Amerre jössz-mész, öblös poharak a kézben, a poharakban mi más: szekszárdi vörös ír le szép íveket. Bikavér, merlot, kékfrankos, oportó, de jut bőven rozé is, itt-ott rizling. A Béla téren a szüreti napokat éli jókedvű, hangos tömeg, jópáran immár boldogabb állapotban, de duhajság, részegség mutatóba se nagyon – így van ez rendjén. A kisváros ünnepli kincsét: a jó szekszárdi bort.

Harminc éve, hogy más íze van. Illetve dehogy: az ízek változnak, barique és más divatok időznek, majd állnak tovább - ám ezek közé három évtized óta immár örökre fonódik egy zamat, amelyet az ízlelőbimbók soha, csak a letisztult emberi lélek tapasztal. Az, amely betűk, verssorok között képes megérezni a bor zamatát, öröktől való kegyelmi lényegét; az, amely asszonáncok, enjambement-ok között megtalálja a szurdok örökre ismerős illatát, érzi a vármegyeháza hideg, dohos borzongatását, hajt fejet a pincevégek oltárai előtt a pislogó gyertyafényben.

Harminc esztendővel ezelőtti augusztus huszadikán, Babits-díja átvételekor mondta: „Most még visszamegyek Szegedre – de szüretre itthon leszek.”

Szavatartó ember volt Baka István.

Harminc éve, hogy végleg hazatért.

Ha őszi hajnalon járod a Bartinát, Baktát, Csatárt, a Jobb- s a Balparásztát, ott láthatod a hajdan volt szőlőtőkék rozsdás levelén a rideg, didergő cseppeket: őt siratják azóta is.

Sírásók versenyeztek Szekszárdon. Miután ez egy vidám munka, a közösségi hálót elárasztották a poénok, a röhögő-jelek, úgy tűnik, a szakma szinte kiapadhatatlan mennyiségben biztosít humorforrást.

Ha végre mindenki tisztességgel kiröhögte magát, hozzátennék néhány apróbb megjegyzést.

Azok az emberek ugyanis, akik itt résztvevőként voltak jelen, a hétköznapjaikban halottakat temetnek. Nem tudom, a jókedvű tömeg tudja-e, mit jelent ez. Persze, hát hogyne tudná: kiásnak egy gödröt, beletesznek egy hullát, földet lapátolnak rá, aztán mennek a dolgukra. Nem bonyolult.

Legfeljebb annyiban, hogy ők nem gépek, mechanikus exkavátorok, hanem érző emberek. Szülők. Gyermekek. Jó barátai valakinek. Szóval olyanok szinte, mint a jókedvű tömeg.

Szinte. Mert a jókedvű tömeg aránylag ritkán emelget faládákat, amelyekben olyan valamik fekszenek, amik napokkal korábban élő emberek voltak. A jókedvű tömeg aránylag ritkán éli meg naponta háromszor-négyszer, hogy zokogó embersereg közepén földgöröngyöket lapátol valakire, aki a zokogók férje, felesége, apja, anyja, gyereke, unokája volt. A jókedvű tömeg viszonylag ritkán találkozik gyerekek hulláival, akiket ők visznek pici fadobozokban, urnákban örök pihenésük helyére. A jókedvű tömeget nem éri olyan leki teher, mint ezeket az embereket, akik egy megfizethetetlenül fontos, kegyetlen munkát végeznek nap mint nap, éveken keresztül.

És például biztosan nem szeretik, ha szakmájuk kapcsán bárki röhögésben tör ki, vicceket gyárt.

Sőt: rendezvényeket tartanak, mert „a sírásó hivatás elismeréséért dolgozunk” - nyilatkozzák abban a tudósításban, amelyik a  facebookos címében természetesen ugyancsak gusztusos vigyorgó fejjel jelent meg.

Hogy mit jelenthet ez az elismerés? Nem tudhatom pontosan, bizonyosan sok mindent. Talán anyagit. Talán erkölcsit. Talán még azt is, hogy a kívülálló megpróbál az irányukban empátiával viseltetni.

