Emlékszem,

iszonyú hőség volt azon a pesti lakótelepen, ahol egy földszinti kis italbolt teraszán üldögéltem egy keserves kis napernyő alatt,  már nem tudom, hogy kerültem oda,

egyedüli életben tartóm az a kedvesen hűvös fehér hosszúlépés volt a poharamban és Tarrega éppen fülemben pengő gitármuzsikája,

az a lassú, elegáns, finoman felszegett állú zene kiemelt ebből a bágyadt világból, gyönyörű spanyol lányt öleltem, szigorú-szenvedélyes volt a tekintete és égetett, mint az a hőség

ott azon a kietlen, szombat délutáni lakótelepen, valahol a világ végén, kudarcoktól odakergetve, megrekedve ismeretlen ablakok tömege, forró, szürke, tízemeletes betonerődítmények között,

sehol egyetlen lélek, csak a félmeztelen pultos fiú nézte lecsukódó szemekkel a versenyautók hol zümmögő, hol sivalkodó körözését, előtte egy ventilátor forgatta teljesen reménytelenül a forróságot, ő meg valami újsággal legyezte magát,

a rekkenő hőségben csak a hűtőpult zörgött, kuka csend volt azon a bűzlő lakótelepen, ahol szikkadt növények, kiégett fák sorvadoztak a porban,

az erkélyek regimentjét kifakult napellenzők borították, és ott haldoklott sok száz vagy tán ezer izzadó néma test a toronyházak betonbörtönében,

valahol, a kilencedik emelet táján egy nagydarab férfi cigarettázott  félig behúzódva a szakadt ponyva mögé, aztán a csikkjét egy lassú ívvel belepöckölte a semmibe, elnyűtten nézett utána soká,

és álmos bálna módjára lassan eltűnt a függöny mögött,

és már a spanyol lányt nem láttam akkor, sem az égető szemét, sem a rózsát a hajában,

és akkor arra gondoltam, hogy élni gyönyörű, bár azért elég nehéz, de igazán nehéz csak a meghalás lehet.

A harmincas évek fenti című börleszkjének emlékezetes jelenete, amikor a New York-i operában a zsinórpadlás kötelein menekülve akaratlanul is átrendezik az éppen zajló előadást. Verdi Trubadúrjának bús-füstös cigánytábora így pillanatok alatt a főpályaudvaron találja magát modern Pullmann-kocsik között, miközben a Marx-fivérek ott idétlenkednek a leszakadó díszletvásznakon.

Ez jut most eszembe, amikor is Pesten egy kávézóban ücsörgünk, és várjuk, hogy az Operában ma este mit fognak játszani. Nekünk ugyan a Mayerling című balettre van jegyünk, de épp most olvasom, hogy majd napközben értesítenek az előadás sorsáról. Ez persze várakozással tölt el, hiszen a héten az operai sztrájk miatt játszották már a Hunyadi Lászlót a Don Giovanni díszletei között, gondolom, elénekelték, hogy "országunk élni fog, mert Leporello nagy király", vagy valami ilyesmi.

A feleségem kreatív, mint mindig, felteszi, hogy a Mayerlingben Vetsera Mária szerepét esetleg Ókovács Szilveszter táncolja - hát, nem tudom, ma este meddig terjed majd a toleranciám. 

Jól el is röhögnék ezen, ha közben nem úszna be a gondolat, hogy a történelmi falak között a gyalázatos módon kinevezett pártlohollár előtt olyan óriások igazgatták kultúránk egyik koronagyémántját, mint Erkel Ferenc, Gustav Mahler, Petrovics Emil vagy Szinetár Miklós.

De beúszik, és rájövök, hogy e hajdani börleszk reinkarnációján nemhogy röhögni, lassan sírni sincs kedvem.

EPILÓGUS

"Sajnálattal tájékoztatjuk tisztelt közönségünket, hogy a Magyar Állami Operaházban ma este 19.00 órás kezdéssel meghirdetett Mayerling című balettelőadás elmarad. A megváltott jegyeket az intézmény ajándékkártya formájában visszaadja vagy a jegyek értékét visszatéríti."

