1

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy' szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

Rekordsebességgel söpört végig Magyarországon Kiss László úszó szövetségi kapitány ügye. Ahogy az lenni szokott, kis hazánk pillanatok alatt két, acsarkodó térfélre oszlott. Az egyik oldalon kerékbetörést, nyilvános főbelövést, a másikon vezeklést, a világon egyedülálló sporteredményeket emlegetnek – nyilván egyiket sem véletlenül. A megosztottság legpregnánsabb tünete, hogy „békeidőben“ szélsőségesen szemben álló politikai megmondók kerültek hirtelen egy csónakba, ugyanakkor régi elvbarátok üzengetnek egymásnak korholóan.

Én azonban, bár lelkes szurkolótípus vagyok, valahogy elvesztettem a fonalat.

Tanácstalanságom egyik (történetesen kisebbik) oka, hogy bár lassan (vagy tán nem is olyan lassan) élemedett korúnak számítok, a hirtelen középpontba került eset két évvel születésem előtt történt, ötvenöt éve, így kétségesnek vélem, hogy a mából nézve tisztán megítélhető egy ilyen tett (mert pontosan mi is a tett? de pontosan ám!), és levonhatók belőle mai konzekvenciák.

Értetlenségem jelentősebb kiváltója ugyanakkor az a kérdés, amely épp huszonnégy órája zakatol bennem, és úgy vélem, a kapitány lemondásával nyerte el teljes jogát.

Kinek az érdeke?

Kinek az érdeke, hogy a hajdani bűncselekmény, amely ugyan nem szerepelt folyamatosan címoldalakon, soha sem volt titkosnak tekinthető, s a fél évszázad során még egy gyengén motivált könyvtáros is előáshatta volna egy álmos délután alatt, most hirtelen mintha a semmiből, ólomajtók rejtekéből perdült volna a nyilvánosság fényszóróinak tüzébe. (A Privátkopó.hu ugyan tett egy gyenge kísérletet a „most jutott a tudomásunkra“ fordulatával, de erről nehéz eldönteni, hogy ironizáltak vagy tényleg hülyének nézik a földgolyót.)

Kinek az érdeke, hogy ez a bűncselekmény 660 hónappal (kb. 20 000 nappal) a megtörténtét követően éppen három hónappal a Hosszú Katinka-affér után és éppen három hónappal az olimpia kezdete előtt kerül a felszínre?

És legvégül: kinek az érdeke hogy ezt a kézenfekvő kérdést a témával kapcsolatban az elmúlt (igen forgalmas) huszonnégy órában jószerivel senki sem feszegette?

Ha ne adj' Isten mindez valaha is kiderülne, úgy hiszem, vele együtt sok más kérdés is tisztázódnék az úszósportot (és meglehet, hogy általában véve a honi sportot) illetően.

Bár egyre kevésbé vagyok biztos abban, hogy valóban tudni szeretném.

"A harmadik, még szökésben lévő reptéri merénylő a tavaly Magyarországon keresztül Belgiumba érkező Najim Laachraoui lehet."

A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek gazdag színházi világában szép számban találkozhatott a közönség pódiumra szánt produkciókkal, előadóestekkel. A költészet világa, a verses műsor színész és közönsége számára egyaránt más dimenziót, különös-csodálatos közeget, intim atmoszférát teremtett mindig is ezekben a produkciókban. Az ábrázolással szemben nagyobb teret nyerő kifejezés rendkívül intenzív munkát igényel az előadótól, ugyanakkor példátlanul erőteljes hatást képes gyakorolni a befogadóra. Nem véletlen, hogy e korszak színészóriásai, Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Mezei Mária vagy a csak e műfajban alkotó, de ott klasszikussá emelkedő Jancsó Adrienne, Horváth Ferenc legendás előadóestek sorát hagyták emlékül az utókorra. Magam a valahai szekszárdi „művház” oly kiváló Ady-bérlet sorozatában még gyerekként-fiatalként láthattam és nyűgöződhettem le mások mellett Tolnay Kláritól, Major Tamástól, Haumann Pétertől, aztán már felnőttként csodálhattam például a Jordán-Sebő duó József Attila-előadását.

