Arra, hogy le lehet rohanni egy egész várost, el is lehet foglalni – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy lehet igyekezni porig rombolni, eltörölni, kiirtani mindent, ami eladdig volt – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy egy nagy múltú, kulturálisan páratlanul gazdag kisváros presztízsét, közösségi erejét, szellemi potenciálját gond nélkül maguk alá gyűrhetik személyes érdekeink, szűk baráti köreink mindenféle ambíciói – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy lehet egy egész várost a saját birtokunknak tekinteni – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy ki lehet egy egész várost zárni a döntési folyamatokból – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy lehet a közéletet gyűlöletre, lejáratásokra, lebegtetett vádakra, mocskolódásra, hergelésre építeni – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy bármikor beletiporhatunk ellenfeleink magánéletébe, méltóságukba, esetenként női mivoltukba, rokonaik, gyermekeik becsületébe, személyiségi jogaiba – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy lehet a súlyosan beteg polgármester állapotát a hatalomszerzés eszközévé tenni, megalázni, gyalázatos viccek tárgyává tenni, személyes világába embertelenül belegázolni a közösség megvetése nélkül – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy ki lehet rúgni mondvacsinált okokkal a kulcsfontosságú intézmények szakmailag bizonyított, elismert vezetőit, csak hogy bosszút álljunk rajtuk – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy mindenkivel el lehet hitetni, hogy a képviselő személyesen maga építette, csomagolta, betonozta, festette fel, füvesítette, dózerolta, tervezte, malterozta, állította a helyére – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy lehet Facebook-posztokkal is intézni a közügyeket, nem pedig érdemi munkával – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy a közösségi hálót gátlástalanul használhatjuk fegyverként, akár egy csimpánz a lángszórót – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy tényleges képviselői munka helyett elég hamis híreket, bánatos kiskutyákat, mesebeli nénikék sosemvolt könnyes köszöneteit posztolni – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy félretett, lesajnált, kudarcot vallott, megnyomorított életű emberek primitív, vérgőzös bosszúéhségére jövedelmezően lehet építeni – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy kirúgással, fenyegetéssel, alaptalan vádakkal el lehet hallgattatni azokat, akik nem értenek velünk egyet – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy lehet önnön nagyságunktól megdicsőülten glóriás tekintettel róni a várost, osztani kegyeinket alattvalóink felé – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy névtelen senkikből neves senkikké válva nem kell visszamennünk oda, ahonnan érkeztünk: a nagy büdös semmibe – de csak ideig-óráig.

Mert utána vissza kell menni, vissza ám.

Történetesen jó ideje tudom, ki Azahriah. Az Azahriah-jelenséggel (miszerint képes három Puskás stadionnyi embert a koncertjére mozgósítani) sem most találkoztam először: tanítványaim a tanúk, hogy még valamikor koraősszel írattam velük „A sulinkba látogatott Azahriah” címmel fikciós riportot.

A zenéjét is ismerem, legalábbis belefüleltem néhány dolgába – kifejezetten hallgatható és kifejezetten nem az én zenei világom. Mondanám, hogy élemedett korom tehet róla, de velem egyidős, jó ízléssel bíró ismerőseim között számosan szeretik, és ez így van jól: nagy baj lenne, ha azt várnánk el, hogy mindenki egyazon gusztusnak örvendjen. Miért haragudjam bárkire, aki krumplifőzeléket eszik, mikor engem a víz is kiver már a nevétől is.

A nyilatkozataival történetesen nem találkoztam, nem is nagyon kerestem azokat. Egyrészt mert eléggé fejvakarásra késztet, hogy egy énekes gondolatait píár-interjúkban elhangzó szavai közvetítsék, másrészt ha fontos, értékes dolgokat hordoz, előbb-utóbb úgyis eljutnak hozzám. Ha pedig napjaink korszerű, 15 perces zsenijéről van szó, akkor úgysincs mit mérlegelni. Ráérek kivárni, melyik lesz.

A minap trollkodtam egy kicsit (eléggé utálom a trollkodást, valójában puszta iróniának szántam, de kinőtte magát – sebaj), hogy fogalmam sincs az előadó kilétéről, ami persze nyilván teljes képtelenség. A közlés azonban tartalmazott egy másik kitételt is, miszerint ebbéli hiányosságomért „sújtson a társadalom megvetése”.