Tanácstalanul és kissé kelletlenül botorkálok a drogériában. Élőhelyemnek éppenséggel nem tipikus része, a hosszú gondolasorok között jó ideje tévelygek csüggedten, a szemetes zsák már megvan, a kézmosóra negyedórás bóklászás után találtam rá, nagy nehezen felfedezem a tusfürdő lelőhelyét is. Sokáig nem fogok most sem válogatni, a harmadik suttyomban kinyitott flakonnál többet nem óhajtok megszaglászni, ennyiből ki kell, hogy kerüljön a győztes. Évtizedekkel túl vagyok már azon, amikor minden sikerek egyik első lépésének a különböző dezodorokat, tusolókat, atombomba hatótávolságú pacsulikat tekintette az ember. Hiúságom ugyan mit sem csökkent, de a tökörészésre már nincs időm.

Mellettem fiatal hölgy válogat. A polcot nézegetve épp a látókörömben van, szürke, semmitmondó, kicsit sehova sem néző nő, egyenesre vágott, meglehetősen stílustalan hajjal, divatja múlt kiskabátban. Magam sem értem, mi hívta fel a figyelmemet rá, aztán rájövök, hogy a férfi dezodorok közti matatás okán gyulladt ki a piros lámpa, az is halványan. Eltévedhetett? Ma valahogy még a szokásosnál is lassabban jár az eszem kereke, másfél perc is lehet, mire rájövök: nyilván nem magának keresi. Módszeresen szedegeti le a tubusokat: fedél kinyit, orr közel visz, hátoldal elolvas, ár megnéz, flakon visszatesz. Egymás után, szinte gépiesen, időnként egy-egy rezzenésnyi, alig észlelhető fintor, ajakbiggyesztés, szemöldökfelhúzás jelzi a véleményt. A soros tusoló mindig pontosan visszakerül a helyére, a szürke világ szürke marad körülötte, amit az új fedélnyitás sem vált színesebbre.

Én még bíbelődöm a címkékkel, ne legyen túl sportos, ne legyen benne homok vagy mi a szentszar, mint múltkor, lehetőleg ne legyen oposszumlehelet szagú se, amikor valahol az érzékelés peremén megszűnik az eddigi flakoncserélő algoritmus. Önkéntelenül odanézek. A kezében egy százhuszadik tusfürdő, és már a sokadikat szippantja kis lyukon keresztül.

És megtörténik a varázslat.

Az iménti szürke kis egér helyébe valami egészen más lényeg lép, a teremtés leggyönyörűbb csodája: a NŐ. Látni lehet: minden zsigerét megmozdítja, amit magába szív, megérzi benne a kedves bőrét, a mozdulatot, ahogyan fejét a vállgödrébe túrja, a férfitestet, aminek gyönyörűsége talán tegnap, talán évekkel ezelőtt belerobbant az életébe, elméjébe, szerveibe, hogy most, mint a mesebeli lámpásból a legkedvesebb dzsinn, egy kis műanyag flakonból előteremjen, mert előteremti a női lélek, a vágy, a természet szépséges ősereje.

Beleteszi a kosárba.

Éppen hogy érinthető a mosoly, amivel indulás előtt még végigsimogatja.

Nagyon gyorsan előrebocsátom: ez a hülye cím szántszándékkal ilyen színvonaltalan és ostoba.

Csak mint lehetséges alternatívát szerettem volna felmutatni egy másik, kirívóan korlátolt címmel szemben. Kész a Tudásközpont, melyben művelődni és szoptatni is lehet – olvasható szép kövér betűkkel a tudósítás fölött, amely az átadás előtt álló szekszárdi közgyűjtemény-komplexumról lenne hivatott jó híreket közvetíteni. Az írás valóban biztató fejleményeket sorol, a cikk tényleg hívogató, de a címet látva földbe gyökerezik az ember lába.  

