Az éjszaka jött lehűlés kellemes úttal kecsegtet. A vagonban ugyan most indok nélkül megy a frigó, de az elmúlt napok baromi hőségére még emlékszünk, föl a dzsekit, azt' jóvan.

Egy komplett nyugdíjasklub az útitársunk. Köztük ül foltos barna dzsörzénadrágjában  minden utazás, sorban állás, idegtépő várakozás elmaradhatatlan kelléke: az Egyetlen, Aki Üvölt. Bárhol tűnik is föl, mindig ugyanazt a programot tolja, most is megvan betűre a sztenderd:

– Tudja, én nagyon sokat tettem érte...! Harminc évig én vezettem egyedül...! Mindenki hozzám járt tanulni...! Én ilyenkor mindig azt szoktam mondani...! Én soha, de így higgye el, soha egyetlen fillért nem tévedtem...! Erre azt mondja nekem...! Hát milyen ember az ilyen...!

És ömlik a baromság százhúsz decibellel.

Aztán eszembe jut, hogy minden vén hülye korábban fiatal hülye volt, ennyi a pálya mindegyiknek, kész.

Aztán eszembe jut, hogy öregeket nem illik vén hülyének nevezni.

Aztán eszembe jut, hogy idén már hatvan éves vagyok.

Hatvan.

Jó ízű, felszabadult, csodásan mély lélegzet. Mint amikor egy dohos, büdös, sötét szuterinból a friss levegőre szabadulsz. Optimista mosoly, elégedett hátradőlés, megnyíló perspektívák. Ez a vén hülye meg csak ordítson.

 Jó lesz ez, gyerekek, nekem már most tetszik.

1988 nyarán a pécsi Palatinus Hotel megnyitotta igen-igen puccos kapuit, s én jelen lehettem az átadást követő fogadáson. Természetesen nem meghívottként, hiszen sem az akkori egzisztenciám nem indokolta (ez ügyben nem történt sok változás az azóta eltel évtizedek során), sem az öltözékem (egy jól átizzadt póló, egy gyűrött nyári nadrág és egy viseltes bőrsaru kombinációja) nem jelentett volna belépési lehetőséget, Czakó Zsolti barátom azonban úgy gondolta: ott a helyünk.

Zsolttal korábban együtt katonáskodtunk, ő ekkor már jelmez-, díszlet- és könyvtervezéssel tengette napjait, amikor e forró nyári delelőn a belvárosban céltalanul kószálva feltűnt előttünk az (akkor még) Kossuth Lajos utcában összeverődött irdatlan tömeg. Vergiliusom rögtön tudta, hogy ez csak a Palatinus átadása lehet, állati nagy durranás, öregem, az egyik legszebb és legdrágább vidéki szálloda lesz, nem igaz, hogy nem megyünk be a fogadásra, ott a helyünk. Mindezt egy könnyed mondattal hozta a tudomásomra, s bár láthatta arcomon a megrökönyödést, szavait azonnal tett követte. A rá mindig jellemző kedves eleganciával átevickélt a tömegen pukkadásig tömött táskájával kezében egészen a bámésznépet távoltartó kordonig, ott hallatlan magabiztossággal odavette a tolongókat tartóztató kétajtós szekrényeknek: „Bocs, fiúk, a híradósokkal vagyunk!”, s már suhant is a főbejárat felé. Én nagyjából csukott szemmel, valami jól hangzó utolsó mondatot keresgélve próbáltam vele lépést tartani, közben egészen a vállaim közé süllyesztettem a fejemet, hogy amikor az első lövéseket leadják ránk a biztonságiak, ne rögtön az első golyó terítsen le. Egy hős haljon meg hősiesen. De Zsoltom magabiztossága, úgy látszik, meggyőzte az óriásokat.

