„Kit ráz meg egy minaret összedőlése, aki nincsen alatta és nem muzulmán?” – olvasom a hozzászólást egy, a törökországi borzalmakról tudósító videó alatt.

Azon gondolkodom, hogy ezt valaki írta. És bárhol, bármikor szembejöhet velem. És nem fogom tudni, hogy ő az. Csak jön szembe szürkén, mosolyogni fog, magabiztos győzelmeket arat magában, elbújik a többi között, beleolvad a tömegbe, akik látszatra ugyanolyanok lesznek, mint ő.

És én nem fogom tudni.

Elviselhetetlen.

Amíg a kávéra várok, unottan kotorászok a telefonomban: ugyanazok a hírek, mint egy órája, mint egy napja, mint évek óta mindig. Az időjárást is kívülről fújom: marad a szokatlanul tavaszias idő. Így is, van, a kirakatüvegen túl rövid kabátocskák, könnyű pulcsik s ilyenkor ritkán előkerülő, hosszú ujjú pólók tekintenek a simogató napfénybe. Idebent friss, izgalmas kávéillat, egy perc, és érkezik számomra a délelőtt fénypontja. Igyekszem elterelni a figyelmemet, de a szemem folyvást és illetlenül a szomszéd asztalnál ülőkhöz kalandozik.

Egy kisfiú és egy kislány. Talán tizenegy-tizenkét évesek lehetnek, valahol a gyerekkor titokzatos zegzugainak utolsó íveit róhatják. Előttük sütemény, lelkes majszolás zajlik. Egymás mellett ülnek, nem szemben, de nem ez árulja el a titkot, hanem a leányka pillantása, amint az udvarias visszafogottság szándékával, de valójában ezer gödröcske csintalan és zabolázhatatlan kuncogásával az arcán néz a mellette ülőre. Kislány még egészen, de ezek a gödröcskék minden nőiségnél elevenebben jelzik: lassan odaér élete legfontosabb feladatához. A kisfiú jóképű kölyök, rendkívül laza, bár személyes emlékeim szerint órákig igazított-ragasztott haját veti hátra keresetlennek szánt gesztussal. A mozdulat csak félig tökéletes, kevésbé sikeres része lever egy üres ásványvizes palackot. Csengő kacagás szalad föl az égig, a fiúcska lángvörösen nyúl az áruló palack után – jaj, de emlékszem erre, kis barátom! De ő erős jellem, együtt nevet az ifjú hölggyel, s öniróniára is lehet érzéke: csendes megjegyzésének jutalma még nagyobb nevetés. A sütemények tovább fogynak, a fiú villáján tejszínes-csokoládés falat remeg, s a leány felé nyújtja.

És összeér a száj a villával, pillantás a pillantással. Nincs az a műszer, amely ki tudná mérni létünkből azt a másodperc sokmilliomodnyi töredékét, amíg a két szem találkozik, de nekik, kettejüknek ez pillanat most ledob magáról mindent, amit úgy hívnak, Idő, mindent, ami Valóság, ami Fizika. Az Örök születik meg a két látás egyetlen, elszakíthatatlanul közös tengelyében.

A krémesek elfogytával aztán szedelőzködnek, ahogy óhatatlanul kihallgatom, egy délutáni rajzfilmnézés körvonalazódik, aztán már csak nevetésük emléke cseng le lassan a hirtelen üressé lett cukrászdában.

Ó, drága kicsi barátaim! Mennyi gyönyörűség, mennyi kín vár tirátok mostantól, ha ti tudnátok azt! Mennyi hegyet kell innentől megmásznotok anélkül, hogy akár sejthetnétek: fent gyönyörű, napsütéses táj vagy szörnyűséges szakadék vár-e.

De nem tudják, és ne is tudják, mert nekik a Most az Örök, s gazdagabbak, tényleg gazdagabbak, mint bárki a föld kerekén.