Nem véletlen, hogy igen nagy volt a boldogságom, amikor a szekszárdi Babits Kulturális Központ tavaly kelt programtervében felfedeztem Bálint András Radnóti-estjét. Egyrészt megörültem, hogy a műfaj annyi kihagyás és kimúlás után talán-végre visszatér e falak közé, másrészt boldog voltam, hogy Pestre utazás nélkül láthatom ezt a majd’ évtizede ismert és azóta áhított darabot – hálámat tehát kétszeresen is megelőlegeztem a szervezőknek.

Meggyőződésem: nem ők tehetnek arról, hogy jókora csalódottsággal távoztam, s gyanítom, nem voltam egyedül ezzel.

Darabot írtam az imént, hiszen e műfajban nem szokatlan, hogy a statikus pódiumi létet „előíró” versmondás és a színház háromdimenziós volta ötvöződik. Erre utaltak a darab Radnóti Színházban készült képei, de ezt előlegezték Bálint András szavai is a műsorfüzetben: „Az est folyamán Radnóti versek, naplórészletek, levelek, korabeli újságcikkek, törvények szövegei hangzanak el, de elmondok néhány saját történetet is. A közönség körbeül, egy térben vagyunk, együtt gondolkodunk.” A „körbeülés” természetesen képletes is lehet, hiszen a közönség lélekben is körbevehet egy erőteljes, kiváló produkciót, így a kezdés előtt nem volt nehéz amúgy is jókora várakozásomnak felülmúlnia gyanakvásomat, amikor a rendezvényteremnek a közönséghez képest úgy egy méterre emelt színpadán egy mikrofon-kotattartó-dohányzóasztal kissé szocreál-fílingű kombója várta az előadót – ettől még megtörténhetett volna a csoda.

De nem történt meg.

A túl érzékeny befogadót (várakozás és Kossuth-díj ide vagy oda) már az első pillanatban zavarba hozhatja a „játszó” meglehetősen szokatlan közlés- és játékmódja: miközben a „dikciót” (levél- és naplórészleteket, vallomásokat, tudósításokat) halljuk, az előadó folyamatosan „kiszól”, és leírja azt a (Radnóti Színpadon még megvolt) teret, díszletet, amelyben elvileg játszana, szóban jelzi a kellékeket („itt sok boríték közül kiveszek egyet”), a néző meg megpróbálja elképzelni az omlett ízét, aminek a receptjét épp most mondták be.

A kottatartó szerepe is világossá válik: a műsorrend kerül rá, ami szemmel láthatóan nem kis pluszfeladatot ró az előadóra, a szövegrészek közt jókora pauzák jelzik: van küszködés a szemüveg igazolatlan távollétének köszönhetően.

Itt most előírásszerűen a szerkesztést, a felépítést kellene ecsetelni, de ezúttal esélyünk sincs arról véleményt mondani: a kézben tartott lapok időnként olvasatlanul kerülnek a stósz aljára: az előadó (úgy fest) erőst „húzza az anyagot” menet közben.

És még mindig lehetne, ha nem is csodálatos, de legalábbis majd’ kiváló előadás, ám a javarészt felolvasott textus hemzseg a szöveghibáktól, a kisebb számú fejből mondott versekben pedig jókora hatáspauzák(nak látszó csöndek) árulkodnak bizonytalanságokról. És itt még mindig győzhetne a névnek, kornak, életműnek szóló tisztelet, a mindenkire ott leselkedő fáradtság iránti empátia, de az addig egyenes időrendben haladó játék olyan egykettőre ér véget a Levél a hitveshez után, hogy a tapsot követő közönségfényben jól érzékelhető: nem egyértelmű, hogy most szünet jön, vagy vége van, egy előttem ülő hölgy bizonytalanul meg is kérdezi: „Ennyi...?”

Kiderül: ennyi.

Én ekkor esküvel pecsételve megfogadom, hogy bennem felvetődött bajságaimat örökre elhallgatom, a kertünkben, hátul, egy nagy kő alá még az éjjel elásom, hiszen tényleg: mégis mit képzelek, hogy jövök én, a senki ahhoz, meg amúgy is jól tudom, hogy én a kákán is minduntalan csak a csomót... Ám a folyosón a legelső ember, régi barátom, akinek igen finom esztétikájáról rég módom volt már meggyőződni, megkérdezi tőlem: „Te. Nagy illetlenség ilyenkor azt a szót említeni, hogy: hakni...?”