A rutinosabb olvasóban pedig igen rossz érzések kelnek: hátha pontosan ez volt a cél ezzel a bornírt címmel. A meghökkentés, a leheletfinom, pihe-puha megbotránkoztatás.

Mert ma, a nyomtatott sajtó csendes haláltusája és a digitális hírcunami világában valahogy el kell adni azt a nyomorult cikket. A klikkelés hozza a bevételt, rá kell venni valahogy a szerencsétleneket, hogy kattintsanak egy olyan teljesen érdektelen írásra, mint ami a megnyíló Tudásközpontról szól, és ma, amikor egy ZiL-differenciálművet is csak méhszájig érő dekoltázzsal lehet eladni, muszáj találni valamit, ami odaviszi a nyájas olvasói szemeket.

Ne morfondírozzunk azon, hogy a címbeli szoptatás szó mérnöki pontossággal történt kiválasztása a bibliotékának a cikkben is vázolt otthonosságát (például a nagyon is üdvözlendő baba-mama szobának kialakítását) illusztrálja. A tudósításból még számos hasonló, s az említettnél talán lényegesen többeket érintő lehetőség is kínálkoznék bizonyíték gyanánt. Nem. Ehhez túl öreg motorosok vagyunk a pályán, főképp, ha a cikk környezetét is elég jól ismerjük. A bulvár egyik legfőbb eszköze az intimitások, legkiváltképp a testi intimitások felemlegetése, ha bír jelentőséggel, ha nem. Hívószó bőven akad, s ha a téma maga is felkínálja oktalanul, egyszerűen kihagyhatatlan. Hiszen a ’szoptatás’ hangsor könnyen felidéz még ezt-azt, uccu, címlapra vele.

És lám, a téma „nagyot megy”. Bár a könyvtárigazgató még csak úgyszólván igazolhatatlan önuralommal vonta össze szemöldökét mindösszesen, a hozzászólások már a legkevésbé sem bánnak kesztyűs kézzel a Citrom-díjas címalkotással. A felháborodás jelentős, szaporodnak a hozzászólások, sorjáznak a mémek – a címalkotó pedig dörzsölheti markát: pörög a cikk, viszik, mint a cukrot.

Nagy kérdés, hogy megéri-e, érdemes-e a könyvtárosok és a levéltárosok több évtizedes küzdelmének eredményét, a másik oldalon pedig az anyaság egyik legcsodálatosabb ajándékát ilyen (ne legyünk naivak) kattintásvadász provokáció tárgyává tenni.

S főleg így.

Mert ha már mindenképpen az instant hatásra gyúrunk, lehetnénk kicsit igényesebbek. Ha bulvár, legalább legyen benne blikkfang, ügyesség, amire még a magamfajta sznob, szőrszálhasogató álértelmiségi is csettint a nyelvével. Messze nem vagyok prűd, épp ellenkezőleg – szívesen szolgálok tanácsokkal. Lehetett volna például ez is a cím: Szoptatéka a kultúra szolgálatában. Vagy: A mellbőség zavarával sem küzdenek majd az olvasók. Esetleg: Dudásközpont a Tudásközpontban. Vagy bármilyen más lelemény, humor, akármi. Ha már ragaszkodunk a bunkósághoz, legalább a formára ügyeljünk – ezt már Cyrano is elmagyarázta az őt kifigurázni akaró fajankónak.

Rég hallottam valakitől: „Ha már mindenképpen szart akarsz közzétenni, legalább kössél rá nyakkendőt. Szar marad, az igaz, de mégiscsak intelligensebbnek hat. Nem igaz?”

De.

Van egy játékom. Tulajdonképpen nem is túl ötletes, mindenesetre vagy egy emberöltő óta művelem. 

Hogy van?

