Emlékszem,

iszonyú hőség volt azon a pesti lakótelepen, ahol egy földszinti kis italbolt teraszán üldögéltem egy keserves kis napernyő alatt,  már nem tudom, hogy kerültem oda,

egyedüli életben tartóm az a kedvesen hűvös fehér hosszúlépés volt a poharamban és Tarrega éppen fülemben pengő gitármuzsikája,

az a lassú, elegáns, finoman felszegett állú zene kiemelt ebből a bágyadt világból, gyönyörű spanyol lányt öleltem, szigorú-szenvedélyes volt a tekintete és égetett, mint az a hőség

ott azon a kietlen, szombat délutáni lakótelepen, valahol a világ végén, kudarcoktól odakergetve, megrekedve ismeretlen ablakok tömege, forró, szürke, tízemeletes betonerődítmények között,

sehol egyetlen lélek, csak a félmeztelen pultos fiú nézte lecsukódó szemekkel a versenyautók hol zümmögő, hol sivalkodó körözését, előtte egy ventilátor forgatta teljesen reménytelenül a forróságot, ő meg valami újsággal legyezte magát,

a rekkenő hőségben csak a hűtőpult zörgött, kuka csend volt azon a bűzlő lakótelepen, ahol szikkadt növények, kiégett fák sorvadoztak a porban,

az erkélyek regimentjét kifakult napellenzők borították, és ott haldoklott sok száz vagy tán ezer izzadó néma test a toronyházak betonbörtönében,

valahol, a kilencedik emelet táján egy nagydarab férfi cigarettázott  félig behúzódva a szakadt ponyva mögé, aztán a csikkjét egy lassú ívvel belepöckölte a semmibe, elnyűtten nézett utána soká,

és álmos bálna módjára lassan eltűnt a függöny mögött,

és már a spanyol lányt nem láttam akkor, sem az égető szemét, sem a rózsát a hajában,

és akkor arra gondoltam, hogy élni gyönyörű, bár azért elég nehéz, de igazán nehéz csak a meghalás lehet.