Egy jókor jó helyen kitört háború aranybánya a sajtónak. Egy éve tart szomszédunkban a pokol, s gyárt óráról órára instant piacképes szörnyűségeket. „Elfoglalták", „visszafoglalták”, „elkészült a mesterterv”, „kiderült, hogy hogyan győzhetnek”, „állítólag halálos beteg”, „megérkezett a csodafegyver”, „minden eddiginél nagyobb”, „a történelemben először”, „megkezdjük híradásunkat”, „mára elköszönünk önöktől” – mintha csak egy körkapcsolásos közvetítés menne a hétvégi focifordulóról, s nem halottak tízezrei, családok százezreinek menekülése, földönfutóvá válása, örökre megpecsételt, örök ideggyengeségbe terelt gyereksorsok jelölnék ki ezeket a napokat. És a kattintások hozzák, hozzák a lóvét, mert közben pörög és tejel a reklám a megtakarításról, a házhoz szállított csirkéről, a most még olcsóbb karácsonyi meglepetésekről.

Egy ilyen áldást, mint a háború, legfeljebb két dolog veszélyeztethet: a békekötés és frontvonalak megmerevedése. Az első egyelőre távolról sem fenyegeti a merkantilt (huhh!), a második azonban egyre jobban. Nem jönnek új hírek, egyre nehezebb a szenzációkreálás, csak simán halnak a tömegek és kész. Katasztrófa.

Ám mielőtt komolyan borongani kezdenénk efelett, itt a megváltás: Pelé – akár egy utolsó felmentő csapat – haldokolni kezd. Ó, a Messiás! És már mehet is a „Pelé ágynak esett”, „Pelé állapota rosszabbodik”, „Pelé már nem válaszol”, „így búcsúzott Pelé”, „a családtagok elköszöntek Pelétől” a szélrózsa minden híroldalán. Dörzsölhetik markukat és bonthatják pezsgőiket a szerkesztők.

Azok, akiknek legszebb ábrándjai szerint a labdarúgás legnagyobb ikonja még elhaldoklik egy jó darabig, s eltartja azt a tömény hányást és székletet, amelyet az ebből kokainozó félanalfabéta köcsögöknek van pofájuk sajtónak nevezni.

Tizenkilenc éves vagyok.

Pár hónapja rúgtak ki otthonról.

Most albérletben lakom, pontosabban épp most fogok az egyikből átköltözni a másikba.

De ma nem foglalkozom ezzel: Pesten vagyok, valami jutalomutazást kaptam, hosszú vonatút áll előttem: Moszkva — Leningrád — Kijev — Pozsony. Talán negyedszer vagyok fenn egyedül Pesten, a metróval már egészen jól tudok közlekedni. Elnyűhetetlen matrózcsíkos pólómban és félig szakadt farmeremben igyekszem olyan lazán állni, amiből nem tűnik ki, hogy nem is pesti vagyok. Van egy napszemüvegem is, szerintem piszokul menő, talán még én is jóképűbb vagyok benne, egészen komolyan vehető, már nem gyerek, hátha a személyimet sem kérik el, ha majd sört akarok venni.

A Keletibe taxi visz, a legmélyebb hangomon, kemény arcéleket erőltetve próbálok a sofőrhöz szólni, magabiztos flegmasággal dobom be a hátsó ülésre a sporttáskát, amit egy haveromtól kaptam kölcsön – a sajátomba jó, ha két póló meg egy gatya belefért volna. Gyönyörű nyári vasárnap van, száguldunk végig Pesten, a rádióban a Poptarisznya, Bétótlászló, és most hallgassunk meg egy csodaszép dalt a Chicagótól: Hard to say I’m sorry, Nehéz azt mondani, hogy sajnálom, és már szól is, a Zsiguli rohan a Körúton, kikönyökölök az ablakon, teljesen átitat a zene, mintha egy film lenne most minden körülöttem, engem vesz a kamera, a szél cibálja a hajamat, a lányok gyönyörűek, a világ hatalmassá nyílik előttem, most, igen, most kellene megállítani a pillanatot, s a hőségben – érzem! – egy kicsit meg is rázkódik a világegyetem. Ez az, amit olyan réges rég vártam már: felnőtt lettem! Talán még nem is tudom megfogalmazni, de tökéletesen érzem, hogy így van, teljesen szabad vagyok, tiszta is talán, és már mindig is az maradok, ha beledöglök is, mindig szerelmes, most már folyton-folyvást száguldani fogok meg mindenbe belevágni és nevetni, nevetni, a Mindenséget átölelni – felnőtt lettem, Világ!