Az egész onnan indul, hogy világéletemben együttérzéssel viseltettem a pénztárosok, jegyszedők, eladók, pultosok, ablak mögötti ügyintézők, egy szóval a hivatásos magányosok iránt. Előttük végeláthatatlan, soha el nem fogyó embertömeg, a láthatárig kúszó sor, amelyből percenként kilép egy szürke kabát, egy rágógumizó száj, egy borgőzös lehelet, egy felvarrt dekoltázs, és te egy életen keresztül hajtogatod ugyanazt, kedvezménykártya?, tízesapró?, milyenügyben?, aztán a kabát, a rágó, a piaszag, a műmellek eltűnnek az ember- és világűrben.

Kegyetlen sors. Te ott ülsz, óráról órára, hétről hétre, évről évre egyre inkább senki leszel, a legsenkibb senki, hiába vibrál a homlokod mögött a neveletlen fiad, a zsörtölődő feleséged, a pasid, aki novemberben lelépett azzal a kurvával - te A Senki vagy, legjobb esetben egy száj, ami kérdez vagy közöl, egy kézfej, ami elvesz meg odaad.

Ezért kérdezem évtizedek óta, ha odaérek elé: Hogy van?

Régi gyakorlat és kiváló kísérlet. Mert egy idő után észreveszed az azonosságokat. Hogy az Alföldön, bármerre mégy, tízből kilencszer jaj, kedvesem, hát lehetnék jobban is, a Dunántúlon köszönöm, jól, és ön?, faluban legalább öt szó, városban maximum négy, külföldön elnéző mosoly az akcentusodnak. De mindannyiszor valami finom, üde szellő, halvány melegség vagy valami ilyesmi, és egy pillanatra két nyamvadt szótól kibillen az emberpusztító, gigászi fogaskerék.

Egyetlen helyen vagy biztos kudarcra ítélve: a Nagykörút mentén hat-hét kilométeren belül, bármelyik irányba is indulj . Az elutasításnak nincs annyi színe, variációja, árnyalata, ami itt felsorolható lenne. A kis hölgy dermedten néz, látom, hogy a tekintete egy pillanatra a pánikgombot keresi. A pultos pali visszakérdez, mi lesz a vége, hogy nős vagyok-e? , a békávés asszony morog valamit, és látom, hogy újra kell számolnia, a kávésnő semmit nem válaszol, ő a nemhallásba menekül.

Szabadulni akar ebből a lehetetlenségből, hogy itt most valaki megpróbálja áttörni az Örök Törvényt, vissza szeretne menekülni A Senki bőrébe, a biztos páncélba, amely megóv mindentől, ami emberi, tehát abszurd, tehát veszélyes.

Pokoli világ.

Tényleg: hogy lehetnek...?

Egy kiállításmegnyitón az arra felkent feladata tájékoztatni a nagyérdeműt, hogy miért tetszenek neki a kiállított művek.

Vagy, hogy miért nem.

Az utóbbi esetet persze nemigen vállalja senki, mert többet nem valószínű, hogy hívják, meg az sem, hogy a megnyitó után megkínálják bármivel is, de lehet, hogy még a buszbérletét is elveszik. Ki tudja.

Marad tehát az első.

Már csak azért is, mert nem akarom eljátszani az avatott műértőt, a kritikához pedig azért nem árt annak lenni.

És már csak azért is mert erről – jelen esetben – valóban van mit mondanom.

Tehát, hogy miért is szeretem Halász Béla képeit.

Nem bonyolult: ugyanazért, amiért Halász Bélát. És itt most muszáj lesz egy kis kanyart tennem, mivel szerkezetileg is indokoltnak tűnik, hogy a közlésben megbúvó kérdést (miért is szeretem Halász Bélát?) kifejtsem.

Halász Bélát (és ezt most hadd váltsam fel azzal, ami vagy aki ő valójában:), Belest idestova 38 éve ismerem.

Akkoriban (38 éve) Beles technikus volt a főiskolán, én meg főiskolás voltam a főiskolán, első naptól fogva kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy mindig együtt sörözzünk. (És hogy mi mindent csináltunk még együtt [avagy külön, de mégis ugyanazt], azzal most nem rabolnám az időtöket.)