A hatalmas hallba érve kicsit zavartan néztem körül: ilyen csillogást én életemben nem láttam, mindenütt libériás faszik mosolyogtak ránk mutatván az utat, és pillanatok alatt komoly öltönyös palik és iszonyúan jó mellű fiatal, s mérsékeltebben dekoratív középkorú nők tömegének közepén találtuk magunkat. Szerencse, hogy Pécs már ekkor is dugig volt sikeres vagy éppenséggel elcseszett művészekkel, így kissé rendhagyó toalettünket látva simán besoroltak bennünket ezen említett kategóriába, noha ez csak barátom esetében találkozhatott a valósággal. Mindenesetre azonnal kerítettünk valami menő piát, nagyjából más nem is izgatott fel bennünket (nem számítva az isteni nyári dekoltázsokat), pedig az asztalok roskadoztak a számomra teljesen azonosíthatatlan hidegtálak, öntetek, krémek, desszertek alatt. A tálalópultok mögött szakácssapkás csávók kínáltak mindenkit bűvészmutatványszerű mozdulatokkal, ügyesen kerülve a magasra polcolt kristálypoharakat, a déli időpont ellenére mindenütt lobogó gyertyákat.

És Zsolt ekkor tette fel azt a kérdést, amiért itt most ezt az egész, nekem teljességgel idegen, pokolian taszító világot ismertettem:

– Mi lenne, ha lengenék egyet a csilláron?

Mindig is tökéletes ritmus- és stílusérzékével egyetlen mondatba tudta sűríteni pontosan megegyező idegenség-élményünket, viszolygásunkat ettől az aranyfüsttel bevont, makkos cipőkbe, kivillanó mellbimbókba göngyölt, parfümtől ájult újgazdag világtól.

Igen, a csillár.

Semmiféle magyarázat nem szükségeltetett hozzá. Egész generációnk alapjelenete volt a Hairben Berger lengése a csilláron az úri népek szörnyülködése közepette, miközben helyettünk, értünk, velünk, miattunk harsogta: I got my hair, I got my head, I got my brains, I got my ears – és repültek a poharak, gyertyatartók desszertek, és Berger csak önfeledten énekelt, mert olyan volt ott a vásznon, a fülünkben, a lelkünkben, amiként mi magunk akartunk létezni: SZABAD.

És helyettünk lázadt, helyettünk volt bűbájos, helyettünk volt hatalmas haja, és mi mind Bergerek szerettünk volna lenni, olyan bátran és könnyeden lázadóak, olyan jóképűek, olyan hatalmas hajúak vagy kopaszok vagy színes bóbitásak vagy mit tudom én milyenek: csak nem olyanok, mint ez az alig pár év múlva saját zsírjában gőzölgő csürhe, a vigyorba meredt gonoszságával, üres fejű seggfogdosásával, mindenkit kilóra megvevő magabiztosságával.

Nem. Nekünk volt Bergerünk, volt hitünk, eltökéltségünk, hogy mi másképp, hogy mi ezekkel soha, csakis farmerben és szakadt pólóban, agyarral a nyakunkban.

És ma meghalt Treat Williams. Az a színész, aki játszhatott bármit, kaphatott akárhány díjat,  valójában egyetlen gigantikus alakhoz volt igazán köze: a lázadó, aztán Vietnam poklában halálát lelő George Bergerhez.

Ahhoz, aki mi lenni akartunk. Azok, akik ma hatvan-, hetvenévesen meg se próbálnánk azon a kurva csilláron lengeni.

Mert meghíztunk, és ránk szakadna az egész hóbelevanc.

Vagy, mert már az asztalra sem tudnánk felmászni a sok piától, az antidepresszánsoktól, szétesett idegrendszerünktől.

Vagy, mert már mi ácsorgunk az asztal körül baromi drága öltönyünkben, jó mellű kiscsajok után csorgó nyálunkkal.

Vagy, mert egész egyszerűen évtizedek óta magasról beleszarunk már az egészbe.

A csillár meg ott lóg mozdulatlanul.

Úgyhogy Isten vele, Mr. Berger.

Ha volt valaha egyáltalán.