Nem válaszolok. Sajnálom az igen kiváló előadót, sajnálom közönségének azt a (remélem, elenyésző) részét, amely ugyancsak hiányérzettel távozott, de mindenekelőtt és a legjobban sajnálom a pokolian méltatlan sorsú szerzőt, egyik legkedvesebb honfitársamat, tanítómat, Radnóti Miklóst.

Nem volt jelen. Sem az emléke, sem a varázslata. Nagy kár.

(Radnóti-napló – Bálint András-est. Szekszárd, Babits Mihály Kulturális Központ, 2016. március 16.)

A Némó nyomában című rajzfilm legutolsó jelenetében az akváriumi halak szökni próbálnak.

Már hónapok óta szervezik, bevetik minden tudásukat, leleményüket, hogy megszabaduljanak nyomorult helyzetükből. Mikor már minden veszni látszik, egyiküknek támad egy óriási ötlete. Elrekesztik a tisztítóberendezést, aminek nyomán az akváriumban rövidesen pokoli állapotok keletkeznek: a víz förtelmes lesz, az algák belepnek mindent, a gyanútlan tulajdonosnak pedig nem marad más választása, mint a nagytakarítás. Ehhez azonban kis nájlontasakokba egyenként ki kell telepítenie a halakat. A becsomagolt halak ekkor kitörnek, zacskóikban végiggurulnak a városon, egészen a szabadságot jelentő óceánig, ahol a vízbe vetve magukat, boldogan néznek körül az őket körülölelő kékségben  – zacskókba zárva.  Valamelyikük megszólal: „Jó. És most?”

 Tényleg, kollégák. És most?

"Végül, azért szögezzük le, hogy a német demokrácia mégiscsak a maga konszolidált módján teljesít: miközben az európai menekültáradat túlnyomó része Németországban landolt, nem kerülhet kormányra sem egyedül, sem partnerrel az AfD, nem kapott többséget, nem végzett első helyen. Más országokban menekültek jelenléte nélkül is ennél sokkal erősebb a szélsőjobboldali mozgalom, Franciaországtól Szlovákiáig. Ilyen módon bár a német társadalom is polarizálódik és érezni a hatását a menekültvitának, messze nem olyan szélsőségesen reagált, mint hasonló helyzetben más európai szavazóközösségek tették volna."  (Index, 2016. március 14.)

„Viszontlátásra, herr Rosenberg! Egyébként... Hitler úr müncheni puccsa kudarcba fulladt. Hehe... Az egész ügy óriási fiaskó volt, hehe... Herr Hitler és a bandája alaposan alábecsülte a német demokrácia erejét! Viszontlátásra, herr Rosenberg!” (Ingmar Bergman: Kígyótojás – zárójelenet, 1977)

„Amikor az orrunk alá dörgölik, hogy bűnös nemzet vagyunk, s hogy nem néztünk szembe a múltunkkal, akkor tekintsük ezt a filmet az egyik legragyogóbb tükörnek. Ettől is fényesedhet Magyarország. Köszönjük az alkotóknak!”

(Gacsályi József hozzászólása a Facebookon)

A hetvenes évek Tolna Megyei Népújsága, majd országos lapok munkatársai: Virág F. Éva író-újságíró és Komáromi Zoltán fotóriporter alapította 1990-ben a Konyhaművészet című, akkoriban úttörő és később iskolateremtővé váló magazint. A Magyar Keres­kedel­mi és Ven­déglátó-ipari Múzeum tavaly a tizenhat éven át megjelenő lapban publikált olyan nagynevű művészek ételfotóiból hívott életre kiállítást, mint Eifert János, Jung Zseni, Komáromi Zoltán, Balázs Péter, Csíkszentmihályi Márton, Máté Gábor, Patyi Árpád.

A képekre varázsolt ételköltemények gyűjteménye most Szekszárdra látogat: a Wosinsky Mór Megyei Múzeum Megyeházi kiállítótermében március 1-jén (kedden) 15 órakor Heimann Zoltán borosgazda az alapító-főszerkesztő, Komáromi Zoltán jelenlétében nyitja meg azt, és Ódor János Gábor, a múzeum igazgatója ajánlja a nagyközönség figyelmébe.

A képeket április 24-éig nézegethetjük a Vármegyeházán.

Alig leplezhető, izgatott örömmel olvasom, hogy ünnepségsorozat kezdődik az Alaptörvény 5 éves évfordulójára.