Izgatott vagyok, ismeretlen gyönyörűség árad szét bennem tömény folyamban, még nem tudom, hogy a vonaton már vár rám az első felnőtt szerelem, amely amennyire rövid, épp annyira értelmetlen és ostoba kudarc lesz a vége, megnyitva végeláthatatlan sorát az egekbe röpítő és az első pillanattól halálra ítélt románcoknak. Még él az anyám, élnek imádott nagybátyáim, él Csonti is (aki majd csak hat év múlva csapódik egy út menti fának) egyáltalán: mindenki él. Még csak ezután vár rám egy csomó gyalázatos döntés, olcsó alkuk, aljas továbblépések, gyomorfordító hazudozások, még sehol sincsenek a zokogásba fulladt álmatlan éjszakák, a havonta egyszer látott lányom, a sehova se indító hajnalok, a kongó szobák, poshadt befőttesek, hányásszagú folyosók, didergő radiátorok.

Tizenkilenc éves vagyok, a szemem becsukva, könyököm a taxi ablakában, szél borzol, szól a zene, szaladok a szerelem felé, még csak sokára jön majd szembe a nevem a rendőrségi besúgó jelentésen alatta a legbensőbb barátom aláírásával, a laktanyaudvar a  katonatársam fejét széttépő dörrenéssel, nem látom még a kispályás cseleket, gáncsokat, elárulásokat, a mosolyok mögött felém lopózó késeket, a századszor megélt semmibe zuhanást, még nem szenvedek a saját katasztrofális döntéseimtől – ezeket csak évek múlva hozom majd meg – , nem kínoznak éjjelente az arcok, akiket megaláztam, becsaptam, hiszen ekkor még nem is ismerem őket, még nem látom, milyen fél órát meredni a posta előtt egy bírói végzésre, hogy az eddig gondolt életem most véget ért, nincs, nem is volt, még nem tudom, milyen sehova sem tartozni, senkié lenni, lógni az űrben, a tér, a létezés peremén.

Ez az egész nincs még, nincsen sehol semmi sem, még a semmi sincsen.

Tizenkilenc éves vagyok. Pár hónapja rúgtak ki otthonról. Fut velem a Zsiguli a Keleti felé, átölel a Hard to say I’m sorry, úszom a zenével, és most megállítanám, óvnám, örökre eltemetném valahová egy titkos és féltett mesebeli zugba ezt a gyönyörűnél is gyönyörűbb pillanatot, a ráébredését, hogy felnőtt lettem, örökre szabad.

Egy anekdota szerint Juhász Gyula állandó kávéházi asztalához Makón gyakorta leült egy diák, aki ilyenkor sokáig, szótlanul kavargatta kávéját, majd távozott. Juhász egyszer megkérdezte a pincért:

– Nem tudja, ki ez a fiú?

– Ide jár a gimnáziumba. Valami József Attila.

– Hm. Olyan jókat lehet vele hallgatni.

Akár valóságos a történet, akár nem, mindenesetre így kellett történnie.

Mert a csönd a legerősebb kapocs is lehet két ember között.

Prózai előadóművészként régóta tapasztalom, hogy bár csodálatos dolog az előadás végén megfürödni a közönség tapsában, a hangos ünneplésben, a vállveregetésekben, ölelésekben, egy valami tud még ennél is nagyszerűbb lenni: a közösen megélt csönd. Amikor az előadás egy pontján egyszer csak megáll körülöttünk az univerzum. Amikor kifeszül egy pillanat, és semmihez sem fogható, lélegzet-visszafojtott másodperctöredék ölel egybe pódiumon állót és előtte ülőket. A megértés csöndje ez. Amikor egyszerre döbbenünk rá létünk egy közös darabjára, s válunk hirtelen és borzongva lelki meztelenné: ugyanazt élem, mint te, s te ugyanazt, mint én.