Ami a gyerekek iskolai jövőjét illeti, a hír igaz: sötét és kilátástalannak tűnő évek várhatóak. A kívülálló világ egyszerűen képtelen vagy nem is akarja felfogni, hogy a negyvenplusz évesnél kezdődő (!!!) oktató- és tantestületek, az évtizedekkel visszavetett tanterv, a katasztrofális „tankönyvpiac” – és a bajokat még hosszan sorolhatnánk – milyen, évtizedekig helyrehozhatatlan katasztrófát jelent nemcsak a most iskolába járó, hanem az ezután oda belépő gyerekeknek – mindez a nemzeti felemelkedés jegyében.

Ez persze a legkevésbé sem jogosít fel egyetlen politikai tömörülést, folyamatosan a zavarosban halászó politikust sem, hogy a nagyon is valós, súlyos problémákat meglovagolva értelmetlen és aljas akciókat gründoljon pár ezred százaléknyi támogatás-alamizsna – egyébként tökéletesen téves – illúziójában. Nekik egy „kurvaerős kép” megér annyit, hogy teljesen hamis útra vigyék a vitát – nekik a lényeg a szavazat, oszt' jónapot.

Sajnos nemcsak a vitát, hanem a vitázókat is tökéletesen tévútra viszik ezek az akciók, és úgy fest, mintha az igazság az építkezési kordon valamelyik oldalán lenne keresendő, pedig a világon semmi köze hozzá – akár ellenzéki, akár kormánypárti szemüvegen keresztül keresik is azt. A könnygáz nem igazolja a tüntetők botrányos fellépését – a rendőrök elleni erőszak nem igazolja az oktatást sújtó botrányos intézkedéseket, illetve a megfelelő döntések hiányát.

Az igazságot kellene keresni és nem az igazságunkat – mert addig ott vagyunk, ahol a part szakad.

Ugyanaz az eső.

Ugyanazok a pocsolyák.

Ugyanazok az öregek.

A semmibe foszló mondatok is ugyanazok.

Ugyanaz a fűszag.

Ugyanaz a matatás éjjel a telefon után.

Ugyanazok a műmosolyok.

Ugyanaz a néptelen lakótelep.

A varjak a fákon, a károgás is ugyanaz.

Ugyanazok az arcok.

Ugyanazok az esték.

Ugyanaz a feldöntött pálinkáspohár.

Ugyanaz az őszülés.

Ugyanazok a hideg érintések.

Ugyanaz a ronggyá ázott biciklis.

Ugyanaz a poshadás.

Ugyanaz a sár a cipőn.

Ugyanaz a remegés.

Ugyanazok a kövek.

Ugyanazok a kövek.

A június páratlan hőséggel érkezett. Már két hete dúlt a forróság, az alig-tavaszból nyárközépbe robbanó meleg testet-lelket próbára tett. A férfi kiitta az utolsó kortyot is a korsóból, aztán bement a kocsmahelyiségbe, hogy újabb esélyt nyerjen az életben maradásra, ahogy mondani szokta ilyenkor, a korsók cseréje során. Benn ugyan kevergett egy plafonról lógó ventilátor, de az is épp csak arra volt jó, hogy a helyiségben uralkodó sör-cigaretta-hónaljszag keveréket szép egyenletessé tegye a kunyhót imitáló talponálló kemenceforróságában. A csapos egykedvűen nyomta a habot, közben folyamatosan az utcát nézte a kirakaton keresztül, mintha bármi érdekes történhetnék odakint. Pedig semmi látnivaló nem akadt. Szombat délután volt. Ilyenkor az amúgy forgalmas út teljesen elnéptelenedik, jó, ha egy-egy biciklis, időnként egy árva autó érkezik a közeli városközpont felől vagy halad felé komótosan.

A férfi visszaült a napernyő alá. Utálta a szombat délutánokat. Utálta a könyvesboltot, utálta a főnökét, mindenkit utált, de legjobban ezeket a rohadt, sivár szombat délutánokat utálta. Egész héten várta, mikor lesz már hétvége, a szeme mindig a naptáron kandikált – de amikor eljött végre, valami zsibbasztó, ócska tehetetlenség telepedett rá, mint a tumor, kiűzött a fejéből minden szándékot, vágyat, akaratot. A szombat délelőtt még elviselhető volt, olyankor kiment a piacra, vásárolt ezt-azt, főzött is valami fogára valót, de aztán a délutánok… Csak a kongó szobában ült ilyenkor egykedvűen, reménytelenül kapcsolgatta a tévét, majd rövidesen felpattant és eliszkolt a Kunyhó felé (a neve is az volt), mintha bármilyen sürgős dolga lett volna ott.

