Édes Sziliapu, tudod, az a baj, hogy egy hónapja már, hogy nem tudtam sírni. Csak jövök-megyek, botorkálok jobbra-balra, kereslek mindenhol, forgatókönyvekben, üzenetekben, az emlékezet polcán mondataidban, a hangoddal a fülemben – semmi. Zsuzsi is csak néz engem, és aggódva ingatja a fejét, tudja jól, hogy nem jó ez, se nekem, se neki, se senkinek. De nem szól.

Tudod, én akkor másnap elmentem Dunaföldvárra. Oda, ahol a Szilapum lettél. Ahhoz a fogorvosi rendelős, düledező házhoz, ahol negyven éve egy dr. Sződy Szilárd nevű szakállas fazon (a minisztériumból!) a színjátszótáborban a versmondókat igazgatta. Ahol a házat még azon a nyáron lebontották, de az egyik kapupántja egy magányos kőoszlopon valamilyen csoda folytán máig túlélte a történelem viharait. Ahol olyan óriásokkal szívhattunk egy levegőt, mint Máté Lajos, Keleti István, Montágh Imre, Ács János. Ahol holtig, sőt azon túl is tartó barátságok és jóval csekélyebb szavatosságú szerelmek születtek.

Én ott merültem bele sokadmagammal együtt abba a gyönyörűségbe, hogy neked inni lehet és kell minden szavadat, mert minden mondatod a Mindenséget nyitja meg, elrepít a Végtelenig, s hoz a Józan Valóságba vissza. Mert színházat, előadást, művet teremteni nem lehet másképp, csak ha a Végtelenig akarsz elhatolni, de a lábaid mindvégig a Józan Valóság talaján maradnak.

Ez az a szigorú és megkerülhetetlen paradoxon, amit egész életemben tanultam tőled. És te tudtál minden szabályt, minden rezdülést, minden aranyfüst-réteget, amit birtokolnia kell annak, aki színpadra, pódiumra akar állni. Gondolom, van még olyan ember, akinek ekkora műveltség van a birtokában, mint amit te építettél fel magadban, de olyan, akinek nagyobb volna, egyszerűen nem lehet. A legapróbb gesztustól, hangsúlytól, a színpadi jelenlét akármelyik nanoszkopikus részecskéjétől egyetlen instrukcióban el tudtál jutni az emberi kultúra bármely zugához az ősidőktől perceinkig, hogy az ember csak szégyellte magát lesütött szemmel, amiért volt pofája úgy színpadra állni, hogy ezt eddig soha még csak nem is hallotta.

Aztán amikor valamivel később az SZFMH-beli, általad vezetett Versmondó Stúdió előadása után Kukorelly Endre megkérdezte, hogy melyik színházban játszom, elpirulva, de boldogan nézhettem rád, mert tudtam, hogy ezt az akkor nekem olyan fontos, boldogító mondatot egyedül neked köszönhetem. Mint mindent, az egész esztétikámat, ha lehet nekem ilyenem. Hogy ha valami fogalmam lehet a dramaturgiáról, értelmezésről, ívekről, súlypontokról, váltásról, azt csakis tőled kaphattam.  Hogy negyven évig minden darabomhoz közöd volt, hogy bármikor, ha, megakadtam, képes voltál a lakásodban vagy Szekszárdra utazva engem rendezni, miközben a Rádiószínházban Kossuth-díjas színészek próbái közé kellett beillesztened az én kezdetleges, csetlő-botló próbálkozásaimat. Hogy a kezed nyomán megtanulhatta az ember, hogyan tud a démonjaitól, poklaitól a pódiumon megszabadulni és hogyan formálhat anyagot élete gyönyörűségeiből. Hogy a halk, kicsit reszelős, de apaian átölelő hangod mindig ott volt a telefon végén, ha kellett.

Mert kellett, mindig nagyon kellett.

Aztán tavaly, amikor pont a nyolcvanadikon veled vacsoráztunk a Fanyűvőben és te elindultál, mert a Tüske már vélhetően nagyon várt otthon, akkor én elég geil módon, maníros műromantikával, amit te a legjobban utáltál mindig, szóval akkor jó sokáig néztem utánad. Nem tudom honnan, de tudtam, hogy utoljára. Ezt valahogy megérzi az ember. S ahogy a következő hónapokban egyre soványabbak lettek a válaszaid, úgy egyre inkább nem is akart kérdezni már az ember semmit sem. 

Augusztus elseje óta meg már nem is tud többet. És azóta csak a ténfergés, bolyongás, mert nem, nem tudom kisírni, de helyre tenni sem.

Egészen tegnap estig. Mert egy kerti buliban vagy húszan énekeltünk Ocho Machót, hogy a seggünk repedt szét, azt, hogy jó, jó, jó, jó, de jóó nekem, hogy vaagy nekem.

Én legalábbis így énekeltem. Mert pont felnéztem az égre, ahol gyönyörű, habos esti felhők lépdeltek nagy fenséggel a Duna felé, és akkor tényleg és valóságosan megláttalak. Ott ültél az egyik aranyszegélyű felhő szélén, szikáran, szigorúan és végtelenül megölelni valóan ott ültél, nem szóltál semmit, csak néztél előre úgy, ahogy mindig szoktál, amitől élni lesz kedve mindenkinek, aki csak lát téged, és mentél csendesen, méltósággal, felhőháton tovább.

És akkor végre sírni kezdtem. Titokban, belül, hiszen nem tartozik az a világra, de felszabadultan, rázkódó zokogással végre sírni kezdtem.

Örömömben.

Mert láttam, és most már tudom, és most már életem utolsó másodpercéig tudni és érezni fogom, hogy vagy, igen vagy, mert az nem lehet, hogy te ne legyél, neked lenned kell, „különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”.