Hasonlíthatatlan bármihez is ez a hangtalan pillanat. A különössége az, hogy voltaképp szinte pontosan olyan, mint bármilyen csönd. Ha úgy tetszik, mérhető, fizikai kategóriákkal leírható (nulla egész nulla-nulla valamennyi decibel) – és mégis: valami alapjaiban más, egy vele teljességgel összehasonlíthatatlan létező. Valami elemi erejű közös felismerés, amelyben még csak nem is a felismerés az igazán fontos, hanem a közös. És mégis teljességgel megfoghatatlan. Olyan, akár a szerelmes érintés: fizikailag semmiben sem különbözik a többi érintéstől, puha tapintás, bőr ér bőrhöz, az is csak éppenhogy, a pillanat kicsiny, észrevétlen töredékééig – s mégis, az érzők gerincében a Mindenség robban szét. A színházi csöndben is egyenesre feszül minden lélekszál, a végtelenig suhan az érzékelés, megnyílik minden mélység, hogy múltával visszaolvadjunk a való dimenzióba valami felbecsülhetetlenül fontos, új tapasztalással gazdagabban.

Nagyon ritka az ilyen milliomod másodperc, és az előadót a legnagyobb hálára készteti: nézője-hallgatója maradéktalanul be- és elfogadta azt, amit ő elébe kínált. A legtöbbet tette érte, amit tehetett: megértette őt.

Egy minapi beszélgetés juttatta eszembe mindezt, ahol szóba került egy tíz év előtti élményem, mégpedig nem is egy a sok közül, hanem pályám talán legkatartikusabb, mindazonáltal legborzalmasabban felkavaró momentuma.

Vagy másfél évtizeddel ezelőtt egy előadáson hallottam földim, jó ismerősöm, Kovács Gábor Muzsikus gitáron kísért énekes előadásában egy Pilinszky-megzenésítést. A tónus, az ívek, a zene drámaisága nagyon megütött, s korábbi Pilinszky-rajongásommal összevegyülve a zenészhez vezetett: csinálnánk együtt egy közös munkát mondott és énekelt versekkel. A megbeszélésből nagyon rövid idő alatt előadás lett, s Gábor csodálatos barátsága volt a hozomány: azóta is, ha bárhová indulunk együtt, mindig folyamatosan és egyszerre beszélünk utazás közben, annyi mondandónk van egymásnak – ez a későbbiekben még jelentőséggel bír majd.

Már jó ideje játszottuk a darabot a legkülönbözőbb helyeken, középiskolákban, könyvtárakban, egyetemisták előtt, színházi közönségnek, és elég jó fogadtatást tudhattunk magunkénak a vaskosan nehéz irodalmi anyag s a rendkívül puritán megjelenítés ellenére (két előadó 50 percig széken ülve beszél, illetve énekel), amikor befészkelte magát a fejembe egy gondolat. Az előadásban a Pilinszky-világ nagyon sok kicsiny kristálya megjelenik, az elszenvedett háború a kioltott életek tömegével, a szemtanú állandó bűnösség-élménye, a kozmikus léptékű magány – s talán mindezek ébresztették fel bennem az elsőre inkább vadnak, mint megvalósíthatónak tűnő ötletet: mi lenne, ha mindezt megpróbálnánk egy büntetés-végrehajtási intézetben, nem metafora-, hanem valóságos rabok előtt előadni. Így jutottunk be a szekszárdi börtönbe, majd egy merészebb, ám végül is sikeres próbálkozás után a kalocsai női fegyházba, s ha már idáig sikerült elérni, hátha sikeredik a legjelentősebb helyre is eljutni: célba vettük a szegedi Csillag fegyházat. Erről a börtönökben dolgozó újdonsült ismerőseink igyekeztek lebeszélni, mondván, oda földi halandó nemigen jut el, ám láss csodát: egyik nap csörög a telefon, hogy ha komolyan gondoljuk a dolgot, akkor kellő átvilágítás után tudnak bennünket fogadni, adjuk meg a szükséges adatokat.