Nem ok nélkül írtam.

Azt megelőzően ugyanis olvastam egy ismerősömnek a saját oldalán tett bejegyzését arról, hogy ő bizony nem tud mit kezdeni ezzel az zenésszel, sem a muzsikájával, egyszerűen nem érti, amit mond, s neki fontos lenne, hogy egy színpadi megszólaló (ő maga színésznő egyébként) legalább érthetően szavakat mondjon-énekeljen. Hozzátette még, hogy persze lehet, hogy az életkora miatt, de ezt gondolja. Nagyjából így hangzott. Intelligensen, indulatok nélkül, a személyes elfogultságot is felvállaló véleményében.

Nagyjából. A bejegyzés ugyanis azóta eltűnt, feltételezem, a posztoló maga szüntette meg a hozzáfűzött kommentekkel együtt. Jó okkal tehette: azt a gyűlölethullámot, köpködést, megbélyegzést és kioktatást, amit ezért a (hangsúlyozom) véleményéért kapott, nem szívesen teszi ki a kirakatba senki. Volt ott a csökött ízlésűtől az ostobáig, a beképzelttől a hogymerieztleírniig, a kivagytehogyig minden, mi szem-szájnak ingere, csak ezzel az egyetlen egy mondattal nem találkoztam: ’Én meg nem így gondolom’.

Elgondolkodtatott ez az indulattömeg, ez a gyűlöletáradás, ez a habzó szájú letorkolás, mely esélyt sem adott arra, hogy valaki másképp vélekedjék, mint a kánon. A szólás-, a vélemény-, a sajtó- meg a mindenféleszabadságért és egyenjogúságért bármikor mártírhalált halni kész szabadságharcosok zengő kórusban agyhalottaztak valakit, aki semmi mást nem tett, mint elmondta az övéktől eltérő személyes meglátását, benyomását. Bizonyára tudta jól, hogy sokak véleményével megy szembe az övé, de tudta azt is, hogy elvehetetlen joga fűződik hozzá.

Legalábbis így hitte.

A közösségi oldal ugyanis nagy úr. Lehetne az Azahriah-jelenséget a Beatles- vs. Rolling, az Illés kontra Omega összetűzésekhez hasonlítani – csakhogy az egy FB nélküli kor volt, azok a viták lezárultak a suliban, a munkahelyen, a kocsmákban, esetleg néhány füles után ki-ki mehetett újragondolni az álláspontját csengő fülekkel.

Ez a huszonegyedik századi felület, a kibertér azonban egészen más. Itt bármikor mindent elsöprő tudássá nőhet az együgyűség, és tehető közröhej tárgyává a józan ész. A háló az egekig emelhet és a föld alá döngölhet, talapzatra állíthat és méltóságától teljesen megfoszthat bárkit, ha elég ügyes a manipuláció, és amíg van kit manipulálni.

Ha minden igaz, Umbert Ecótól származik: „A közösségi hálózatok ostobák egész légióinak biztosítanak megszólalási lehetőséget, akik azelőtt csak a bárban beszélhettek, egy pohár bor mellett, nem okozva kárt a közösségnek. Azonnal letorkolták őket, míg most ugyanúgy véleményt mondhatnak, mint egy Nobel-díjas. (...) Az internetben az a drámai, hogy az igazság birtokosaként tolta előtérbe a falu hülyéjét”. Hát, igen: nagyon nagyra nyílt a terep. Végtelenül nagyra.

Felfogom, hogy egy istenétől, hitétől, ideáitól megfosztott világban mindig szükség van és lesz instant, lehetőleg bármikor eldobható műistenekre – legyen az zenész, politikus, szakács vagy sajtkészítő –, hitként dédelgetett tízperces meggyőződésekre, és jaj annak, aki nem azt hiszi, amit mi. Felfogom, csak nem értem. Hogy miért ’jaj annak’. Milyen magára maradottságok, kiábrándultságok, megtiportságok állhatnak ennyi gyűlölet, szenny és pusztítási vágy mögött?

