Az éjszaka jött lehűlés kellemes úttal kecsegtet. A vagonban ugyan most indok nélkül megy a frigó, de az elmúlt napok baromi hőségére még emlékszünk, föl a dzsekit, azt' jóvan.

Egy komplett nyugdíjasklub az útitársunk. Köztük ül foltos barna dzsörzénadrágjában  minden utazás, sorban állás, idegtépő várakozás elmaradhatatlan kelléke: az Egyetlen, Aki Üvölt. Bárhol tűnik is föl, mindig ugyanazt a programot tolja, most is megvan betűre a sztenderd:

– Tudja, én nagyon sokat tettem érte...! Harminc évig én vezettem egyedül...! Mindenki hozzám járt tanulni...! Én ilyenkor mindig azt szoktam mondani...! Én soha, de így higgye el, soha egyetlen fillért nem tévedtem...! Erre azt mondja nekem...! Hát milyen ember az ilyen...!

És ömlik a baromság százhúsz decibellel.

Aztán eszembe jut, hogy minden vén hülye korábban fiatal hülye volt, ennyi a pálya mindegyiknek, kész.

Aztán eszembe jut, hogy öregeket nem illik vén hülyének nevezni.

Aztán eszembe jut, hogy idén már hatvan éves vagyok.

Hatvan.

Jó ízű, felszabadult, csodásan mély lélegzet. Mint amikor egy dohos, büdös, sötét szuterinból a friss levegőre szabadulsz. Optimista mosoly, elégedett hátradőlés, megnyíló perspektívák. Ez a vén hülye meg csak ordítson.

 Jó lesz ez, gyerekek, nekem már most tetszik.