A némileg felvértező börtöntapasztalat ellenére meglehetősen izgatottan érkeztünk a képekről jól ismert, csillag elrendezésű folyosóra kísérőnkkel, ahol szürke ruhás, ám mindenképpen barátságos embercsoportok gyülekeztek. Itt tudtuk meg kalauzunktól, egy nevelőhölgytől, hogy a szinten, ahol előadtunk, a legkisebb büntetési tétel 15-17 év volt. Akivel csak találkoztunk, annak legalább egy kioltott emberélet száradt a lelkén.

Legalább egy.

Néztem őket, nyugalmat erőltetve az arcomra vadul kerestem, fürkésztem, mi az, ami megkülönböztet egy gyilkost a többitől, a nem gyilkosoktól, valamit, ami más és megvilágítja azt az ember alatti lényeget, amely miatt évtizedeket töltenek itt, egyetlen emeleten. Hasztalan kutattam az arcokat. Aztán egyszerre mintha ismerős tekintetre leltem volna, s kis idő kellett, hogy ráébredjek: a móri tömeggyilkosság egyik, a híradóban sokszor látott tettese álldogált tőlem három méterre. Végre betereltek bennünket a rabokkal együtt egy terembe, ahol vagy ötvenen ülhettek velünk szemben. Alig-alig tudtam a lassan esedékes kezdésre koncentrálni. A zsibongásban, fészkelődésben a kezeket figyeltem, amelyek valahol valamikor megfojtottak, leszúrtak, agyonütöttek, lelőttek, megmérgeztek, felgyújtottak valakit – akkor, amikor én is voltam épp valahol, léteztem, lélegeztem és éreztem, ezek az emberek pedig éppen akkor öltek, a kezeik között valakire rázuhant az őrületes felismerés, hogy most meg fogják ölni, két perc múlva már biztosan nem él, pedig reggel még az esti programot latolgatta meg a jövő hetit, és most itt, igen, itt meg fog halni.

Egyre nehezebben vettem a levegőt. Mit tudok én itt mondani? És kinek? És miért? Egyáltalán, mit keresünk mi itt? Aztán már nem volt visszaút, Gábor a kezébe vette a hangszert: indulunk.

És akkor csönd.

A végtelenig, az univerzum széléig kifeszített csönd. És jön sor sor után: „A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?”, „nem szabadul már soha többé tőle”, „mint vetitett kép hunyorog
rabruha és fegyencfej”, „némán, némán is reánkvallasz”, „ma ontják véremet” – és az összes többi.

És a csönd most már nem tágít többé. Ott ülünk, beszélek, de talán már nem is én, én csak közvetítő vagyok valamiben, amit nem is egészen értek, de mégis velem, általam történik. És az ötvenvalahány ember, akiknek jó része tán írni-olvasni sem tud, s a pokolból érkezett ide, a pokolba, nyeli, falja a Pilinszky-szöveget, ezt a hihetetlenül nehéz, borzalmas anyagot, amelyről azt kellene gondolnom, hogy egy szavát sem értheti, a bonyolult képeket, a végtelenségig tömör nyelvet, a széttöredezett valóságsíkokat – és értik, szívják magukba, a saját életüket érzik peregni a szavak homoktengere között.

Csönd van. Az éjszakának legmélyebbjén csönd van.

A megértés csöndje.

És érzem, hogy akkor most valamit újra kell gondolnom, talán csak egyetlen dolgot, de lehet, hogy az egész életemet, nem tudom, csak azt, hogy mostantól semmi sem tud továbbmenni úgy, ahogy eddig ment; amit idáig a megértésről tudni hittem, az mind ostobaság, csak karcolja talán a felületet (ha karcolja egyáltalán), a nyelv és a létezés találkozásánál egy olyan megrendítő orkán közepébe jutottam, ami után már semmi sem tud az lenni, ami annak előtte volt.