Elviselhetetlen volt a hőség. A sör is csak addig volt jó, amíg tele korsójával az asztalhoz ült, addig volt benne valami reményt adó, valami megmagyarázhatatlan lehetőség, a hab érintetlensége mintha egy új, lehetséges út perspektívája lett volna – aztán az első (egyébként jóleső) korty után elszállt ez az egész hülyeség. Csak a dögmeleg beton, és a rohadt szombat délutáni poshadt csönd maradt, s ettől a betonból áradó csöndtől még szörnyűbb lett számára a forróság. Az a kevés járókelő, aki valamilyen halaszthatatlan okból erre kényszerült járni, lassan szédelgett árnyéktól árnyékig. Csak most vette észre, hogy egyre többen jönnek, s indokolatlan mértékben fel vannak öltözve: némelyik nő harisnyában, a férfiak ingben – bár jó részüknek hasközépig kigombolva –, a gyerekek pedig mind fehér felsőben. Eszébe jutott a naptár és hogy a közelben van egy általános iskola, nyilván az évzáróról jönnek ezek a szerencsétlen flótások tetőtől talpig ancúgban. Egyre többen sorjáztak, nemrég lehetett vége az ünnepségnek, és most mindenki eszeveszetten menekült haza. Aztán ahogy gyarapodtak a sétálók, úgy lassacskán el is apadtak, s megint maradt a kuka, döglesztő csönd.

Két kislány zárta a hazaigyekvők sorát, pontosabban nem is olyan kislányok, nagyobbacska, süldő leánygyermekek, szép illedelmességgel befont hajjal, de a szoknyába korábban betűrt blúz már félig kiszabadulva a csípőjükön lógott. Az eget verdeste jókedvük, messzire hallatszott a nevetésük. Egészen pontosan megszakadtak a röhögéstől. Hol egymás kezét fogták, hol a tenyerükbe temetett arccal próbálták megfékezni a feltörő hahotát – teljesen reménytelenül. Időnként mondani akartak valamit egymásnak, de az első szótag után leginkább visítás, teli tüdőből feltörő nyerítés következett, s valami önkívületi erejű boldogsággal vették tudomásul teljes beszédképtelenségüket.

A járda mellett egy párakapu állt, a lányok egyenest arra tartottak, érzékelhetően nem hirtelen ötlettől vezérelve – jól megtervezett céljuk volt a hűsítő vízesés.

S a következő pillanatban az ünnepi öltözék, az iskola jól ismert címerével együtt már a víz martaléka  volt. A lányok cipőkkel a kézben ugráltak, táncoltak a vízesés alatt, a decensre befont hajak immár tépett rongyként lógtak csatostul, mindenestül a blúzokon, amelyekből alul dőlt a víz, a szoknyák a combokra tapadva adták meg magukat az áradatnak. A nevetés már, ki tudja mikor, éneklésbe váltott át, most a dallamtalan lalalázás lehetetlen ritmusára ugarbugrálnak, hol meg egymás karjaiba omlanak, hogy röhögve-viháncolva ismét táncoljanak. Egyikük még a csőbe is beveri a fejét, ettől aztán a legutolsó erejével fakad ki a visító röhej, levegőjük sincs már, csak időnként képesek a nevetést valami csuklásszerű hanggal világra segíteni. Már a földön ülnek, zuhog rájuk a víz, nem törődnek a világon semmivel és senkivel, lobog kezükben az iskolakendő maradványa, féktelen, zabolázhatatlan gyerekek, akik most léptek ki az általánosból, megnyílt számukra a világ, s most egyetlen, hatalmas ívű csukafejessel vetették magukat a semmibe.

