mert már az asztalra sem tudnánk felmászni a sok piától, az antidepresszánsoktól, szétesett idegrendszerünktől.

Vagy, mert már mi ácsorgunk az asztal körül baromi drága öltönyünkben, jó mellű kiscsajok után csorgó nyálunkkal.

Vagy, mert egész egyszerűen évtizedek óta magasról beleszarunk már az egészbe.

A csillár meg ott lóg mozdulatlanul.

Úgyhogy Isten vele, Mr. Berger.

Ha volt valaha egyáltalán.

Ami a gyerekek iskolai jövőjét illeti, a hír igaz: sötét és kilátástalannak tűnő évek várhatóak. A kívülálló világ egyszerűen képtelen vagy nem is akarja felfogni, hogy a negyvenplusz évesnél kezdődő (!!!) oktató- és tantestületek, az évtizedekkel visszavetett tanterv, a katasztrofális „tankönyvpiac” – és a bajokat még hosszan sorolhatnánk – milyen, évtizedekig helyrehozhatatlan katasztrófát jelent nemcsak a most iskolába járó, hanem az ezután oda belépő gyerekeknek – mindez a nemzeti felemelkedés jegyében.

Ez persze a legkevésbé sem jogosít fel egyetlen politikai tömörülést, folyamatosan a zavarosban halászó politikust sem, hogy a nagyon is valós, súlyos problémákat meglovagolva értelmetlen és aljas akciókat gründoljon pár ezred százaléknyi támogatás-alamizsna – egyébként tökéletesen téves – illúziójában. Nekik egy „kurvaerős kép” megér annyit, hogy teljesen hamis útra vigyék a vitát – nekik a lényeg a szavazat, oszt' jónapot.

Sajnos nemcsak a vitát, hanem a vitázókat is tökéletesen tévútra viszik ezek az akciók, és úgy fest, mintha az igazság az építkezési kordon valamelyik oldalán lenne keresendő, pedig a világon semmi köze hozzá – akár ellenzéki, akár kormánypárti szemüvegen keresztül keresik is azt. A könnygáz nem igazolja a tüntetők botrányos fellépését – a rendőrök elleni erőszak nem igazolja az oktatást sújtó botrányos intézkedéseket, illetve a megfelelő döntések hiányát.

Az igazságot kellene keresni és nem az igazságunkat – mert addig ott vagyunk, ahol a part szakad.

Ugyanaz az eső.

Ugyanazok a pocsolyák.

Ugyanazok az öregek.

A semmibe foszló mondatok is ugyanazok.

Ugyanaz a fűszag.

Ugyanaz a matatás éjjel a telefon után.

Ugyanazok a műmosolyok.

Ugyanaz a néptelen lakótelep.

A varjak a fákon, a károgás is ugyanaz.

Ugyanazok az arcok.

Ugyanazok az esték.

Ugyanaz a feldöntött pálinkáspohár.

Ugyanaz az őszülés.

Ugyanazok a hideg érintések.

Ugyanaz a ronggyá ázott biciklis.

Ugyanaz a poshadás.

Ugyanaz a sár a cipőn.

Ugyanaz a remegés.

Ugyanazok a kövek.

Ugyanazok a kövek.