Fent említett sörözések alkalmával derült ki számomra, hogy ez a hatalmasra nőtt törpére emlékeztető fiatalember (mert már akkor is az volt: fiatalember) milyen jó ember. És kicsivel később az is: milyen végtelenül jó ember. Hogy az akkoriban (és akkori korunknál fogva is) kötelező nagy dumák, nagy ívű, közösen végrehajtott röhögések mögött milyen finom érzékenység, mindent átölelő szeretet, a világra való rácsodálkozás rejlik.

És filozófia. Erre akkor derült fény, amikor (nem is olyan hosszú idő után) rádöbbentünk, hogy közös szerelmünk van. A Rejtő-regények. Mert akkor (nem túl éretten, na), számunkra a világ egyik lehetséges (akkoriban úgyszólván kizárólagos) megfejtését Rejtő Jenő könyvei jelentették. Kívülről fújtuk Fülig Jimmyt, Tuskó Hopkinsot, Vanek urat, a nagy Levint és mindenkit, aki szóba jöhet eme klasszikus kapcsán.

Aztán az élet valahogy elsodort bennünket egymás közeléből, és csak nagy sokára tűntünk fel egymás radarernyőin, még pontosabban képernyőin, mert a közöttünk meglévő, csendben rozsdásodó kapcsokat a közösségi hálónak sikerült letisztogatnia.

Mindezzel pedig egy új elemet fedezhettünk fel közösnek tudott vágyaink között: a szép, a szépség utáni áhítozást. Ennek csírái persze megvoltak akkor, majd’ 40 évvel ezelőtti mibennünk  is, ám azóta – nagy szerencsénkre – csúnyult annyit a világ, hogy ez a sóvárgásunk sokkal erősebb legyen az akkorinál, ráadásul azóta szépségfogalmunk is túllépett a női idomok leltárszerű számbavételén (oké-oké, ma sem alábecsülve ezek jelentőségét), s naprakészen értesülhettünk, melyikünk hogyan keresi a maga életében a SZÉP-et.

És akkor feltűntek számomra Beles képei a már célzással említett virtuális játszótéren. És csak néztem, néztem, hogy az én barátom nemcsak fest (ezt a hibáját egyébként régről tudtam), hanem ALKOT. Újraalkotja az őt (és engem is, téged is) körülvevő világot. Kis szeleteket. Pillanatokat. Formákat. Hangulatokat. Fényeket. Árnyékokat. Rezzenést. Mozdulatlanságot. Világost. Sötétet.

És feltűnt az is, hogy soha, sehol, semmiképp nem kerül a rajzai, festményei közelébe ez a szó: ÉN. A posztjaihoz például – mert így nevezik azokat – annyit ír csak: figyu-figyu. Mintha csak kicsit meglökne az utcán, amikor hallgatagon sétáltok egymás mellett. Hogy figyu-figyu. Mintha csak felemelné a borospoharat, és a gyönyörűséges bíborvarázst mutatná, feléd, hogy te is lásd: figyu-figyu. Mintha csak…

Mintha csak annyit akarna mondani, soha semmi többet, de soha nem is kevesebbet, hogy figyu-figyu.

És te odafordulsz, a szemed kitapogat a világból (az ő világából, a te világodból, tehát a közös világotokból) vonalakat, színeket, benyomásokat, íveket vagy ívtelen árnyalatokat, érzéseket és történeteket, és azt mondod: szép.

Ennyit. Szép.

Nem kell több. Ő sem akart többet, csak ennyit. Ezt szedegette össze a szeme, a lelke gyűjtőlencséjébe, érlelte, forgatta, aztán a keze, a ceruzája, az ecsetje újraszavalta a világot. És még véletlenül sem ejti ki soha azt a szót: művész vagy művészet, csak fogja a képet, és annyit mond: figyu-figyu.