Gyakran találkozhatni kézről kézre járó, közhelyekkel kitömött posztokkal, amelyek úgy kezdődnek: „Én olyan világban szeretnék élni…” Oda lehetne esetleg az utolsó sorba írni, hogy: ahol jogom, hogy a személyes véleményemért, meggyőződésemért ne küldjenek el az anyám kóchengeres izéjába.

Vagy ahol nem halálos vétség nem ismerni, esetleg (ó, Uram, segíts meg!) nem is akarni megismerni egy éppen aktuális sztárt vagy bárki mást a világon.

Oké, tudom jól, hogy előbb fogunk a Marson sétálni.

A három kislány a Margit-hídnál száll fel a HÉV-re. Talán 18-19 évesek lehetnek, a szófoszlányok alapján iskolai dolgokat ecsetelnek nagy lendülettel. A kitűzött cél egy kis szombat esti lazítás lehet, az öltözék és a kiegészítők legalábbis erre utalnak, nemkülönben a finoman eltartott kisujjak, a kicsit pózos, tiniből felnőttbe tartó billentések. Ketten háttal állnak, egyikük velem szemben, könnyű, de kirívóan finom, nem épp hétköznapi szettben. Gyors fejszámolás: a kosztüm úgy hetvenezer lehet, a Tissot óra kétszáz, A leheletfinom szemüveg vagy egy százas, a királyfi kezébe való cipellők úgy ötven-hetven, a csillanó karlánc mondjuk százhúsz, és, ahogy elnézem, a parfüm, a smink sem éppen Caola. Amint elhaladok mellettük, éppen ő válaszol egyiküknek:

– Na, geci, ez azért elég durva – lebben kristálytiszta hangzókkal, enyhén affektáló hanglejtéssel

Hát, kicsim, ezt éppenséggel ki lehetett volna hozni ötezerből is. Bőven.

Ma a napi hírek között szinte elsikkadt egy sporthír, legalábbis annak egyik részlete. A labdarúgó NB I Ferencváros - Debrecen mérkőzés kezdete előtt ugyanis mindkét csapat játékosai édesanyjukkal léptek pályára. Hogy ki győzött? Huszonkét boldog és büszke anyuka. Lehet, hogy nem ez volt ma a legnagyobb hír, de hogy a legédesebb, az tuti.

Emlékszem,

iszonyú hőség volt azon a pesti lakótelepen, ahol egy földszinti kis italbolt teraszán üldögéltem egy keserves kis napernyő alatt,  már nem tudom, hogy kerültem oda,

egyedüli életben tartóm az a kedvesen hűvös fehér hosszúlépés volt a poharamban és Tarrega éppen fülemben pengő gitármuzsikája,

az a lassú, elegáns, finoman felszegett állú zene kiemelt ebből a bágyadt világból, gyönyörű spanyol lányt öleltem, szigorú-szenvedélyes volt a tekintete és égetett, mint az a hőség

ott azon a kietlen, szombat délutáni lakótelepen, valahol a világ végén, kudarcoktól odakergetve, megrekedve ismeretlen ablakok tömege, forró, szürke, tízemeletes betonerődítmények között,

sehol egyetlen lélek, csak a félmeztelen pultos fiú nézte lecsukódó szemekkel a versenyautók hol zümmögő, hol sivalkodó körözését, előtte egy ventilátor forgatta teljesen reménytelenül a forróságot, ő meg valami újsággal legyezte magát,

a rekkenő hőségben csak a hűtőpult zörgött, kuka csend volt azon a bűzlő lakótelepen, ahol szikkadt növények, kiégett fák sorvadoztak a porban,

az erkélyek regimentjét kifakult napellenzők borították, és ott haldoklott sok száz vagy tán ezer izzadó néma test a toronyházak betonbörtönében,

valahol, a kilencedik emelet táján egy nagydarab férfi cigarettázott  félig behúzódva a szakadt ponyva mögé, aztán a csikkjét egy lassú ívvel belepöckölte a semmibe, elnyűtten nézett utána soká,

és álmos bálna módjára lassan eltűnt a függöny mögött,

és már a spanyol lányt nem láttam akkor, sem az égető szemét, sem a rózsát a hajában,

és akkor arra gondoltam, hogy élni gyönyörű, bár azért elég nehéz, de igazán nehéz csak a meghalás lehet.