A férfi már percek óta nem tudta róluk levenni a szemét. Megbabonázta az a gátakat nem ismerő, hömpölygő szabadság, elemi erejű lázadás, ami ezekből az édes-gyönyörű, unokái-korú gyermekekből tódult, sugárzott, romba döntve körülöttük eget-földet, maga alá gyűrve ezt az ostoba, egyenruhákba, egyen-gondolattalanságba, egyen-boldogtalanságokba zacskózott nihilt, terméketlen ürességet, hányadékszagú féreglétet, az összes önmagát eláruló korhadéklakót, meghasonlott renegátot, akiknek a legbátrabb tette az volt, amikor beleugrottak a legostobább házasságba, aláírták a legszarabb hiteleket, elfogadták az első szembejövő munkahelyet, amit már abban a pillanatban gyűlöltek, hogy aztán évtizedeken keresztül várják a hétvégét.

Bement a kunyhóba. Szó nélkül tette a pultra az üres korsót. A csapos se szólt, csak a sörcsapoló gombja kattant.

– Egy tüskét mellé..? – kérdezte a férfit.

– Hát… lehet. Egy négycentest.

Kinézett a kirakatüvegen. A párakapu már üresen állt, s csak szállt a permet a semmibe. A járdán kicsiny, vizes lábnyomok sora, összevissza, ugrabugrásan. Néhány másodperc, és elillannak azok is.

A gép csak másfél óra múlva indul, elég időben kijöttünk, a feleségem elment kávé után nézni, én egy padon ücsörgök újsággal a kezemben. A telefonnyomkodás korában nem is tudom, hogy került a kezembe, az előbb vettem el valami pultról, most szórakozottan lapozok teljesen érdektelen utazási reklámok között. Közben figyelem az embertömeget, ideges koreaiak, tanácstalan arabok, hangos olaszok jönnek-mennek, ezer arc, ezer sors a földgolyó ezer pontjáról. Itt mintha egy kicsit összeérne az egész bolygó – csak egyetlen pillanatra, hogy aztán szétfolyjék a mindenkinek megfelelő irányokba. Velem szemben hosszú folyosó kezdődik, ide már csak az indulók lépnek be, a folyosó végén ajtó nyílik balra, ha jól gondolom, ott zajlik a biztonsági ellenőrzés.

Most épp szűnik a forgalom, csak egy percre, mint amikor a jelzőlámpák titokzatos ritmusára egy pillanatra néptelen lesz az addig autóáradatot zúdító sugárút. Fiatal pár ballag a folyosó felé, valahol harmincöt-negyven között lehetnek. Magas, szőke, nagyon mutatós, de minden kihívást mellőző nő, vékony, magas, kedves arcú fiatalember. Megakad rajtuk a szemem. Alig érintik egymás kezét, de idáig süt az őket összefonó milliárd varázsszál. Nem szólnak semmit sem, ahogy közeledik a folyosó, szépen lassítanak. Érzékelhető, hogy csak egyikük utazik. Restellnem kéne, hogy itt voyeurködöm, de ez az édes forróság, ami belőlük árad, megmelenget, magával visz. Jó ebben a hideg világban egy ilyen pillanat gyapjúpuhaságát magamra venni. Ők ketten közben megálltak. Száj se moccan, a pillantások váltanak csak szót. Már nem is érnek egymáshoz, csak a két szem ölelkezik eltéphetetlenül. Felesleges a szó, nem kell semmilyen hang, jel, üzenet – semmi sem. Ott zúg bennük az utolsó napok minden mondata, minden ölelése, az utolsó éjszaka, amely gyönyörbe, majd sírásba, aztán megint gyönyörbe és végül megint sírásba fulladt. A reggeli ideges pakolásé, a teljesen ürügyes mozdulatoké, kierőlködött mosolyoké és az egymásra révedésé.

Minden mozdulat és minden mozdulatlanság messziről árulkodik.

Ennyi volt.