Már sötétedett, amikor kibotorkáltunk a hatalmas épületből, a rácsok iszonyú erdejéből. A bepakolás után még egy mély szippantás a talán soha ilyen frissnek nem érzett levegőből, és indulás.

Csak Bajánál vettem észre, hogy Szegedtől egyetlen árva szót sem szólt egyikünk sem. És még csak fel sem tűnt. Valami kiürült belőlünk. Valami beköltözhetett belénk. Valami, amit nem értünk azóta sem, valami, ami ott maradt abban borzalmas, a pokol legförtelmesebb zugáig lerántó, s mégiscsak azt kell mondanom, mert nem tudok másként érezni: egekig emelő pillanatban.

Még nincsen ősz, de vannak pillanatok, amelyek csak-csak felhívják a figyelmedet: apuskám, használd ki ezt az egy vagy két napot még a nyárból, mert aztán rohanvást megjön az ősz. Hogy őszinte legyek, nem is nagyon bánom, ebből a hőségből nem esik nehezemre átbattyogni a hűvösebb hajnalokba, a rövidnadrágot hosszabbra cserélni, a sarut elfelejteni újabb háromnegyed évre.

Egyáltalán: az évszakváltás mindig is megtisztító, szép élményem volt. A novemberi fázós begombolkozások, a február végén kinyíló kardigánok mindig hoztak valami számomra teljességgel megfejthetetlen hírt – nem tudom miről. Nem is ez volt a lényege. Hanem maga a hír, a kihámozhatatlanságával, titokzatosságával, mintha az idő kajánul rád kacsintana – de te, amíg világ a világ, nem tudod meg már soha, mi állt a kacsintás mögött. És csak egyszerűen jól esik.

Az évszakváltás leggyönyörűbb élménye, emlékszem, a hadseregben volt. Sőt, ha jól latolgatom, ez volt az egyetlen átmelengető pillanat az egész hányinger másfél év alatt. Hogy mindannyiszor rájöttem: megy az idő, s vele megyek én is, már csak ennyi, már csak annyi. És hihetetlenül megörültem a legközhelyesebb pillanatoknak, a sárguló leveleknek, az első hóesésnek, a mit tudom én, minek. Mert ment az idő.

Megy azóta is szakadatlanul.

Most például egy kis utcán bandukolok éppen, kisvárosi kis házak között, esti hűvösségben. Az egyik ház helyén évtizedek óta csak gaz, nem is szívesen nézek rá, valami olyasmi motoz bennem, mintha fájna az utcának ez a heg. A gazok. Az üresség.

És most, hogy ideértem, valami egészen különös dolog történik. Valami, amire nem készültem, mert nem is készülhettem fel, valami, ami kimozdít mindent a helyéről.

Oldalról süt a nap.

Valahol fenn, épp elérve a hegytetőt, laposan, koraestiesen. És amint odapillantok, meglátom a hegygerincen az erdőt, soha nem mertem még odanézni, és most látom, amint gyerekkorom erdeje mögül hömpölyög az aranyfény, a fák játszanak vele, és ömlik rám az őszelő gyönyörűsége. És átrohan minden ezen a fényen, a kis piros biciklim, a legelső, az Ili óvónéni, az árvíz Óbányán, Évi, az első szerelmem, a vereségekkel teli évek, halottá vált élőim, minden, egészen addig, hogy most itt állok és hagyom boldog-kéjesen, hogy simogasson a koraesti napsütés.

Talán hat lépés az egész. Néhány méter örökkévalóság. Egy pár milliomodmikronnyi idő, amelyben egy pillanatra becsukom a szemem, és tudom, hogy élek,

hogy élek,

hogy élek,

és hogy ennél szebb, nagyszerűbb, fájdalmasan-édesen megreszkettető dolog már nem is lesz, mert nem lehet soha.

Hozott tűzijátékhoz meteorológiai előrejelzést igazít ifjabb Varsányi.

A lány gyönyörű. 

A szemben lévő asztalnál ül, a barátnőjével majszolnak valami habos süteményt, nevetgélnek.