A harmincas évek fenti című börleszkjének emlékezetes jelenete, amikor a New York-i operában a zsinórpadlás kötelein menekülve akaratlanul is átrendezik az éppen zajló előadást. Verdi Trubadúrjának bús-füstös cigánytábora így pillanatok alatt a főpályaudvaron találja magát modern Pullmann-kocsik között, miközben a Marx-fivérek ott idétlenkednek a leszakadó díszletvásznakon.

Ez jut most eszembe, amikor is Pesten egy kávézóban ücsörgünk, és várjuk, hogy az Operában ma este mit fognak játszani. Nekünk ugyan a Mayerling című balettre van jegyünk, de épp most olvasom, hogy majd napközben értesítenek az előadás sorsáról. Ez persze várakozással tölt el, hiszen a héten az operai sztrájk miatt játszották már a Hunyadi Lászlót a Don Giovanni díszletei között, gondolom, elénekelték, hogy "országunk élni fog, mert Leporello nagy király", vagy valami ilyesmi.

A feleségem kreatív, mint mindig, felteszi, hogy a Mayerlingben Vetsera Mária szerepét esetleg Ókovács Szilveszter táncolja - hát, nem tudom, ma este meddig terjed majd a toleranciám. 

Jól el is röhögnék ezen, ha közben nem úszna be a gondolat, hogy a történelmi falak között a gyalázatos módon kinevezett pártlohollár előtt olyan óriások igazgatták kultúránk egyik koronagyémántját, mint Erkel Ferenc, Gustav Mahler, Petrovics Emil vagy Szinetár Miklós.

De beúszik, és rájövök, hogy e hajdani börleszk reinkarnációján nemhogy röhögni, lassan sírni sincs kedvem.

EPILÓGUS

"Sajnálattal tájékoztatjuk tisztelt közönségünket, hogy a Magyar Állami Operaházban ma este 19.00 órás kezdéssel meghirdetett Mayerling című balettelőadás elmarad. A megváltott jegyeket az intézmény ajándékkártya formájában visszaadja vagy a jegyek értékét visszatéríti."

Tanácstalanul és kissé kelletlenül botorkálok a drogériában. Élőhelyemnek éppenséggel nem tipikus része, a hosszú gondolasorok között jó ideje tévelygek csüggedten, a szemetes zsák már megvan, a kézmosóra negyedórás bóklászás után találtam rá, nagy nehezen felfedezem a tusfürdő lelőhelyét is. Sokáig nem fogok most sem válogatni, a harmadik suttyomban kinyitott flakonnál többet nem óhajtok megszaglászni, ennyiből ki kell, hogy kerüljön a győztes. Évtizedekkel túl vagyok már azon, amikor minden sikerek egyik első lépésének a különböző dezodorokat, tusolókat, atombomba hatótávolságú pacsulikat tekintette az ember. Hiúságom ugyan mit sem csökkent, de a tökörészésre már nincs időm.

Mellettem fiatal hölgy válogat. A polcot nézegetve épp a látókörömben van, szürke, semmitmondó, kicsit sehova sem néző nő, egyenesre vágott, meglehetősen stílustalan hajjal, divatja múlt kiskabátban. Magam sem értem, mi hívta fel a figyelmemet rá, aztán rájövök, hogy a férfi dezodorok közti matatás okán gyulladt ki a piros lámpa, az is halványan. Eltévedhetett? Ma valahogy még a szokásosnál is lassabban jár az eszem kereke, másfél perc is lehet, mire rájövök: nyilván nem magának keresi. Módszeresen szedegeti le a tubusokat: fedél kinyit, orr közel visz, hátoldal elolvas, ár megnéz, flakon visszatesz. Egymás után, szinte gépiesen, időnként egy-egy rezzenésnyi, alig észlelhető fintor, ajakbiggyesztés, szemöldökfelhúzás jelzi a véleményt. A soros tusoló mindig pontosan visszakerül a helyére, a szürke világ szürke marad körülötte, amit az új fedélnyitás sem vált színesebbre.