Hát

ezért szeretem Halász Bélát,

Belest

és az ő alkotásait.

Ha tehetitek, ki ne hagyjátok. Szeressék ti is.

(Elhangzott Halász Béla kiállításának megnyitóján 2024. január 17-én, Szekszárdon, az Illyés Gyula Könyvtárban.)

Ma már oly mértékben irányítja a közgondolkodást a Facebook, hogy az itt megjelenő hírek tömege nagyjából leképezi, mi is uralja az agyakat. Az elmúlt két hét legfontosabbjai:

1. Lölőné kávéja a jachton (ld. még: „yachton”).

2. Tóth Gabi (ld. még: „ner-ribanc”) és Krauszbárki válása.

3. Egy karambolos, egyes vélemények szerint bontásra ítélt mentőautóval idétlenkedik egy ápoltaspiráns (immár ex-)ápoló.

Mindeközben nagyjából egy hét múlva kiderül, hogy a közoktatásból csak néhány száz, vagy tizenvalahány ezer pedagógus mondott-e fel.

Erről egy kumma szó se. Sehol. Senkinél.

Azért nem ügyetlenek ezek a Fiúk. Tízmillió lelkes, önkéntes, támogató propagandista az bizony nem kevés.

A kicsiny vetítőhelyiségben az enyémen kívül hat-hét tonetszék magányoskodik. A kiállításhoz igazodva Cseh Tamás-felvételek peregnek, színpadi fellépések, filmrészletek váltják egymást. Cseh Tamás maga a varázslat, az első húrpendítése beleránt a világába.

És megszűnik az Idő.

Az egész jelenvalóságom szól itt, minden, amiből lettem, amiből összeálltam, az eszmélésem, az egész világképem egykor még képlékeny téglái lebegnek súlytalanul, a hangokból, képekből én tűnök elő, ott ácsorgok minden szótagban, én jövök szembe saját magammal. Minden részecském itt van még rendezetlenül, értelmetlenül, a hideg várótermek, a gyűrött patyolatcédulák, a friss hóba ájulások, a gázolajtól büdös lépcsőházak, a szerelemmel kecsegtető osztályteák, a vaksi neonfények alatt betegen köhögő Warszavák, a lábremegtető blúzkivágások, a Kevertek unottan odadobott blokkjai, a vassodronyos albérletek a rozsdás lavórokkal, a resti csontszáraz zsömléi a klozet felől terjengő, az agyunkba beivódó szarszaggal, a bamba belerévedés az ólomnehéz, Szimfónia-szagú estékbe, hogy ez már így marad örökre, ebbe leszünk belezárva amíg meg nem döglünk.

Pereg a film, a hús-vér Cseh Tamás gyönyörű haja lebben, a lángoló szemű rajztanáré, a Bakony megfigyelt indiánjáé, majd az utolsó koncertjén riadtan pengető, közvagyon-lelkű öregemberé,

s amíg szégyenlősen küszködöm a könnyeimmel, átjár a felismerés, hogy az utolsó napomon, a legeslegutolsón, ott, ahol a nagy összegző tablónak, a tussal indított finálénak kellene hömpölyögnie, nem fog eszembe jutni az összegyűjtött élményóceánból az égvilágon semmi, sem a gyönyörök, sem a borzalmak, egyetlen pillanat sem, sem a végtelennél is végtelenebb csend a Duna közepén, az első szeretkezés a szőlősorok között, a könnygáz az Edda-koncert előtt, a másodperc, amikor a színpadon átölelt az Úristen, az előszoba, ahol Eszter zokogva szorította a térdemet, hogy el ne engedjem, sem az éjszaka, amikor átnézhettem a Szaturnusz gyűrűjén,

nem, nem, semmi sem jut akkor ott eszembe, csak hogy őrjítően, már soha meg nem szűnően fáj a hasamon az operáció húszcentis sebe, és hogy talán már az esti injekció előtt meghalok, de lehet, hogy csak utána.