Nagyon gyorsan előrebocsátom: ez a hülye cím szántszándékkal ilyen színvonaltalan és ostoba.

Csak mint lehetséges alternatívát szerettem volna felmutatni egy másik, kirívóan korlátolt címmel szemben. Kész a Tudásközpont, melyben művelődni és szoptatni is lehet – olvasható szép kövér betűkkel a tudósítás fölött, amely az átadás előtt álló szekszárdi közgyűjtemény-komplexumról lenne hivatott jó híreket közvetíteni. Az írás valóban biztató fejleményeket sorol, a cikk tényleg hívogató, de a címet látva földbe gyökerezik az ember lába.  

A rutinosabb olvasóban pedig igen rossz érzések kelnek: hátha pontosan ez volt a cél ezzel a bornírt címmel. A meghökkentés, a leheletfinom, pihe-puha megbotránkoztatás.

Mert ma, a nyomtatott sajtó csendes haláltusája és a digitális hírcunami világában valahogy el kell adni azt a nyomorult cikket. A klikkelés hozza a bevételt, rá kell venni valahogy a szerencsétleneket, hogy kattintsanak egy olyan teljesen érdektelen írásra, mint ami a megnyíló Tudásközpontról szól, és ma, amikor egy ZiL-differenciálművet is csak méhszájig érő dekoltázzsal lehet eladni, muszáj találni valamit, ami odaviszi a nyájas olvasói szemeket.

Ne morfondírozzunk azon, hogy a címbeli szoptatás szó mérnöki pontossággal történt kiválasztása a bibliotékának a cikkben is vázolt otthonosságát (például a nagyon is üdvözlendő baba-mama szobának kialakítását) illusztrálja. A tudósításból még számos hasonló, s az említettnél talán lényegesen többeket érintő lehetőség is kínálkoznék bizonyíték gyanánt. Nem. Ehhez túl öreg motorosok vagyunk a pályán, főképp, ha a cikk környezetét is elég jól ismerjük. A bulvár egyik legfőbb eszköze az intimitások, legkiváltképp a testi intimitások felemlegetése, ha bír jelentőséggel, ha nem. Hívószó bőven akad, s ha a téma maga is felkínálja oktalanul, egyszerűen kihagyhatatlan. Hiszen a ’szoptatás’ hangsor könnyen felidéz még ezt-azt, uccu, címlapra vele.

És lám, a téma „nagyot megy”. Bár a könyvtárigazgató még csak úgyszólván igazolhatatlan önuralommal vonta össze szemöldökét mindösszesen, a hozzászólások már a legkevésbé sem bánnak kesztyűs kézzel a Citrom-díjas címalkotással. A felháborodás jelentős, szaporodnak a hozzászólások, sorjáznak a mémek – a címalkotó pedig dörzsölheti markát: pörög a cikk, viszik, mint a cukrot.

Nagy kérdés, hogy megéri-e, érdemes-e a könyvtárosok és a levéltárosok több évtizedes küzdelmének eredményét, a másik oldalon pedig az anyaság egyik legcsodálatosabb ajándékát ilyen (ne legyünk naivak) kattintásvadász provokáció tárgyává tenni.

S főleg így.

Mert ha már mindenképpen az instant hatásra gyúrunk, lehetnénk kicsit igényesebbek. Ha bulvár, legalább legyen benne blikkfang, ügyesség, amire még a magamfajta sznob, szőrszálhasogató álértelmiségi is csettint a nyelvével. Messze nem vagyok prűd, épp ellenkezőleg – szívesen szolgálok tanácsokkal. Lehetett volna például ez is a cím: Szoptatéka a kultúra szolgálatában. Vagy: A mellbőség zavarával sem küzdenek majd az olvasók. Esetleg: Dudásközpont a Tudásközpontban. Vagy bármilyen más lelemény, humor, akármi. Ha már ragaszkodunk a bunkósághoz, legalább a formára ügyeljünk – ezt már Cyrano is elmagyarázta az őt kifigurázni akaró fajankónak.

Rég hallottam valakitől: „Ha már mindenképpen szart akarsz közzétenni, legalább kössél rá nyakkendőt. Szar marad, az igaz, de mégiscsak intelligensebbnek hat. Nem igaz?”

De.