Én még bíbelődöm a címkékkel, ne legyen túl sportos, ne legyen benne homok vagy mi a szentszar, mint múltkor, lehetőleg ne legyen oposszumlehelet szagú se, amikor valahol az érzékelés peremén megszűnik az eddigi flakoncserélő algoritmus. Önkéntelenül odanézek. A kezében egy százhuszadik tusfürdő, és már a sokadikat szippantja kis lyukon keresztül.

És megtörténik a varázslat.

Az iménti szürke kis egér helyébe valami egészen más lényeg lép, a teremtés leggyönyörűbb csodája: a NŐ. Látni lehet: minden zsigerét megmozdítja, amit magába szív, megérzi benne a kedves bőrét, a mozdulatot, ahogyan fejét a vállgödrébe túrja, a férfitestet, aminek gyönyörűsége talán tegnap, talán évekkel ezelőtt belerobbant az életébe, elméjébe, szerveibe, hogy most, mint a mesebeli lámpásból a legkedvesebb dzsinn, egy kis műanyag flakonból előteremjen, mert előteremti a női lélek, a vágy, a természet szépséges ősereje.

Beleteszi a kosárba.

Éppen hogy érinthető a mosoly, amivel indulás előtt még végigsimogatja.

Nagyon gyorsan előrebocsátom: ez a hülye cím szántszándékkal ilyen színvonaltalan és ostoba.

Csak mint lehetséges alternatívát szerettem volna felmutatni egy másik, kirívóan korlátolt címmel szemben. Kész a Tudásközpont, melyben művelődni és szoptatni is lehet – olvasható szép kövér betűkkel a tudósítás fölött, amely az átadás előtt álló szekszárdi közgyűjtemény-komplexumról lenne hivatott jó híreket közvetíteni. Az írás valóban biztató fejleményeket sorol, a cikk tényleg hívogató, de a címet látva földbe gyökerezik az ember lába.  

A rutinosabb olvasóban pedig igen rossz érzések kelnek: hátha pontosan ez volt a cél ezzel a bornírt címmel. A meghökkentés, a leheletfinom, pihe-puha megbotránkoztatás.

Mert ma, a nyomtatott sajtó csendes haláltusája és a digitális hírcunami világában valahogy el kell adni azt a nyomorult cikket. A klikkelés hozza a bevételt, rá kell venni valahogy a szerencsétleneket, hogy kattintsanak egy olyan teljesen érdektelen írásra, mint ami a megnyíló Tudásközpontról szól, és ma, amikor egy ZiL-differenciálművet is csak méhszájig érő dekoltázzsal lehet eladni, muszáj találni valamit, ami odaviszi a nyájas olvasói szemeket.

Ne morfondírozzunk azon, hogy a címbeli szoptatás szó mérnöki pontossággal történt kiválasztása a bibliotékának a cikkben is vázolt otthonosságát (például a nagyon is üdvözlendő baba-mama szobának kialakítását) illusztrálja. A tudósításból még számos hasonló, s az említettnél talán lényegesen többeket érintő lehetőség is kínálkoznék bizonyíték gyanánt. Nem. Ehhez túl öreg motorosok vagyunk a pályán, főképp, ha a cikk környezetét is elég jól ismerjük. A bulvár egyik legfőbb eszköze az intimitások, legkiváltképp a testi intimitások felemlegetése, ha bír jelentőséggel, ha nem. Hívószó bőven akad, s ha a téma maga is felkínálja oktalanul, egyszerűen kihagyhatatlan. Hiszen a ’szoptatás’ hangsor könnyen felidéz még ezt-azt, uccu, címlapra vele.

És lám, a téma „nagyot megy”. Bár a könyvtárigazgató még csak úgyszólván igazolhatatlan önuralommal vonta össze szemöldökét mindösszesen, a hozzászólások már a legkevésbé sem bánnak kesztyűs kézzel a Citrom-díjas címalkotással. A felháborodás jelentős, szaporodnak a hozzászólások, sorjáznak a mémek – a címalkotó pedig dörzsölheti markát: pörög a cikk, viszik, mint a cukrot.