Aztán a nő fél karjával mégis körülöleli a férfi nyakát, a melléhez bújik egy fél pillanatra, és határozottan megindul a folyosón. A végén megáll, most, most kellene integetni vagy üvölteni, egy ócska film záróképében odarohanni, a nyakába ugrani – semmi. A kar sem mozdul, csak a tenyerek emelkednek valami intésfélére. Körülöttük kimerevedik az egész világ.

Snitt.

És a nő belép az ajtón egészen új vagy tán egészen régi életébe. A férfi még áll, nézi, nézi a semmit, aztán értelmetlenül kotorászni kezd a zsebében, elindul valami szemlátomást számára is talányos irányba, jön, ömlik, hömpölyög szembe vele a világ.

Céltalanul lapozgatom az újságot. Az utazási hirdetéseken mindenütt mosolygó, ölelkező, önfeledt, boldog párok a föld legkülönbözőbb pontjain.

Vagy nyolcéves lehettem, amikor egy délután az iskolából hazafelé tartva felfigyeltem egy nénire, aki jócskán magasított talpú cipőjében erőteljesen sántítva ment mellettem az utcán. Egy nyolcéves gyerek éretlenségével bámultam hosszasan a furcsa cipőt, mígnem a néni halkan megszólalt: „Öcsi, elesel.” Soha ki nem metszem sötét emlékeimből azt az ötvenkét év előtti szégyent, ami ott porrá zúzott, s amit viselek mindmáig. Hogy egy sérült ember állapota nekem nem volt más, mint érdekesség, furcsaság, hogy nem éreztem: annak a néninek helyrehozhatatlan nyomorúságában milyen különös tapintatra, segítő megértésre lenne szüksége. Lett volna.

Hogy ez most miért is vetődött fel bennem:

Régóta közismert Szekszárdon a polgármester betegsége. Egészen pontosan 2020 novembere óta, amikor is ő maga számolt be erről. Ács Rezső az idegrendszerét megtámadó kór miatt annak kezdete óta nehezen, sőt egyre nehezebben mozog és beszél, ma már segítség nélkül alig képes járni, beszéde nehezen, csak nagy odafigyeléssel kivehető. Megítélése szerint mindez mentális képességeit nem csökkentette, amit vele időnként találkozó ismerősként csak alátámasztanék – de tény, hogy nem vagyok orvos, a személyes benyomásom mégiscsak a személyes benyomásom, ebből alakítok véleményt. Nyilván mindenki ezt teszi, s a vélekedések, úgy tapasztalom, nagyjából két pólus között helyezkednek el:

ad 1.: a polgármester teljesen alkalmatlan a poszt betöltésére, húzzon el sürgősen;

ad 2.: a polgármester valóban súlyos beteg, de ez nem zárja ki alkalmasságát, egyébként meg lehet neki köszönni, hogy így is dolgozik.

Hogy e kettő között ki hol helyezi el saját véleményét és miként teszi vagy nem teszi közhírré, azt mindenki maga mérlegeli, s ez így is van rendjén. Azt pedig, hogy egy beteg ember méltóságához, súlyosan akadályozott voltához, személyiségi jogaihoz hogyan viszonyulunk, a huszonegyedik századi Európában már elég jól körülírták, a mindenféle jogok tengerében szerencsére ez még előkelő helyen szerepel, léteznek jogszabályok és nem rögzített közösségi elvek is, minták és iskolarendszer, amely közvetíti ezt a felnövekvő generációknak, a társadalomban élőknek.

A többi már csak intelligencia, emberség kérdése.

Mindez onnan jut eszembe, hogy az egyik közösségi oldalon a városi közgyűlés minapi üléséről láttam egy vélhetően telefonos felvételt, amelyen a polgármester kerekes segítőeszközével nehézkesen bebotorkál a terembe és elfoglalja a helyét. Hogy ne maradjon az ember kontextus nélkül, arról a posztoló a kép mellé írott véleményben gondoskodik: „íme a néma levente bevonulása”, aki „most meglepően gyorsan »berobogott«”.