Már amennyiben van neki.

Átpörgeted a hírfolyamot. Dől a mocsok, a hazugság. Kétségbeesve keresed azt a négy-öt arcot a tíz-, a százezer közt, akiknek a mondataitól, közléseitől mindig jobb, több, tisztább lesz a napod. Alig vagy egyáltalán nem találod őket e gigantikus lelki roncstelepen. Sosemvolt valóságban Brian May énekel Yitzhak Perlman betegágyánál, két sorral lejjebb Paul McCartney ugyanannál az ágynál szerenádozik a haldokló Tom Jonesnak. Alatta: „Sírva könyörgök, osszátok meg!”. És eladdig épelméjűnek gondolt tömegek máris továbbadják a „műész” primitív kreálmányát. Álprofilok mögötti hősök ordítják a képedbe, hogy tégy a gyűlölet ellen, te rohadék. És egyébként folyvást krisztusi megértésért siránkozók azonnal tesznek is egy másik gyűlölettől átitatott közléssel. Fotosoptól könnyező kiskutya kesergi a felirat szerint, hogy őt senki sem „osztja meg”. És intelligenciájukat rég elhagyott kezek reszketve „osztják meg”, hátha ettől lesz jobb szahara-sivár életük.

Aztán látsz egy vaddisznót. Áll valahol a legkommerszebb erdei pocsolya szélén. A leghétköznapibb, legtermészetesebb, a legősibb valóság azonnal kirí a mocsokcunamiból. Pedig semmi különös.

Vaddisznó. Fű. Sár. Kosz.

És te rátapadsz, beszippant a kép, találtál az embertelenség óceánján egy tenyérnyi emberséget, nyugalmat, csendet, ahol senki sem üldöz a primitív hülyeségeivel, a frusztrált kisebbségi komplexusával, a gyerekkori pofonokból visszamaradt agresszivitásával, ott látsz egy vaddisznót, nem kell „megosztani”, nem kell műkönnyeket hullatni a dohány- és babfőzelékszagú konyhában a viaszkosvászon abroszra – elég vele élni, gyönyörködni benne, odahallani a pocsolya csobbanását, a kukorica után kutató, türelmetlen röfögést, egy kicsit bekopogtatni saját magadhoz, egy oktalan képpel kilépni a hányingertömegből.

Köszönet és hála Retkes Tamásnak, Pámerné Bükky Klárinak és a többieknek. Őket keressétek. Az ő természetbe visszavivő, léleksimító, hitet visszaadó képeiket. Meglátjátok: máris jobb lesz továbbmenni.

A folyosó végén ül. Fehér haja torzonborz csomókban. Megkövesedett riadtsággal néz a semmibe. A lába szára alig vastagabb a kerekesszék rúdjánál. A ruhadarabok, a pelenka cafatokban lóg, hiába öltöztetik, letépi azokat. Mindig meztelen. A karja, mint egy kiszáradt gémeskút ága leng folyamatosan. A szemérme helyén kiritkult kórószálak. Állandóan bepisil, bekakál. Az ajkai fogak híján ráncos barlangként tűnnek el az arckoponyában. Semmit sem észlel a körülötte lévő világból. Semmit sem tud saját magáról. Kilencvenhárom múlt. Még él.

– Jaj – mondja. Olyan súlytalan a szó, mintha csak azt dünnyögné: esni fog.

– Jaj – Ismétli. – Szenvedek. Borzasztó. Jaj.

Évek óta ezt a három szót hajtogatja.

Negyven éve az OTP-ben volt pénztáros. Számolta a forintokat, a márkákat, a schillingeket. Szerették, beszédes volt, mindenkinek a kedvében járt.

Takarítónő volt egy iskolában. Mogorva volt. Nem állt szóba a gyerekekkel, csak a partvisa csúszkált monoton puffogással a padok, a tanári asztalok alatt.