Nagy kérdés, hogy megéri-e, érdemes-e a könyvtárosok és a levéltárosok több évtizedes küzdelmének eredményét, a másik oldalon pedig az anyaság egyik legcsodálatosabb ajándékát ilyen (ne legyünk naivak) kattintásvadász provokáció tárgyává tenni.

S főleg így.

Mert ha már mindenképpen az instant hatásra gyúrunk, lehetnénk kicsit igényesebbek. Ha bulvár, legalább legyen benne blikkfang, ügyesség, amire még a magamfajta sznob, szőrszálhasogató álértelmiségi is csettint a nyelvével. Messze nem vagyok prűd, épp ellenkezőleg – szívesen szolgálok tanácsokkal. Lehetett volna például ez is a cím: Szoptatéka a kultúra szolgálatában. Vagy: A mellbőség zavarával sem küzdenek majd az olvasók. Esetleg: Dudásközpont a Tudásközpontban. Vagy bármilyen más lelemény, humor, akármi. Ha már ragaszkodunk a bunkósághoz, legalább a formára ügyeljünk – ezt már Cyrano is elmagyarázta az őt kifigurázni akaró fajankónak.

Rég hallottam valakitől: „Ha már mindenképpen szart akarsz közzétenni, legalább kössél rá nyakkendőt. Szar marad, az igaz, de mégiscsak intelligensebbnek hat. Nem igaz?”

De.

Van egy játékom. Tulajdonképpen nem is túl ötletes, mindenesetre vagy egy emberöltő óta művelem. 

Hogy van?

Az egész onnan indul, hogy világéletemben együttérzéssel viseltettem a pénztárosok, jegyszedők, eladók, pultosok, ablak mögötti ügyintézők, egy szóval a hivatásos magányosok iránt. Előttük végeláthatatlan, soha el nem fogyó embertömeg, a láthatárig kúszó sor, amelyből percenként kilép egy szürke kabát, egy rágógumizó száj, egy borgőzös lehelet, egy felvarrt dekoltázs, és te egy életen keresztül hajtogatod ugyanazt, kedvezménykártya?, tízesapró?, milyenügyben?, aztán a kabát, a rágó, a piaszag, a műmellek eltűnnek az ember- és világűrben.

Kegyetlen sors. Te ott ülsz, óráról órára, hétről hétre, évről évre egyre inkább senki leszel, a legsenkibb senki, hiába vibrál a homlokod mögött a neveletlen fiad, a zsörtölődő feleséged, a pasid, aki novemberben lelépett azzal a kurvával - te A Senki vagy, legjobb esetben egy száj, ami kérdez vagy közöl, egy kézfej, ami elvesz meg odaad.

Ezért kérdezem évtizedek óta, ha odaérek elé: Hogy van?

Régi gyakorlat és kiváló kísérlet. Mert egy idő után észreveszed az azonosságokat. Hogy az Alföldön, bármerre mégy, tízből kilencszer jaj, kedvesem, hát lehetnék jobban is, a Dunántúlon köszönöm, jól, és ön?, faluban legalább öt szó, városban maximum négy, külföldön elnéző mosoly az akcentusodnak. De mindannyiszor valami finom, üde szellő, halvány melegség vagy valami ilyesmi, és egy pillanatra két nyamvadt szótól kibillen az emberpusztító, gigászi fogaskerék.

Egyetlen helyen vagy biztos kudarcra ítélve: a Nagykörút mentén hat-hét kilométeren belül, bármelyik irányba is indulj . Az elutasításnak nincs annyi színe, variációja, árnyalata, ami itt felsorolható lenne. A kis hölgy dermedten néz, látom, hogy a tekintete egy pillanatra a pánikgombot keresi. A pultos pali visszakérdez, mi lesz a vége, hogy nős vagyok-e? , a békávés asszony morog valamit, és látom, hogy újra kell számolnia, a kávésnő semmit nem válaszol, ő a nemhallásba menekül.

Szabadulni akar ebből a lehetetlenségből, hogy itt most valaki megpróbálja áttörni az Örök Törvényt, vissza szeretne menekülni A Senki bőrébe, a biztos páncélba, amely megóv mindentől, ami emberi, tehát abszurd, tehát veszélyes.

Pokoli világ.

Tényleg: hogy lehetnek...?