Gyönyörű teremtés. Olyan 25-28 éves talán, abban a korban lehet, amiről a magamfajta tollahullott vén keselyűnek illik elgondolkodnia, hogy vajon a lánya lehetne-e vagy az unokája.

A mosolya megigéző, a kis gödröcskék minden mondatnál táncra perdülnek a hamvas arcon. Könnyű nyári ruhája leheletfinoman hull végig a hibátlan leánytesten, a diszkrét kivágatból selymes mellecskék mosolyognak szemérmesen. Fejét kendő borítja, melynek vége a mellgödörig ér, a hegedűre kívánkozó ujjak játékosan babrálnak vele.

Gyönyörködöm. Egész lénye üdeség, finomság, a világ teljessége, körülötte minden mosolyog, egy kis időre még a villamoszajt, a kávégép sistergését se hallom.

Sokára tűnik csak fel a kendő furcsa íve, idő kell, hogy rájöjjek: alatta semmi haj. Most látom csak: sehol a szemöldökök. Sehol. 

Ólomnehéz lesz körülöttem a világ. Megfolynak a formák. Riadtan kavargatom a kávét. Nehéz lesz innen felállni.

A beszélgetők közben távoznak, a csengő leányhang gyöngyözve gurul a zajban, a fülemben marad örökre.

A cukrászdába lépve mélyet szippantok a hűvös levegőből, jólesik lenni itt és most a kinti hőség után. Szokásos ristrettómért jövök, előttem anyuka hároméves forma, tündéri kislánnyal. Anyuka a lábujja hegyéig trendi: kizárólag fekete–katonazöld kombó a pólón, a térdnadrágon, a cipőn, a 27 és fél fokos szögben álló, hosszú siltes bézbólsatyin, a mértani pontossággal hanyag táskán és talán a bugyin is, bár ez már csak teoretikus megállapítás. Úgy látom, Hajnika választhatott már sütit, de a rendelés még korántsem zárult le.

–  Hajnika, mit kérsz inni a sütihez? Inni valamit? Hm? Vizet? Hm? Szódát? Döntsd el kicsikém, nem innál valamit? Mégis vizet inkább? Kapsz sütit, de mit innál? Hm? Van szóda is. Azt inkább…? Mit szeretnél inni…?

Nem sietek, a hűvös is jótétemény, a kisgyerek meg hadd válogasson. Bár most észreveszem: Hajnika egyértelműen rázza a fejét jó ideje, nem kér inni.

–  De valamit csak innál, nem? Hm?

Végül valahogy dűlőre jut az italkérdés, rátérhetünk anyuka sütijére.

–  Hát én… Nem tudom… Talán… Talán a krémes… Vagy nem, inkább. A zserbó? Hát… nem is tudom… Inkább talán valami gyümölcsös… De nem, azt sem… Ez a kókuszgolyó krémes belül…? Illetve mindegy is… Csokisat egyek…? Lúdláb…? Ebben mi van itt… Hát… Inkább ezt… Gyümölcskosár… Hát… Mi van benne..?

Egyik lábamról a másikra állok, aztán végre döntés születik, fizetés, asztalhoz ülnek, rendelhetem a ristrettót. Közben a hátam mögött hallom, anyuka beszél, kérdez, nagyon helyes, gondolom magamban, anya-lánya program lesz – ám megfordulva látom, anyuka a telefonba csicsereg, a telefonba kedves, a telefonba érdeklődik. Hajnika csendben, ügyesen falatozza a tortácskát, mosolyog, angyali teremtmény. A telefonálásnak közben vége, de nem tűnik el a készülék, most SMS-írás jön hosszú körmökkel nehezített pályán, egy falat habos süti, egy enter, még egy falat, még egy enter, ez ki is tart a sütik végéig, mindeközben egyetlen szó nem hangzik el. Anyukától sem, Hajnikától sem.

A cukrászda-projekt most véget ér, anyuka indul, mögötte Hajnika tündéri loknijaival, derűs, békés, türelmes és okos gyermek.

Még.