Eladó volt a nagy csemegében. Ő tudta a leggyorsabban vágni a parizert.

Osztályvezető volt a tejipari vállalatnál. Szigorú főnök volt, de éles esze miatt mégis valami különös tisztelet lengte körül.

Óvónő volt a postaiban. Egésznap körjátékokat játszott és folyton kacagott. Fürtökben a csimpaszkodtak a gyerekek a fehér köpenyében.

Pincérnő volt a Bognárban. A férfiak bolondultak a csodás melleiért.

Gyógyszertáros volt.

Háziasszony volt.

Egyedül élt.

Nagy családja volt.

Imádott szeretkezni.

Egyszer járt Alma-Atában.

Látta Kádárt.

Állandóan bepisil.

Folyamatosan szarszag van körülötte.

A karja leng. Fel, le.

Riadtan néz a semmibe.

Lóg rajta a pelenka.

Kilencvenhárom múlt.

Súlytalan hangok jönnek ki belőle.

– Jaj – mondja.

– Szenvedek – mondja.

– Borzasztó – mondja.

Mert még él.

Mert még él.

Bihari János napja pontosan úgy kezdődött, mint évtizedek óta mindig. Feltápászkodott rongyos vackáról, megbillegtette az üres pálinkás üveget, kába szemekkel kibámult a vályogviskó aprócska ablakán, aztán elindult hátra, a pajtához. Felszerszámozta a Kesét, befogta a rozoga szekérbe, és lassú zötyögéssel megindult a földek felé. Hihetetlenül sovány, nagy csontú ember volt, a napszámosok csak Halálnak hívták, bár ebben közrejátszhatott mindig üveges, sehova sem néző tekintete is.

A keresztútnál szokás szerint jobbra kellett volna fordulnia, de ezúttal nem tudott: béresek ácsorogtak nagy csoportokba verődve, lehetetlen volt közöttük elhaladni. Már rég a földeken kellett volna lenniük, de most kapájukra támaszkodva bámészkodtak előre. Bihari megállította a Kesét, s a bakról fölállva, csontos nyakát nyújtogatva próbálta megtudni a csődület okát. Valamivel előrébb az út mellett szekér állt, rajta hatalmas plazma kivetítővel. Máskor is volt, hogy idehozták, de olyankor az intéző szokott rajta üvöltözni a mihaszna népséggel, hogy mit csináljanak aznap, mit sem. Most azonban valami más volt: a képernyőn hatalmas rakéta ácsorgott valahol az éjszakában, és gyenge füst vagy gőz szállongott körülötte. Valamit mondtak is a rakétaszerkezetről, de Bihari nem hallotta jól, hát leszállt a bakról, és ustorral a kezében előrefurakodott. Minél előrébb jutott annál nagyobb susmusolás hallatszott. Mindenki a kivetítőt bámulta.

– Na, még három perc – mondta egy idősebb, hosszú bajszú béres.

– Addig még elmehet hugyozni is a Tibi – mondta egy másik, amit a szűk környezet gyenge röhögéssel nyugtázott.

– Mi a rosseb valaga van? – kérdezte Bihari találomra az egyik bámészkodótól.

– Most lövik ki a magyar űrhajóst – mondták többen, de egy szőke fiú közbeszólt:

– Nem fellövik, hanem indítják.

– Na és? Mi a különbség, te főokos, mi? – bökte oda valaki hátrébbról. – Akkor is csak föl az égbe megyen, nem?

Bihari türelmetlenkedni kezdett. Hogy a korai hőség, vagy a folyamatosan égető pálinkahiány okozta-e, maga sem tudta, de idegesen tologatta a kalapját:

– És akkor mi van? Nekem már rég a fődeken kéne lennem, azistenbasszameg!

– Na és? Nem érsz rá még megdögleni? – csitította egy másik nem nagy meggyőződéssel. – Ma úgyis szénázás lesz, amíg ki nem fordul a belünk a melegbe’.

