1988 nyarán a pécsi Palatinus Hotel megnyitotta igen-igen puccos kapuit, s én jelen lehettem az átadást követő fogadáson. Természetesen nem meghívottként, hiszen sem az akkori egzisztenciám nem indokolta (ez ügyben nem történt sok változás az azóta eltel évtizedek során), sem az öltözékem (egy jól átizzadt póló, egy gyűrött nyári nadrág és egy viseltes bőrsaru kombinációja) nem jelentett volna belépési lehetőséget, Czakó Zsolti barátom azonban úgy gondolta: ott a helyünk.

Zsolttal korábban együtt katonáskodtunk, ő ekkor már jelmez-, díszlet- és könyvtervezéssel tengette napjait, amikor e forró nyári delelőn a belvárosban céltalanul kószálva feltűnt előttünk az (akkor még) Kossuth Lajos utcában összeverődött irdatlan tömeg. Vergiliusom rögtön tudta, hogy ez csak a Palatinus átadása lehet, állati nagy durranás, öregem, az egyik legszebb és legdrágább vidéki szálloda lesz, nem igaz, hogy nem megyünk be a fogadásra, ott a helyünk. Mindezt egy könnyed mondattal hozta a tudomásomra, s bár láthatta arcomon a megrökönyödést, szavait azonnal tett követte. A rá mindig jellemző kedves eleganciával átevickélt a tömegen pukkadásig tömött táskájával kezében egészen a bámésznépet távoltartó kordonig, ott hallatlan magabiztossággal odavette a tolongókat tartóztató kétajtós szekrényeknek: „Bocs, fiúk, a híradósokkal vagyunk!”, s már suhant is a főbejárat felé. Én nagyjából csukott szemmel, valami jól hangzó utolsó mondatot keresgélve próbáltam vele lépést tartani, közben egészen a vállaim közé süllyesztettem a fejemet, hogy amikor az első lövéseket leadják ránk a biztonságiak, ne rögtön az első golyó terítsen le. Egy hős haljon meg hősiesen. De Zsoltom magabiztossága, úgy látszik, meggyőzte az óriásokat.

A hatalmas hallba érve kicsit zavartan néztem körül: ilyen csillogást én életemben nem láttam, mindenütt libériás faszik mosolyogtak ránk mutatván az utat, és pillanatok alatt komoly öltönyös palik és iszonyúan jó mellű fiatal, s mérsékeltebben dekoratív középkorú nők tömegének közepén találtuk magunkat. Szerencse, hogy Pécs már ekkor is dugig volt sikeres vagy éppenséggel elcseszett művészekkel, így kissé rendhagyó toalettünket látva simán besoroltak bennünket ezen említett kategóriába, noha ez csak barátom esetében találkozhatott a valósággal. Mindenesetre azonnal kerítettünk valami menő piát, nagyjából más nem is izgatott fel bennünket (nem számítva az isteni nyári dekoltázsokat), pedig az asztalok roskadoztak a számomra teljesen azonosíthatatlan hidegtálak, öntetek, krémek, desszertek alatt. A tálalópultok mögött szakácssapkás csávók kínáltak mindenkit bűvészmutatványszerű mozdulatokkal, ügyesen kerülve a magasra polcolt kristálypoharakat, a déli időpont ellenére mindenütt lobogó gyertyákat.

És Zsolt ekkor tette fel azt a kérdést, amiért itt most ezt az egész, nekem teljességgel idegen, pokolian taszító világot ismertettem:

– Mi lenne, ha lengenék egyet a csilláron?

Mindig is tökéletes ritmus- és stílusérzékével egyetlen mondatba tudta sűríteni pontosan megegyező idegenség-élményünket, viszolygásunkat ettől az aranyfüsttel bevont, makkos cipőkbe, kivillanó mellbimbókba göngyölt, parfümtől ájult újgazdag világtól.

Igen, a csillár.

Semmiféle magyarázat nem szükségeltetett hozzá. Egész generációnk alapjelenete volt a Hairben Berger lengése a csilláron az úri népek szörnyülködése közepette, miközben helyettünk, értünk, velünk, miattunk harsogta: I got my hair, I got my head, I got my brains, I got my ears – és repültek a poharak, gyertyatartók desszertek, és Berger csak önfeledten énekelt, mert olyan volt ott a vásznon, a fülünkben, a lelkünkben, amiként mi magunk akartunk létezni: SZABAD.

És helyettünk lázadt, helyettünk volt bűbájos, helyettünk volt hatalmas haja, és mi mind Bergerek szerettünk volna lenni, olyan bátran és könnyeden lázadóak, olyan jóképűek, olyan hatalmas hajúak vagy kopaszok vagy színes bóbitásak vagy mit tudom én milyenek: csak nem olyanok, mint ez az alig pár év múlva saját zsírjában gőzölgő csürhe, a vigyorba meredt gonoszságával, üres fejű seggfogdosásával, mindenkit kilóra megvevő magabiztosságával.

Nem. Nekünk volt Bergerünk, volt hitünk, eltökéltségünk, hogy mi másképp, hogy mi ezekkel soha, csakis farmerben és szakadt pólóban, agyarral a nyakunkban.

És ma meghalt Treat Williams. Az a színész, aki játszhatott bármit, kaphatott akárhány díjat,  valójában egyetlen gigantikus alakhoz volt igazán köze: a lázadó, aztán Vietnam poklában halálát lelő George Bergerhez.

Ahhoz, aki mi lenni akartunk. Azok, akik ma hatvan-, hetvenévesen meg se próbálnánk azon a kurva csilláron lengeni.

Mert meghíztunk, és ránk szakadna az egész hóbelevanc.

Vagy, mert már az asztalra sem tudnánk felmászni a sok piától, az antidepresszánsoktól, szétesett idegrendszerünktől.

Vagy, mert már mi ácsorgunk az asztal körül baromi drága öltönyünkben, jó mellű kiscsajok után csorgó nyálunkkal.

Vagy, mert egész egyszerűen évtizedek óta magasról beleszarunk már az egészbe.

A csillár meg ott lóg mozdulatlanul.

Úgyhogy Isten vele, Mr. Berger.

Ha volt valaha egyáltalán.