Az ember lassan megszokja (ha meg tudja) azt az idiotizmust, gyűlöletet, ember alatti színvonalat, amely folyamként ömlik a közösségi hálón. A poszt szerzője azonban nem egy a tömegből, hanem történetesen a képviselőtestület egyik tagja, a nevét nem vagyok hajlandó leírni. Azt tudom, hogy régóta posztol a témában. Előszeretettel szól „tehetetlen fantom, bujkáló” polgármesterről, akit van, hogy „nem sikerül »behozniuk«” a képviselőtársaknak, korábbi videóban külön felhívja a figyelmet a „bevonulás” és a „kivonulás” pillanataira. Egy alkalommal javaslattal is előáll, hogy alkalmasságát bizonyítandó „segíthetne egy friss videó is, ahol Ács Rezső elmond egy megnyugtató beszédet, sétálás közben.” Előszeretettel kerül idézőjelbe a polgármester tevékenysége: „»járása«”, „»bevonul«”, „»tárgyal«”, utalván szellemesen a városvezető súlyos mozgás- és beszédkorlátozottságára. (Nota bene: ez az idézőjeles ironizálás nem is lenne elvetendő, ha például nevezett képviselő „szépségéről”, „sportos alkatáról”, netán az e posztokból kirajzolódó „intelligenciájáról” akarnánk véleményt mondani – ám mindez éles ellentétben áll a ’mindig a jelenséget, sose az embert’ nagyon is követendő elvével.)

Figyelemre méltó, hogy a betegségen, a tüneteken gúnyolódó bejegyzéseknél újabban ott lobog egy „emberileg megértjük” vagy valami hasonló kitétel, ami nagyjából olyan értékű, mint ha valaki, mondjuk, azt mondja egy nőnek: te büdös kurva, majd ájtatos orcával gyorsan hozzáteszi: de persze tudjuk, hogy nagyszerű anya vagy.

Nagyon nem szeretnék állást foglalni abban a kérdésben, hogy a polgármester alkalmas-e posztjára avagy sem. Azt döntse el ki-ki. De az, hogy a politikai véleményét valaki egy beteg embertársa nyomorúságán való élcelődésbe, gőgös mosollyal odavetett cinizmusba, egy csatornapatkány intellektusát alulmúló jópofáskodásba csomagolja, az minden bicskát ki kell, hogy nyisson bármely jóérzésű ember zsebében – politikai szavazattól teljesen függetlenül.

Az ilyesmi, persze, megtalálja azokat, akik lelkesen tapsolnak s együtt mulatnak a mulattatóval: „városi keselyű állapota meglehetősen híven tükrözi a város szintén nyomorult és nagybeteg állapotát” – jellemzi valaki a videó szereplőjét, „senki nem mer odanézni” és két könnyesen röhögő emotikon a másik vélemény. Hiába, no, tudjuk jól: amíg lószar van, veréb is van. Igaz, nem túl sok, ez a tartalom a lájkokból kikövetkeztethetően szemlátomást csak egy igen szűk klub tetszését nyeri el hosszú ideje – ez azért biztató.

Azt megérti az ember, ha a rohamosan csökkenő Facebook-érdeklődést valaki kattintáscsalogató cikkekkel próbálja felrázni. De érdemesebb talán olyasmivel próbálkozni, ami megüti az emberi szintet. Ami eléri az oly sokat lobogatott európai értékek nívóját. Valami, ami legalább egy kicsit meghaladja a söpredék színvonalát.

Bármily hihetetlen: még mindig van rá kereslet.

(FRISSÍTÉS: Időközben némileg módosult az említett poszt szövege. Lám, semmi sincs hiában az ég alatt.)

„Kit ráz meg egy minaret összedőlése, aki nincsen alatta és nem muzulmán?” – olvasom a hozzászólást egy, a törökországi borzalmakról tudósító videó alatt.

Azon gondolkodom, hogy ezt valaki írta. És bárhol, bármikor szembejöhet velem. És nem fogom tudni, hogy ő az. Csak jön szembe szürkén, mosolyogni fog, magabiztos győzelmeket arat magában, elbújik a többi között, beleolvad a tömegbe, akik látszatra ugyanolyanok lesznek, mint ő.

És én nem fogom tudni.

Elviselhetetlen.