Bihari leköpött a földre, és morogva indult vissza a szekeréhez. A kisebb csoportok közben egymást szólongatva próbálták múlatni az indításig hátralévő időt.

– Te, Mári, tebelőled pont egy ilyen rakéta hiányzik, nem? – szólt előre egy hórihorgas, szőrös ember.

– Persze, mert pont olyan a vége, ni, mint az apád faszának – replikázott a menyecske.

– Azt mondja meg valaki, mi az anyja valagáért küldik ezt most fel, mi? – hallatszott egy közeli emberkupacból. – Rányomják ezt a kurva sok pénzt, aztán meg két nap múlva leesik. Hát mi a szent szarnak kell ez, mi? Nekem biztos nem.

– Hogy legyen mit ellopni, azért!

– Persze, űrhajót még úgyse loptak.

– Ja, csak a mi bérünket, azt.

– A siófoki vonat az persze beszarik, ezek meg ezt a köcsögöt lövöldözik fel azért, hogy ott lebegjen kedvére a semmiben. Hát normális?

Ahogy közeledett az indítás pillanata, mintha az indulatok is erőre kaptak volna.

– Aztán mostantól majd mi is rakétával megyünk a Hantos-dűlőbe, ugye? – szervált egy erősen barázdált arc.

– Gondolom, nem gyalog! – Újabb röhögés.

– Hülyeség, tiszta átverés, ezek ott vannak egy kamerastúdióban, kamu az egész, ezek csak díszletek, fél óra múlva már ott piál megint a haverjaival.

– Kibasznak egy csomó milliárd meg mit tudom én mennyi pénzt, az ispotályba’ meg féléves a várólista!

– Aszongyák, kutatni is fog.

– Igen? Aztán mi az anyja valagát kutat ott fönt? Hö? Ekkora marhaságot, mondd meg!

– Hát ja, legfeljebb az anyja izéját, azt kutathatja.

Ekkor ért véget a visszaszámlálás. Elhallgattak a beszélők a kivetítőn, elhallgattak a mezőn.  A hatalmas dörgés, robaj mintha hirtelen lefojtotta volna a háborgást, az utolsó szó bennszakadt mindenkiben. A remegő, lassan emelkedő rakétatest látványa még a dühös indulatokat is maga alá gyűrte, az összes béres szinte hipnotizálva meredt a kivetítőre. De csak néhány pillanatra, a szerkezet távolodásával újra visszaszivárgott a torkokba bátorság, folyt tovább a morajlás.

Bihari ekkor már ismét a bakon volt, az ülőkéjét próbálta valahogy megigazítani, ne törné már annyira a fenekét.

– Menj a faszba föl az űrbe – dünnyögte maga elé dühösen.

– Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen – hallatszott ekkor az űrből, magyarul.

– Zászló, zászló, szív – morogta erre Bihari, kiköpött a kivetítő felé és ráhúzott ostorával a Kese farára. A ló, talán válaszul, talán unalmában fingott egyet, és ólmos bágyadtsággal megindult a zörgő szekérrel.

Vitte Biharit a porba, vitte a semmibe.

(Öt.hu, 2025. júlus 7.)

A nyírségi fiatalember csak áll, mosolyog és integet. Ebben most némileg újdonság a számára, hogy áll, hiszen néhány órával ezelőtt még csak lebegni tudott, nem volt fent és lent, nem volt szilárd talaj, fix pont, csak a súlytalan lebegés. És most áll. Mosolyog, Integet. Megcsinálta: kint járt a semmiben.

A semmiben, ahol te sohasem járhatnál. Mert a fizikumod alkalmatlan lenne. Mert nem tanultál jól. Mert sosem voltál elég kitartó. Mert féltél volna. Mert még elkezdeni sem merted volna.

És ő megcsinálta: helyetted. Megmutatta, hogy meg lehet.

Mint Benedek Tibi, aki belőtte. Helyetted. Mint József Attila, aki megírta. Helyetted. Mint Rubik Ernő, aki megalkotta. Helyetted. Mint Presser, aki elzongorázta-elénekelte. Helyetted. Mint Szent-Györgyi Albert, aki felfedezte. Helyetted.