Abban reménykedem ugyanis, hogy a módosítások megünneplése is részét képezi a rendezvénysornak, és akkor négy évig nagykanállal eszünk.

Kilenc éves voltam, amikor egy nyár végi délelőttön a Városgazdálkodási Vállalat ebédlőjében ki kellett kerülnöm egy asztalt, amelyet vagy tíz bácsi állt körül, és amelyen egy VEF táskarádió állt. A bácsik rezzenéstelen arccal álltak, miközben a készülékből valami artikulálatlan üvöltésféle hallatszott. És akkor azt mondta az egyik bácsi:

– Sír a Szepesi.

Összerezzentem, hiszen eladdig a sírás fogalma nekem legfeljebb gyerekekhez kötődött, felnőttet nemigen hallottam sírni, egy ilyen hírességtől, mint Szepesi György, végképp hihetetlennek tűnt. Aztán nagyon gyorsan világossá vált, hogy ez az egész nem is Szepesiről szól, hanem arról a valakiről, akinek a nevét akkor hallottam elsőként: Balczó András.

Azt gondolom, hogy a nagy gyerekkori ábrándok mögül ekkor lépett elém először hús-vér valóságban a történelmi pillanat fogalma, az egyedülállóan nagy emberi teljesítmény, tett ideája. Eltettem örökre, és örülök, hogy meg tudnám mutatni a világegyetemben azt a pontot, ahol az a táskarádió állt.

Ugorgyunk. A napokban egyik este lassacskán ötven éves bácsiként ugráltam és üvöltöztem artikulálatlanul (egy utca rá a tanúm), amikor egy nagyon szimpatikus, mosolygós fiatalember, bizonyos Szilágyi Áron valami leírhatatlan eleganciával ejtette el kezéből vívósisakját – épp abban a pillanatban lett olimpiai bajnok. E gyönyörű momentum feltehetően végérvényesen összeforr az erről szóló televíziós közvetítéssel: Horváth Mariann kommentátor zokogva ünnepelte nemcsak honfitársát, hanem „fegyvertársát” is, hiszen a riporter hatszoros (!) párbajtőr-világbajnokként igen jól ismeri a pást világát, az évtizedes, naponként megküzdött kínkeservet, amely valakit a csúcsra juttathat. Egy valamit nem ismerhet: milyen olimpiai bajnoknak lenni, hiszen amikor ő évről-évre végigverte a világot, e szám még nem volt jelen az olimpián. És most örömtől zokogva ünnepelte azt, akinek ez a boldogság tehetsége okán megadatott. Katartikus pillanat, életre szóló élmény egy egész országnak.

A Valamelyik Rádió másnap reggeli műsorában egy Bochkor Gábor nevű a következőket bírta mondani háttérröhögésektől támogatottan: „Én azért nem hatódtam meg, mert annyira meghatódott a műsorvezetőnő, hogy már zavart... vőő-vőőőő-vőőő... Ez iszonyat volt!... Ott lettem volna, izé, mikrofonnak megnyomom a köhögőgombját, két pofon, és elengedem, na, most beszélhet...”

Keresem a „Bochkor Gábor” névhez tartozó adatokat. Megjelenik egy erősen gyalult arc, paraffinmosolyok, műröhögések, fél karéjban műcicik tömege. Korunk hőse. Na, jó, a nevét hallottam már, a hangja is ismerős, de vajon mi állhat mögötte, amitől a megfellebbezhetetlenség magasából, a tökéletes tudás biztonságával oszthat ki világbajnokokat, érzéseiket önfeledten vállaló ünneplőket, urambocsá korszerűtlenül boldog hazafiakat és vele együtt lelkesedő sokakat? Biztos, hogy lehet valaki a pali, hiszen azonnal egy ország zúdul fel miatta – bizonyítván egyszersmind: nemcsak lelki impotensek élnek a Kárpátok között.

De akkor mégis, ki ez a Bochkor nevű? Ne lájkokkal tessenek hadonászni, hallgatottságot, celebeket, limuzinokat, villogó kamerákat mutogatni, hanem tényeket, adatokat, műveket, alkotásokat, VALÓSÁGOS szép lenyomatokat lelkekben, sorsok jobbra fordításának tanúságát - bizonyítékokat, hogy ez az izé, akit Bochkornak hívnak, több nyomot hagyott a világban, mint mondjuk a vívónő-kommentátor körömhegye.

Néma csend.

Orbán György