És ő meg felment, bebizonyította, hogy le lehet győzni. Helyetted.

De az igazi varázslat még csak nem is ez.

Hanem az, hogy te mindezt megtapasztalhatod, felfoghatod, az érzékeiddel, az agyaddal birtokolhatod. Hogy tudhatsz vele örülni. Hogy megélheted, milyen csoda az, hogy ő megcsinálta – és te ezt láthattad. Ott voltál vele egy időben, ugyanakkor élhettél, és ugyanazon a bolygón, amely a távoli űrszondák képén már fel sem ismerhető a milliószor nagyobb égitestek között.

És akkor megérzed: jó dolog kicsinek lenni, parányinak.

És jó dolog, hogy felnézhetsz az égre, és jó dolog, hogy láthatod, hol vannak a csillagok.

Vannak helyek, emberek, pillanatok, amelyek egyediségükön, konkrétságukon keresztül fekete lyukként sűrítik magukba a minket körülvevő világ lényegét. Ha jössz-mész az utcán, teszed mindennapi dolgaidat, szinte csak ilyesmibe botlasz, bárhová vigyen is az utad. A pénztárosnő egyetlen hangsíkon eldarált pinkódzöldgombja, a telefonban ezredszer is fáradtan tekeredő hívásafontosnekünk mintha maga lenne a közénk ivódott Lényeg, a látszólagosan emberek közt zajló, a valóságban semmilyen intellektussal bíró (tehát értelmes, tehát emberi) lényt sem feltételező álkommunikációnak. Nincs erő, amely megbontaná a lélektelenség gigantikus ólombörtönét, ahol sokmilliárd rabként várjuk celláinkban a falakat majdan feloldó elmúlást.

A személyesség pedig semmit sem segít, s mintha még erősítené is a Törvényt. Az ügyfélszolgálat tüneményesen mosolygó szőkesége épp ugyanazzal a hangsúllyal csilingeli, hogy nagyonszépenköszönöm, ahogy előttem már tízezernek, százezernek, közöttünk a személytelenség átláthatatlan üvege, hiába cserélünk ezer adatot, infót, ő is a nagy büdös semmiből jött meg én is, és mindketten pontosan ugyanoda megyünk vissza. Soha nem fogja megtudni, milyen vagyok, amikor minden erőmet össze kell szednem, hogy a következő pillanatban is még akarjak élni, sosem fogom megtudni, milyen ő, amikor nagy szatyraival kiszáll a házuk előtt, és nem érti, miért nem hajtott el tovább, bárhová, ahol csak egy fikarcnyival is jobb annál a semminél, amit majd az ajtó mögött talál. 

De nem: én csendben várom, hogy lemásolja a személyiazonosítóvalamintalakcímkártyát, ő ül a pult másik felén, áll az ablak mögött, pötyög billentyűin a vonal végén, ott vagyunk egymástól egy lélegzetnyire, egy karnyújtásnyira a kozmosz legtávolabbi két pontjaként. Ez a világ. Ez ma a Mindenség.

Szinte.

Amikor most belépek az ügyfélszolgálatra, még jó darabig a milliószor ismételt forgatókönyv pereg. A kis hölgy nagyon kedves, éppúgy, mint minden más kedves kis hölgy, fiatalember, jóasszony, akikkel ilyenkor találkozni szükséges. Mechanikusan adom a személyes irataimat, az ügyem egyszerű, bár egy kis fennakadást telefonon kell intézni, megvárom, gyorsan követik egymást a megszokott snittek, viszonylag gyorsan célhoz érünk. A dolgom még egy kis utógondozást igényel, névjegykártyát kapok, majd hívjam, hogy pontot tegyünk a le nem zárt mondat végére, elköszönéshez készülök. A kártyán illendően végigfut a szemem, a családnévnél megakadok, nem túl gyakori, kedves barátom fejfáján is ez áll, a búcsúbeszédben, melyre második családja kért, életem egyik legnehezebb feladata volt utoljára szólni hatalmas lelkű pajtásomhoz. Egy ezredmásodpercig villog a fejemben a tiltó lámpa, hogy a kötelező lélektelenség ólomüvegén át merjek hatolni, aztán bátortalanul nekikezdek az esetlen mondatnak: 

– Ne haragudjon… ön D.-nek a…

– A lánya vagyok…

Nézzük egymást. Az ólomüveg milliárd apró darabra robban szét. A lét egy atommozdulásnyi idő alatt átváltozik, már semmi sem az, ami idáig. Egy eleddig elképzelhetetlen, teljességgel létezhetetlen mozdulattal átnyúlok a pulton, és megfogom a kezét. És a kis hölgy karját egy másodpercre az édesapja keze simítja, és én egy másodpercre jó barátom kezét érinthetem. És akkor már nagy, kövér könnycseppek zuhognak alá a szeméből, talán már elköszönni sincs erőnk, ő kisiet egy kis ajtón, én kibotorkálok egy másikon.

Homályos látásom alig képes követni a járda vonalát, és csak arra gondolok, hogy borzasztó pokol a világ, amelyben nap mint nap botladozunk zombiként, esünk-kelünk, tapicskolunk mások vagy saját magunk mocskában, és csak a felettünk való ajándékozhat meg bennünket egy-egy, az emberi minőség szintjére fölemelő pillanattal, legyen az bármilyen fájdalmas is.

Feltűnt, hogy a tegnapi, gyalázatos liverpooli gázolás után a brit rendőrség sietve közölte, hogy az elkövetőről annyit tudni, hogy FEHÉR. Semmi több.

Feltűnt, hogy mindezt egy olyan országban teszik, ahol a bajnoki focimeccsek előtt a játékosok még ma is eltökélten térgyepelnek egy számukra is egyre homályosabb kampány igézetében, s a meccsek előtti-alatti hirdetésekben is rendre feltűnik a mindenféle megkülönböztetések elleni felhívás. Nagyon helyes.

De.

Feltűnt, hogy a fehér szín felmentést kapott. Fehérezni szabadon lehet, bárkinek a képébe vághatják, hogy hóka vagy, öcsém, utánakiabálhatják, hogy hipósképű, büntetlenül lejegesmedvézhetik és így tovább.

Feltűnt, mondom, hogy az éber brit rendőrök megelégedtek ezzel az egyetlen egy kitétellel, hogy az illető gázoló fehér. Se életkor, se hajszín, se lábméret, se semmi. Esetleg hozzátehették volna a nyomatékosítás érdekében, hogy FELTŰNŐEN FEHÉR.

Csak hogy világos legyen, miről is beszélünk.

Édes-gyönyörű, tizenkilenc éves koreai kislány.

A kelet-ázsiai lányok finomságával, törékenységével, ártatlanságával.

Pici életének legalább kétharmadát a jégen töltötte, a többit alvással.

Barátnők nincs, fiúzás nincs, hétvége nincs, élet nincs, semmi, semmi sincs.

Egybefolyó napok másodpercre beosztva, az étkezések grammra porciózva, és duplaaxel, leszúrtrittberger, kiforgás, szépkivitel, emeldfelafejedet, kezdjedelölről, flip, lutz, forgás, vezesdki, csináljad, nebőgjél, axel, flip, rittberger, nehagydottalábad, egyenesahát, mosolyogjvégre, rittberger, flip, lutz, forgás, ébren is, álmában is, flip, lutz, rittberger, forgás.

És jég.

Jég, jég, jég, jég.

És akkor élete napja.

A világon mindenki közvetíti.

Menni fog. Nemesemel. Kiforgom. Mosolygok. Integetekmajd.

Kifut.

Tízezer szempár itt, egymilliárd a kamerák mögött.

Zene indul.

Meglendül a láb.

Forgás, rittberger, lutz, ahogy száztízezerszer a múlt évben.

Hatalmas nagyot esik.

Fenékre.

Tízezer ember előtt.

Egymilliárd ember előtt.

Százezer óra gyakorlás után.

A jégen egy egészen kicsi lány hasal, a kisgyerekek riadt, semmit sem értő, tágra nyílt szemével, egy ezredmásodpercig várja is, hátha felsegíti valaki, de hát ki segítené

aztán az ezredmásodperc végén már megint versenyző, valahol az önkívület határán folytatja, ezekre a percekre aztán egyáltalán nem emlékszik majd.

Egyedül a legörbülő szájacska marad. A semmit nem értő tekintet. De nem, nem sír, a legnagyobb küzdelem most dúl a gyönyörű hófehér arc mögött.

Valahol, ezer kilométerekkel messzebb egy öregember vele együtt küzd a feltörő érzésekkel, sokkal kevesebb sikerrel.

Most meg kellene ölelgetni. A buksiját simogatni. Engedni, biztatni, hogy sírjon. Sírja ki ezeket az éveket, a sosemvolt gyerekkort, a lemondott szerelmeket, az álmatlan éjszakákat. Elmondani milliószor, hogy ő a legszebb, a legügyesebb, a legnagyobb hős.

Csak azt a rohadt pillanatot nem kitörölni.

Azt már soha nem lehet.

Van az a generációkon átívelő bolti bunkóság, amivel egyszerűen nem tudsz mit kezdeni. Megérkezel hétköznapi vásárlóként, és a fizetésig tartó vesszőfutás végén megalázott kisegérként távozol, miközben érzed hátadban az összevigyorgó tekinteteket. És ebben nem is az a szép, hogy ez megtörténik, hanem amikor ez már sok-sok éve így megy. Ezalatt ugyanott kiszolgálógenerációk cserélődtek, már a bolt körüli járdát is huszonötször újraaszfaltozták – de miliő rendíthetetlenül marad. És kénytelen vagy újra meg újra bemenni, ha azt a szart nem tudod máshonnan beszerezni.

Például.

Megadja magát a konyhai mérlegetek. Mit van mit tenni, elcsattogsz A Boltba, és reménykedsz, hogy most majd nem. A remény persze szép lassan elszivárog az alatt a négy perc alatt, amíg te tanácstalanul ácsorogsz a végeláthatatlan árusor végén, mozdulatlanul, mint egy márványobeliszk, hogy ha nem is köszön a rosseb se, valaki csak észreveszi, hogy fingod sincs, merre indulj. Az eladók kisebb kupacokban babrálnak, beszélgetnek, aztán valakinek csak-csak szemet szúr, hogy gyökeret vertél a bejáratnál.

– Segíthetünk valamit? – spórolja meg a köszönést jó tizenöt méterről egyikük, de egy lépést sem tesz feléd, csak odaesz a rosseb, ha akarsz valamit.

 – Igen, az jó volna… – feleled bátortalanul, de merészen egy helyben maradsz, nem bánod, ha itt rögtön agyonlőnek is, nem mozdulsz.

– Petiii! – kiált oda egy másik alaknak, aki a helyiség sajátosságait és a Thalesz-tételt alapul véve ugyancsak jó tizenöt méterre állhat. – Tudnál segíteni az úrnak?

Peti letesz egy csomagot, morog valamit, amit talán jobb is, hogy nem értek, aztán odajön végre.

– Jó napot kívánok, konyhai mérleget keresek.

Peti megáll egy hihetetlenül hosszú polcfolyosó végén, aztán karját petrencés rúd gyanánt előrenyújtva rámutat a végtelen árusor egy teljesen általános pontjára:

– Ott vannak a mérlegek.

A vasalók, hajszárítók, asztali lámpák tömegében én ugyan meg nem találom vágyaim mérlegét, további segítségért folyamodom. Peti türelme is véges, kelletlenül elbotorkál velem a sor közepéig, ott valóban mosolyog vagy húsz különböző mérleg.

– Tessék, ezek azok.

És itt követem el a drámai vétséget, amelyről csak később derül ki, hogy még csak az első.

– Ön melyiket ajánlaná – firtatom magamról megfeledkezve, számot adva teljes felkészületlenségemről a konyhai mérlegek kapcsán.

Petinél itt már elfogy a cérna:

–  Amelyiket az úr gondolja – tárja szét karjait némileg villogó szemekkel, és elviharzik. A távolban még panaszkodik valamit a többieknek úgy, hogy lehetőleg én is halljam, de szerencsére vénségem áldásaként vagyok annyira süket, hogy csak annyi jut el hozzám foszlányosan: „…konyhai mérleget…”.

Meglehetősen tanácstalanul böngészem a szerkezetek pár ezer forinttól huszonvalahány ezerig, majd megkönnyebbülve fedezem fel a dicsőségben épp tegnap kimúlt, sok évig zokszó nélkül teljesítő típust: ez lesz az enyém. Ebben nincs kockázat, a többiről itt én ugyan a feltámadásig nem fogok megtudni egy kurva szót se.

Már azt hinném, lassan menekülőre foghatom, de a dolog nem ilyen egyszerű. Átadom a dobozt az egyik pénztáros hölgynek, én botor, olvasatlanul, és elkövetem a kettes számú tragikus vétséget:

– Van benne elem, vagy vegyek azt is…? – érdeklődöm, mire a hölgy készségesen reflektál:

– Egy pillanat, máris megnézem. Te, Laci, az inklúded az az, hogy tartalmazza, vagy az, hogy nem?

– Nem tudom… Talán az, hogy van benne. Feriiii, az inklúded az, hogy van benne, vagy hogy nincs?

 – Az attól függ, hogy úgy van, hogy inklúded vagy hogy notinklúded.

Valóban nem mindegy, bár tűkön ülök, de meg nem szólalok, nem, nem mondom el, hogy ez egyike annak a tíz szónak, ami a pályájukhoz szükséges lenne, nem, nem játszom el az okostojást, nem zúdítok magamra újabb gyötrelmeket, megadóan hallgatok. A hölgy visszajön, kezében a dobozom, a másikban egy négyes csomag tartós elem.

–  Azt mondja a kollégám, hogy nincs benne, ezért ajánlom ezt a tartós…

Sajnos közben végigszaladt a szemem a csomagon, megláttam a kis ábrát két AAA elemmel (ennyi kell bele) és a kulcsszóval: INCLUDED. Próbálom hárítani a szívélyes kínálást:

– Köszönöm, nem kérem, lehet, hogy fogok otthon találni két elemet mégis…

Ezzel megvolt a harmadik drámai vétség. A szívélyesség, sutty, elillan, a hölgy csinál egy fintort, és jó mélyet sóhajt.

– Mi van…? – kérdezi a másik pénztárnál egy szőkeség leplezetlen mosolygással.

– Seeeemmmiiiii… – jön a következő sóhajtás, azzal az utánozhatatlan intonációval, amit csak bizonyos kor fölött, bizonyos számú válás után tudnak pénztárosnők produkálni.

Fizetek, eloldalgok.

Szóval, mondom, nem az a szép, hogy így. Hanem hogy iksz éve így. És közben kicserélődött már talán az egész garnitúra. Esküszöm.

Tudod, van az a majmos kísérlet. Hogy bezárnak húsz majmot egy szobába, aztán amikor a szoba közepén lévő létrára felmegy valamelyikük, víz zúdul mindegyikre. Úgyhogy attól kezdve, ha egy is fel akar mászni, a többiek megverik, mielőtt feljutna. Aztán egyenként kicserélik a majmokat mind egy szálig, és az újak már rég nem tudják miért, de a létrára mászót verni kezdik. Nem tudják miért. Mert muszáj.

Hát, tudod, valahogy így ível át a bolti bunkóság is generációkon keresztül. Ha van verseny, ha nincs.

Muszáj. És kész.